Figyelem figyelem !

Halihó Drágáim!

Először is köszönöm mindenkinek az egész blogra való visszajelzést, nagyon jól esik és öröm látni, hogy sikerült odatennem ezt a sztorit. Sokat gondolkodtam, (már csak a ti kérésetekre is) hogy legyen-e folytatás, vagy ne. Ez most hivatalos: nem lesz. Nem szeretném, ha elcsépelt történet lenne a végére, én úgy érzem ez így teljes, és mindenki fantáziájára bízom mi lett a két szereplőmmel a jövőben.

Amiért írok az egy picit fontosabb számomra. Már nagyon régóta gondolkodok rajta, és most úgy érzem itt az ideje bele vetnem magam egy személyes blogba. Nem tudom kit érdekel az unalmas mondandóm, de mivel itt vagyunk a legtöbben, ezért itt osztom meg. Szóval szeretnék indítani egy rendes blogot, ami remélhetőleg segít majd egy kicsit nekem is, és esetleg azoknak, akik ugyanabban a cipőben járnak, mint én. Ötletem sincs mi hogy lesz, de szeretnék belevágni. Szóval, akit érdekel az itt megtalálhatja: http://itsjustablogsowhat.blogspot.hu/

Remélem jól telik majd a szünetetek és kipihenitek magatokat!

Legyetek jók. Millió puszi. xx

Epilógus

Sziasztok Drágáim !

Utoljára, jelentkezem ennél a blognál, amit sajnálok, de alapból is ennyi részesre terveztem, azonban nem gondoltam volna, hogy el is jutok idáig.. Azt pedig álmodni sem mertem, hogy ekkora nézettségem lesz. Szörnyen hálás vagyok, ezt nem győzöm hajtogatni. Csak most jutottam el a lezárásig, ugyanis elég sűrű hetem volt, kezdetét vette az egyetemi élet. Nem kerültem messze az írástól, kommunikáció és médiás lettem, de gondolom ez titeket nem érdekel. Szóval, köszönök mindent, amit az Olvasóimtól kaptam ennél a történetnél, hihetetlenek vagytok ! Nincs több aktív blogom, de nem is szeretnék egyenlőre egy új fanfiction-be kezdeni. Kis szünet, aztán majd eldől mi lesz.:)

Legyetek jók, jó tanulást ! Puszi ! xx

Négy év, és az ember magára sem ismer. Négy év, és a város, ami egykor az életét jelentette, már csak egy emlék, egy állomás, ahova vissza kell térnie, mert van, ami visszahúzza. Napok, hetek, hónapok, évek.. Minden változik, és ha azt hinnénk, hogy mi nem, a végén rá kell jönnünk, hogy valójában egyedül mi változtunk meg. A kávézó, ami előtt évekig minden áldott nap elsétáltál, még mindig ugyanúgy áll ott, azzal a kis szélcsengővel a bejáratnál. A park, ahová már gyerekként kijártál, ugyan az maradt, a törött padokkal és a vízben úszkáló kacsákkal. A ház, ami egykor az otthonod volt, ahol felnőttél, még mindig változatlan, és a ház, amit porrá égettél? Zöld gyep fedi, egy újabb épület alapjaival. Semmi sem változott, kivéve téged.  Hirtelen minden olyan idegenné válik, hogy egy pillanatra talán be sem ismered magadnak, hogy ez a hely, London egykor az otthonod volt, most azonban csak egy város. Szorosan sétáltunk egymás mellett, nem tanulva a múlt hibáiból csak egy esernyő volt a táskámba a rejtve, így kénytelenek voltunk osztozni rajta. A sűrű vízfüggöny szinte lehetetlenné tette a közlekedést, nem csak számunkra, de a járművek számára is. Sietős léptekkel haladtunk, bár nem vágytam a találkozásra, nem vágytam a helyre, ahova éppen tartottunk. Túl sok emlék, túl sok elfelejtett pillanat, amit igyekeztem az elmúlt időben jó mélyre rejteni. Túl akartam lenni a történteken, túl akartam lépni mindenen, ami abban a néhány hónapban történt velem. Nem akartam, hogy többé az életem része legyen. Elvégre, az én életem, az én filmem, és azt a felvett jelenetet ki akartam vágni onnan, és megsemmisíteni, de mint tudjuk; az lehetetlen. Képtelenség nem emlékezni, arra a napra, amikor két tűz közé kerültem.. Vagy arra, amikor egy ártatlan embert vittek el miattam. A bűntudat, ami aznap fogott el, a mai napig bennem él, a hónapok alatt beszőtte magát gondolataimba. 

- Tudom, hogy nehéz.- lágy hangja zökkentett ki.

- Minden rendben van.- mosolyogva néztem fel rá, ő pedig kijelentésem után bekopogott a díszes faajtón. Az ember azt hinné, hogy többé nem térnek vissza azok, akiket tragédia ért egy-egy helyen, nos, ők megtették. Ash egyszer azt írta, így tudják, hogy a valóságban vannak, és így emlékeznek rá, hogy össze kell tartaniuk és nem szakadhatnak szét. Néhány pillanat múlva egy mosolygós ismerős állt velünk szemben, azonnal karjai közé zárt. Kivételesen egyszerű, fekete haja volt, már-már snassznak tűnt, hozzá képest. Mikey kérdezősködött, de nem voltam olyan válaszolgatós kedvemben, azonban Liam jól elvolt vele. Mikor beléptünk a nappaliba, furcsa érzés kapott el. Idegennek éreztem magam. Minden szem ránk szegeződött, voltak ismerős, és kevésbé ismerős tekintetek. Néhányan odajöttek köszönni, érdeklődtek az elmúlt évekről, majd folytatták a beszélgetést társaikkal. Tekintetemmel Asht kerestem, de nem találtam sehol, Cal egy ölelést követően az emelet felé bökött fejével. Apró mosolyt ejtettem hálám jeléül, majd már mentem is fel a falépcsőn. Semmi sem változott mióta utoljára jártam a házban. Tudtam hova kell mennem, így nem is tettem felesleges kitérőt. Az ajtó résnyire nyitva volt, egy halk kopogást követően beléptem a szobába. Ismerős illat csapta meg orromat, amitől gyomrom görcsbe rándult.- Szia.- hangom halk volt, már-már erőtlen.

- Lace!- szemei felcsillantak, majd nagy léptekkel jött felém, végül szorosan zárt karjai közé.- Jó utatok volt?- aprót bólintottam. Ash sokat változott, idővel befejezte az orvosin a tanulmányait, emellett pedig vezette a kis csapatot. Mindezek ellenére ugyan az a személy maradt, mint aki volt.- Nem voltam benne biztos, hogy eljössz.- mélyen nézett szemeimbe.

- Ahogy én sem.

- Tudom, hogy le akarod zárni, de szeretne veled találkozni.

- Azt hittem..

- Tudod hol találod.- kifújtam a levegőt, majd elindultam az ajtó felé.- Kérlek ne tűnj el megint..- elmosolyodtam, majd kiléptem a szobából. A hátsó kijáraton mentem, fogtam a garázsból egy kocsit és az elhagyott irodaházhoz hajtottam, hiszen mondhatni minden ott kezdődött. A kávézó, és a ház csak egy helyszín volt, de az az épület, a támadás.. Nem sok minden maradt belőle, miután felrobbant, mondhatni csak sok törmelék, amit a mai napig nem takarítottak el onnan. Leparkoltam, majd elindultam az egyetlen személy felé, akit ott láttam. Háttal állt nekem, mégis felismertem. Szívem ritmust váltott, gyomromban egyszerre szabadult el több száz pillangó, úgy éreztem magam, mint amikor egy tini megpillantja a nagy szerelmét, de ez mégsem volt ugyanaz. Nem nézett rám, mikor mellé léptem, tekintete elveszett valahol az esőben.

- Sajnálom.- nem tudtam mit is mondhattam volna. Semmi sem lett volna elég jó. Felnevetett, majd egy gyors pillantást vetett rám.- Tudom..- hangosabban kellett beszélnem, hiszen szakadt az eső. Vizes hajam az arcomba hullott, persze neki nem volt ilyen gondja, fekete kapucnija, szokásához hívően a fején volt, bár már eléggé elázott.- Ez nem teszi jóvá a tetteimet, a tettemet. Ha visszamehetnék..- szünetet kellett tartanom, hogy levegőhöz jussak.- Nem hagynám, hogy így érjen véget ez az egész, hogy miattam szenvedj. De nem tudok! Nem számít mennyire szeretném, és hidd el, h..- mielőtt folytathattam volna, először nézett szemeimbe és szakított félbe.

- Azért nevettem, mert még mindig azt hiszed ezzel rosszat tettél.- kék szemei ragyogtak, sokat változott mióta nem láttam, arca borostás volt, sokkal sármosabb lett.- Még mindig azt hiszed, hogy nem önszántamból tettem, amit tettem, pedig ennyi idő után már rájöhettél volna, hogy számomra végig az volt a fontos, hogy te biztonságban legyél, és Neked ne essen bántódásod.- szavai szívemig hatoltak.- Nem ülök ám le négy évet csak úgy akárkiért.- féloldalas mosolyával nézett ismét rám. Szemeimből könnyek folytak, bár talán nem látta, hiszen az eső csak úgy szakadt, lehet, hogy jobb is volt így. Válasz helyett csak nyakába vetettem magam, ölelése melegséggel töltött el, és az ittlétem alatt először éreztem azt, hogy hazatértem.

43. fejezet

Hát, Drágaságaim elérkezett az utolsó rész. Ezen kívül még lesz egy epilógus, és vége van a kis történetnek. Gondoltam szólok előre, csak, hogy ne érjen váratlanul, a hosszabb mondandóm majd azelőtt lesz. Jó olvasást. xx

Mit tettél? Csak erre tudtam gondolni. Kezemből kiesett a fegyver, hirtelen elszállt az erő belőlem. Megfordultam, valami vigaszt várva, de ő sem tudott szóhoz jutni. Ujjaimat a vér vörösre festette, rosszul lettem. Pánik futott végig rajtam, képtelen voltam tisztán gondolkodni. Mindenem remegett, úgy éreztem mindjárt én is a földön kötök ki. A gyönyörű fehér szőnyeg immár vörösben úszott, a férfi pedig élettelenül hevert előttem.- Luke?- hangom gyenge volt. Megragadtam karját, aki magához húzott, fejemet mellkasába temettem, sírás tört fel belőlem.- Nem akartam megölni.. Senkit sem akartam bántani..

- Önvédelem volt.- felháborodva néztem rá, és egy erős ütést mértem karjára, amitől felszisszent.

- Ne szórakozz velem! Épp most öltem meg valakit!

- És ezt mindenki tudni fogja, hogy ha tovább kiabálsz.

- Mégis miét kéne tennem? Kiakadtam!- le-föl kezdtem járkálni, mintha az megoldana valamit.- A rendőrök már biztos erre tartanak.. A szomszédok hallhatták a lövést.. Végem van..- idegesen túrtam hajamba, mire elkapta kezemet.

- Nyugodj meg, oké?

- Épp az előbb lőttem le valakit.. Tudom, hogy számodra ez természetes, de nekem nem!

- Nem tudja meg senki sem.. Teszünk róla..

- Ez nem egy rablás, vagy egy kis késelés.. Egy gyilkosságot nem tudsz eltussolni. 

- És nem is fogjuk..

- Mi?!- teljesen összezavart.. Mind a kettőnkön ott volt Kyle vére, képtelen voltam levenni testéről a tekintetemet.

- Miért fordultál ellenem?- hosszas csend után, lágy hangja vert parányi életet a helységbe. Mint ha egy teljesen átlagos beszélgetés közepette lettünk volna.

- Belemászott a fejembe.. Valakire haragudni akartam.. Valakit utálni.. Hibáztatni.- ránéztem, majd megvontam vállamat.- Téged állítottalak az egész mögé, mert féltem beismerni magamnak, hogy a szörnyeteg én vagyok.

- Ne mond ezt.. Nem vagy szörnyeteg.

- Ezt mond neki is..

- Miért őt lőtted le? Miért nem engem?

- Tényleg? Kérdezz-felelek? Kicsit rossz az időzítés..- kissé oldalra döntötte fejét, apró sóhaj hagyta el számat.- Megmentetted az életemet.. Számtalanszor.. Választanom kellett.. Tudom, hogy nem volt mindig a legjobb a kapcsolatunk, de úgy éreztem tartozom ennyivel.- nem szólt semmit, még akkor sem mikor könnyes szemekkel néztem fel rá.

- Ash mindjárt itt lesz.- szólásra nyitottam számat, de megelőzött.- Menj föl, mosd le magadról a vért. Találsz tiszta ruhát.- aprót bólintottam, majd felmentem a lépcsőn. Ahogy a forró vízcseppek bőrömhöz értek felelevenítették bennem a történteket.. Az érzéseket. Ahogy Luke mondta, találtam a méretemben egy farmert, és egy fehér pólót, a véreseket undorral dobtam a szemétbe, soha többé nem akartam látni őket. Mikor lementem Ash és a többiek már ott voltak, a fürtös hajú fiú szó nélkül jött oda hozzám és szorított magához. Éreztem, hogy ebben a "de jó, hogy nem égtél el" is benne volt.- Mennetek kell.

- Miért..? Luke.. Mire készülsz?

- Bízz bennem, oké?- körbenéztem, semmi sem változott a szobában, egyedül a pisztoly került más helyre, amit a földre ejtettem. És akkor leesett..

- Nem.. Ezt nem engedhetem.. Ezt nem teheted!

- Megígértem neked valamit, emlékszel?- kérlelően néztem rá.- Azt, hogy mindig megvédelek, és ez most sem lesz másképp.

- Luke..- szirénák hangja szűrődtek be a házba.- Kérlek..

- Mennetek kell.. Liam már vár.- lehetetlen volt más belátásra bírni. A mellkasomban tátongó ürességet most betöltötte a végtelen mértékű fájdalom. Ash oldalán indultam el, de a szőke karomnál fogva húzott vissza. Ajka szorosan tapadt enyémhez.- Hamarosan találkozunk.. Megígérem.- hangja elcsuklott kék szemeit könnyek lepték el, és én nem tehettem semmit sem. Ezúttal Mikey a másik oldalról ügyelt arra, hogy ne rohanhassak vissza. A fekete furgonban Liam tényleg ott volt, gondoltam a holmijainkkal együtt. Szinte azonnal indultunk, azonban ez sem volt elég ahhoz, hogy elkerüljük.. Luke épp akkor sétált ki a házból feltett kézzel, pillanatokon belül rendőrök rohanták le. Könnyek folytak végig arcomon, és akaratom ellenére sírás tört fel belőlem.

42. fejezet

- Elég!- határozottan léptem közéjük, így mind a két oldalról egy-egy pisztoly csöve figyelt rám. A szőke szemei kikerekedtek, arca elfehéredett, meglepte jelenlétem, ami nem csoda, hiszen ahogy sokan mások, úgy ő is halottnak hitt.
- Te.. Te nem lehetsz itt..
- És mégis itt vagyok.
- Nem.. Láttam a házat.. Láttam ahogy porrá ég!
- És a szétégett testemet is láttad?- a harmadik fél csendben figyelte az eseményeket. A terv bevált, minden úgy haladt, ahogy kellett, a kérdés már csak az volt, vajon meddig fog nekünk kedvezni a helyzet?
- Nem hiszem el, hogy képes voltál erre..- hangja tele volt undorral.
- Én a helyedben meg sem szólalnék, Hemmings.- Kyle szólt közbe. Nem vettem le tekintetem a szőkéről, szemei egyszerre tükröztek gyűlöletet, fájdalmat és undort is. Sosem láttam még ilyennek, legalábbis akkor nem, amikor velem beszélt.
- Nem volt választásom.
- Ez az, amivel vigasztalod magad?- felnevetett.- És Liam? Ő sem számított?- arcom megváltozott, amit egyből észrevett.- Szóval ő is tudott róla.. Végig ellenem játszottatok, nem igaz?- leengedte fegyverét, majd megrázta fejét.- Miért?! Mit vétettem ellened, ha?!- őszintén? Megsajnáltam, hiszen valahol.. Valahol nagyon mélyen neki is igaza volt, ő csupán csak annyit tett, hogy beengedett az életébe. A szörnyűségek amiket el kellett szenvednem ellene irányultak, de mégis mindig azon volt, hogy engem óvjon elsősorban és nem önmagát. Képtelen voltam válaszolni, csak kerestem a gyönyörű szempárt, ami egykor odaadással figyelt, most viszont csak megvetésre volt képes.- Annyiszor védtelek meg!
- Nem kellett volna, ha nem rángatod be a kis ügyeidbe..- a harmadik fél ismét a valóságba húzott vissza, már el is felejtettem, hogy nem csak Luke és én vagyunk a helységben. Kyle hiába beszélt, a szőke csakis rám nézett és csakis hozzám beszélt, mit sem törődve a fegyveres személlyel tőle öt méterre.
- Ez volt végig a terved? Hogy megvezetsz, majd megölsz?
- Nem!- kétségbeesetten vágtam rá a választ.- Sosem akartam ezt..
- Nehezen tudom elhinni.. Annyiszor játszottál velem.. Tudnom kellett volna!
- Kérlek.. Had magyarázzam meg..- egy lépést tettem felé, de azonnal hátrált és rám szegezte pisztolyát. Körbenéztem, senki sem volt ott.. Elgondolkodtam.. Vajon hol vannak az emberei? Ash, és a többiek?
- Mondhatsz bármit.. Már képtelen vagyok hinni neked.
- Luke..- szavai szívemig hatoltak. Fájtak a hallottak, de mégis mit vártam? Eljátszom a saját halálomat, csakhogy fájdalmat okozzak neki? És mégis miért? Kyle a fejembe mászott, elhitette velem, hogy Luke az ellenségem, hogy nélküle nem élhetek boldogan, ő egy szörnyeteg, de most rá kellett jönnöm, hogy a szörnyeteg valójában én vagyok.
- Meg akarsz ölni?- elém dobta a fegyverét.- Csak gyerünk!

- Kérlek..- szemeimet könnyek lepték el, hangom szinte csak suttogás volt.
- Valakinek meg kell ma halnia, nem igaz? Végig ez volt a terved, hát gyerünk!- félve vettem fel a fegyvert ami néhány perce még rám szegeződött és a szőkére fogtam. Kezeim remegtek..
- Gyerünk Lace, itt az idő.- Kyle időközben a hátam mögé lépett, csak suttogta a szavakat fülembe. Behunytam szemem és mély levegőt vettem, fogalmam sem volt mihez kéne kezdenem. Megfordult a fejemben, hogy egy mondhatni ártatlan élet helyett, a szobában levő legbűnösebbét kéne kioltani.. A sajátomét. 
- Az embereknek igazuk volt..- Luke mélyen nézett szemeimbe.- Szörnyeteg vagyok.- szemeiben könny csillant, majd behunyta őket, elrejtette előlem kék íriszeit. Döntenem kellett és én döntöttem.. Egy kisebb mozdulat, majd kezemet a vállára tettem, a fegyvert a hasához nyomtam és meghúztam a ravaszt.

41. fejezet

Szörnyeteg. Egy szó, megannyi jelentés, mégis olyan üres. Egyszer minden elveszti igazi jelentését, eltűnik, akárcsak az ember. Meghalunk, és az emberek elfelejtenek, már nem leszünk a világ részesei. De tényleg ilyen egyszerű lenne? Bárcsak a válasz igen lenne, bárcsak egy gombnyomás és már nem is ismernek, már azt sem tudják ki vagy és mit tettél. Bárcsak mindent fel lehetne adni egy gombnyomással. Megtennéd? Elgondolkodunk amikor hirtelen mindent reménytelennek érzünk, amikor már nem számít ki vagy, mit tettél, kivé váltál, mert a rendszer besorolt valahova, és onnan már nincs visszaút. Én lennék a szörnyeteg? Sosem gondolkodtam így, most azonban minden világossá vált számomra, és a helyzet az, hogy nem vágyom erre a szerepre, mindig is azt hittem én inkább amolyan áldozat és szörnyeteg közötti állapotban élek.. Csak úgy vagyok. Hiszen ha megbélyegeznek egy címmel, minden a feje tetejére áll, már nincs visszaút. De mi van, ha áldozatként válunk azzá, amik leszünk? Ha mások kényszere alatt válunk mássá, elvégre ki akar olyan lenni, akitől mindenki tart?
- Biztos, hogy ezt akarod tenni?
- Nincs más választásom.
- Mindig van választásod.- tipikus Liam.. 
- Ezúttal nincs.- felnéztem rá, szemei aggodalmat tükröztek vissza.- Ne aggódj, semmi bajom nem lesz.
- Honnan tudod, hogy bízhatsz benne?
- Nem tudom.- rá emeltem tekintetemet.- Csak érzem.. Ő más.
- Lehet, hogy csak így akar a bizalmadba férkőzni.
- Ne aggódj.. Tanultam ezt-azt, ha átver..- elnevette magát és fejét rázta, majd arca pillanatokon belül komollyá vált. Tudtam, hogy ez valószínűleg a világ eddigi legrosszabb terve, mégis úgy éreztem, ennél jobb esélyünk úgy sem lesz, és így mi kerülünk egy lépés előnybe, hiszen ez már rég nem viszály.. Sokkal inkább közelít a háború felé.
- Mi van ha nem jön össze? B terv?
- Minden készen áll.. Csak te nem.
- Viccelsz? Ez öngyilkosság.- idegesen nézett le rám.
- Tudom.- megrántottam vállamat, majd szorosan öleltem magamhoz és elsétáltam. Kezdtem idegesebbé válni minden egyes lépés alkalmával, mégsem fordulhattam meg, ez volt a terv, és nekem tartanom kellett magam hozzá.
Alig egy óra telt el a beszélgetés óta, mégis olyan, mint ha néhány pillanattal ezelőtt vettem búcsút a barátomtól. A szoba ugyanúgy nézett ki, mint ahogy akkor hagytam. Kezembe vettem az egyik bekeretezett képet, amin a barátommal vagyok, elmosolyodtam, majd pontosan a helyére tettem vissza a tárgyat. Úgy éreztem minden készen áll,csak én nem, féltem, hiszen mi lesz ha valami történik közben, ha valami nem úgy alakul majd, ahogy elterveztük? Ha utána nem sikerül majd a terv, és hiába hoztam áldozatot.. De meg kell próbálnunk, ugye? Anélkül úgysem tudjuk meg, mi lett volna ha nem tesszük, és nekem mind a két végkifejlet csak jó lehet, szóval nincs miért aggódni. Az életem egy döntés miatt ment tönkre, már teljesen mindegy hogy ér véget.. Vagy mikor.
- Hello Lacey.- egy szőke hajú, kék szemű, kb velem egyidős fiú zökkentett ki gondolataimból. Édes mosoly volt az arcán, a probléma csupán annyi, hogy még soha életemben nem láttam.
- Inkább viszlát.- hátat fordítottam és folytattam az utat hazafelé.
- Héé.- karom után nyúlt, de nem volt erőszakos, inkább csak figyelemfelkeltésnek tűnt, mint egy őrült támadó cselekedetének.
- Nem ismerlek, úgyhogy inkább ne 'hé'-gess nekem.- vártam, hogy elengedjen, azonban nem volt hajlandó levenni kezét karomról, ami kissé zavart.- Ha elengednél.. Tudod mennék már haza.
- Csak nem zavar?- szája féloldalas mosolyra húzódott. Megragadtam csuklóját és próbáltam elválasztani bőrömtől, de nem jutottam semmire, pedig nem is nézett ki olyan erős embernek. Tekintetem feljebb vándorolt, a hiába való próbálkozás után, és megakadt a.. Amint észrevette mit is nézek annyira, lejjebb csúsztatta kezét, ujjai szorosabban fonták körbe csuklómat. Ha eddig azon voltam, hogy elmenjek, hát mostanra ez már nem tudom mivé változott, de az érzés felerősödött.- Gyere velem.- hangja nyugodt volt, de szemei nem erről árulkodtak.
- Nem.- határozottan vágtam rá válaszom.
- Így is csinálhatjuk..- türelmetlennek tűnt, ahogy kifújta a levegőt és elnézett vállam felett. Mintha valakit nézne.. Nos, igen.. Ez a valaki a szőkéhez képest sötétebb bőrű, sötét hajú fiú volt, aki szemmel láthatólag ismerte a másik idegent. Nem vitték túlzásba az öltözködést, csupa feketében álltak előttem. Fiatalabbnak tűnt.. Gondolataimba merülve észre sem vettem, hogy elengedte csuklómat, ujjai helyét most vörös foltok díszítették, kissé megdörzsöltem, majd hátrébb léptem egy lépést. Más valószínűleg már elrohant volna, én azonban nem tettem, túlságosan is érdekelt kik ők, és honnan tudják a nevemet, ráadásul az sem volt utolsó szempont, hogy mit akarnak. Vártam, hogy mondjanak valamit, de helyette ujjai újból kezemet ölelték, ezúttal azonban sokkal gyengédebb volt. Engedtem had vezessenek, várva a válaszokra, amik a fejemben keringtek.
Elhessegettem sötét emlékeimet, mikor gyerekként követtem egy idegent, aki teljesen romokba döntötte életemet. Végighúztam ujjamat a tenyeremen levő hegen, majd mély levegőt vettem és behunytam szemem. A szoba addigra már teljesen átvette a benzin jellegzetes szagát, én pedig döntöttem. Szívem, mint ha ki akart volna ugrani mellkasomból, mégis teljes nyugalommal mentem a földszintre. Belenéztem a tükörbe még egyszer, majd határozottan vettem ki a zsebemből az öngyújtót és hajítottam a földre öntött folyadékba. A lángok pillanatokon belül elöntötték a helységet, én pedig tudtam, hogy innen már gyerekjáték lesz.

40. fejezet

- Megmentette az életemet, miért?- az idősebb férfi ragyogó kék szemei egy pillanatra összeszűkültek, majd arca ellágyult és apró mosoly jelent meg rajta. Elgondolkodott, majd lassan emelte szájához a csészét, és aprót kortyolt a kávéjába.
- Ez a dolgom.
- Hallottam mi történt. Mások hagytak volna meghalni, de Ön küzdött értem.
- Én más vagyok.- arcán mosoly jelent meg, majd kacsintott egyet. Sosem láttam senkiben sem az önzetlen odaadást és feláldozást, de abban a férfiben, igen, és tudtam, hogy ez felér egy csodával is, mert mi lett volna ha ő nincs ott aznap? Most a föld alatt lennék eltemetve, de ehelyett élek.- Hiszel a sorsban?- fejemet ráztam, persze belőle apró nevetés tört fel. Nem is kellett volna megkérdeznie, tudhatta volna mi lesz a válaszom.- Én igen, és úgy hiszem, te kaptál tőle egy második esélyt.
- Ezt inkább Öntől kaptam, mintsem a sorstól.
- Csupán nézőpont kérdése, de fogadj meg egy tanácsot.. Ne vesztegesd az idődet olyan emberekre, akik pillanatok alatt megfoszthatnak a második esélyedtől.
- Ezt hogy érti?- az asztalra helyezte a két kávé árát, majd felkelt.- Vigyázz magadra Lacey.- aprót bólintottam.
- Köszönöm.- már hátat fordított mikor utána szóltam. Mosolyogva fordult felém, majd kisétált a kávézóból. Nem sokkal később követtem a példáját és ott hagytam a barátságos kis helységet. Az agyam mintha felrobbant volna, tele volt információval és kérdéssel. Próbáltam visszaemlékezni a történtekre, de semmi sem ugrott be, csupán néhány kép fel-felvillant, de ennél többet nem kaptam. Az érzés persze bennem volt, a por fojtogatása, a félelem érzete, hogy elveszthetem a legjobb embert, aki valaha is mellettem volt..
- Kicsit szétcsúszottnak látszol.- hirtelen újra a valóság egy darabja voltam. Kellett néhány pillanat mire képes voltam magamhoz térni és felfogni mi történt ezalatt a néhány perc alatt.- Örülök, hogy felkeltél.
- Azt hittem nem akarsz élve látni.- szemei összeszűkültek.
- Ezt miből gondolod?
- Egyesek szerint te állsz a robbantás mögött.
- Luke?- felnevetett.- Persze, hogy ezt mondja, mert tart attól, amire ketten képesek vagyunk.
- Időre van szükségem..
- Tudom, és ne aggódj, nem is zaklatlak, amíg úgy érzed, jól vagy.- Kyle mindig is egy furcsa alak volt, hasonló személyiséggel, mint Luke, de mégis más.. Benne voltak érzések, tudta mit miért tesz, nem úgy mint a szőke, akit csak a düh és a harag vezérel. Kyle alapos volt, és addig semmilyen tervvel nem állt elő, amíg az nincs rendesen kidolgozva.
- Tudod ki áll az egész mögött, igaz?
- Még nem.. De azt hiszem közel járok.- kíváncsian vártam a folytatást.- Sokan tartanak Luke-tól és a bandájától..- egyenesen előre nézett, miközben sétáltunk London utcáin.- De tőled jobban tartanak.
- Várj.. Mi? Én nem tettem semmit.. Nincs okuk erre.. Ez hülyeség.
- Félnek, hogy ha képes romokba dönteni egy ilyen embert, rosszabbra is képes vagy.- röviden; szörnyeteg vagyok. Nem jutottam szóhoz, ugyanis nem akartam elhinni a hallottakat.
- Én nem vagyok ő..- én nem ölök embereket.. Nem kínzom őket, sőt még csak nem is sértegetek senkit, csak ha nagyon muszáj.
- Tudom..
- Miért kéne bíznom benned? Mi van ha te is csak kihasználsz?
- Higgy nekem, ha ez lenne a szándékom, már rég megtettem volna.
- Már nem tudom kinek hihetek és kinek nem.
- Meg tudom érteni.- a beszélgetésünket a telefonja szakította meg, néhány pillanat múlva pedig jelezte, hogy sietnie kell, majd már ott sem volt. Össze voltam zavarodva, talán jobban, mint eddig valaha. Ez a ki- kinek az oldalán áll, és ki mond igazat dolog nem áll össze és nem igazán jön be. Elvesztettem a bizalmamat, a hitemet az emberekben, már nem csak arcokat, csupán ismeretlen alakokat látok, akik bármelyik pillanatban kihasználhatnak, vagy tönkretehetik az életemet. Minden megváltozott. A doki azt mondta kaptam egy második esélyt, amivel élnem kell, de mi van ha ez nem a boldogság, az élet kihasználása miatt kaptam, hanem, hogy elkerüljem azt, amihez már oly sokszor kerültem közel; a halált. Ha más nem tesz semmit, talán nekem kéne, de ugyan kérlek, egy magamfajta mégis mihez kezdene bandatagok százaival? Nekem nincs elpusztíthatatlan pajzsom, vagy mindent legyőző kalapácsom. Nekem nincs semmim ellenük, a szavam mit sem ér, ahogy az erőm sem. Kiszolgáltatott lettem, akit akkor használnak ki, amikor csak akarnak. Biztos, hogy folytatni akarom én ezt? Ezt neveznék életnek? Mert ha így van, én nem kérek belőle.. Ha ez az élet, nekem bőven elég volt, túl sokat láttam már belőle. Ez végre az én.. A saját döntésem.. Ugye?

Figyelem!

Sziasztok Drágáim !

Több blogomhoz is kaptam ezt az új fajta díjat, és nagyon szépen köszönöm, de sajnos nem tudom elolvasni a blogotokat, nincs rá időm, ne haragudjatok. Még arra sincs időm, hogy a három jelenleg aktív blogomra tudjam rendszeresen hozni az új részeket. Még előttem áll egy szóbeli, amire 60 tételem van és közben elkezdődött a nyári munkám. Túl vállaltam magam, ami most a blogokon csattan, szóval nagyon sajnálom és remélem azért megértitek.

Puszi Nektek. xx

39. fejezet

Hallgatni a sztorit arról, ami aznap történt, nos eléggé megrázó volt. Nem sok minden maradt meg belőle, de így már talán nem is bánom. Túl sok minden történt, túl sok dráma. Örülhetek, hogy ennyivel megúsztam, ahogy Liam is. Konkrétan szóhoz sem jutottam mikor pont került a történet végére, lássuk be, eléggé megrázott. Liam azonnal hívta az orvost, amint felkeltem, megvizsgált, de nem igazán tudtam odafigyelni. Lemaradtam annál, amikor kijelentette, hogy hetekig kómában feküdtem. Az elmúlt időszakban túlságosan is sok időt töltöttem ágyhoz láncolva, tele sérülésekkel és ezt megint csak egy személyhez vezethetjük vissza. Csakis ismételni tudom magam, ha ő nem lenne, nem történnének velem ilyen esetek.
- Mindenki kijutott?- arca megváltozott, apró sóhaj hagyta el ajkát.
- Hatan nem.- szívembe fájdalom hasított, szemeimet könnyek lepték el, hiszen hat gyerekről beszélünk.- És többen is kórházba kerültek ilyen-olyan sérülésekkel.
- Egy ilyen hatalmas visszhangot ver..
- Nem, ha elintézed, hogy ne hozzák le a hírek.
- Tessék?!- a kelleténél gyorsabban próbáltam felülni, ezáltal kissé meg is szédültem.
- Több dolog van Luke kezében, mint azt gondoltam..- folytatta volna, de szavába vágtam.
- Mi az, hogy mint azt gondoltad? Csak azt ne mond, hogy nyomoztál utána.- nem válaszolt.- Liam!
- Nyugi..- kezét combomra tette, majd végigsimított rajta egy apró mosoly társaságában.
- Luke veszélyes!- fejemet ráztam. Nem hittem volna, hogy ez áll a háttérben, Liam titkolózása és furcsa viselkedése így már értelmet kapott. Van egy olyan érzésem, hogy ezért lökött el annyira magától, hogy ne keveredjek bele még jobban.- Had találjam ki.. Ezért voltál odalent.- aprót bólintott. Elnéztem válla felett. Sokszor nem értem ki mit-miért tesz, de hogy a legjobb barátom magánnyomozó üzemmódba kapcsol, azt sosem feltételeztem volna.- Fel kell jelentenünk.
- Hallottad mit mondtam? Nem tudjuk kit tart a markában.. Még az is előfordulhat, hogy a rendőrséget is ő irányítja.
- Ne légy nevetséges..
- Gondolj bele. Egy elhagyatott, lakhatatlanná és használhatatlanná vált irodaházat felrobbantanak, több gyerek.. Ismétlem gyerek kerül onnan kórházba, és a nyomát sem látod a hírekben. Sehol.
- Valamit akkor is tennünk kell..
- Nem, nem kell.
- Liam! Gyerekek haltak meg! Ártatlan gyerekek! És mi is majdnem..
- Lace..
- Nem hagyom, hogy még több ember megsérüljön. Inkább én, mint ők.- megrántottam vállamat, majd felkeltem az ágyból.- Muszáj sétálnom egyet.
- Elkísérlek.
- Nem kell, ne aggódj.- felkeltem, majd biztató mosolyt küldtem felé.- Köszönöm, hogy itt voltál velem egész végig. Nálad jobbat kívánni sem tudnék.- meg sem vártam válaszát, karjai közé bújtam. Hiányzott az érintése, az ölelése, hiányzott az, hogy válaszoljak is amikor hozzám beszél. Ő az én családom, nincs másom, és nem is akarok mást az életembe, csak egy biztos pontot, és Liamben mindez megvan. Ő kitartott mellettem annyi éven keresztül, és most itt az idő, hogy őt helyezzem magam elé. Miután felöltöztem már mentem is, azt ígértem neki sietek vissza, és nem is akartam hamis kijelentéseket tenni, mert nem akartam messzire menni..
- Mit keresel itt?
- Azt hitted már meghaltam?- kissé félrelöktem az ajtóból és bementem, gyors léptekkel jött utánam.
- Liam be sem engedett hozzád.
- Meg tudom érteni.- felé fordultam.- Mi történt aznap?- teste megfeszült, ennek ellenére próbált úgy tenni, mint ha ez még mindig csak egy baráti beszélgetés lenne. Mind a ketten tudtuk, hogy nem az.- És ha lehet, kerüljük a hazugságot. Csak egyenes választ kérek és már itt sem vagyok.
- Örülök, hogy jól vagy.. Tényleg.
- Válaszolj a kérdésemre.
- Ezt nem nekem kéne feltenned.- összeszűkítettem szemeimet.- A kis barátodnak.. Kyle-nak.
- Tessék? Neki meg mi köze lenne hozzá?
- Több, mint azt gondolnád.
- Csak egy okot adj, hogy el is higgyem.
- Nem várom el, ne aggódj.- fagyos és eléggé feszült volt a levegő közöttünk. Még sosem viselkedtünk így a másikkal. Általában kiabáltunk, de most más volt, mind a kettőnk nyugodt volt, mégis érezni lehetett a feszültséget.
- Hogy sikerült eltussolnod az egészet?
- Megvannak a módszereim.- nem válaszoltam. Végignéztem rajta, valami megváltozott, de nem tudtam rájönni mi volt az, de nem az a fiú állt előttem, aki hetekkel ezelőtt. Talán a veszteség..
- Ash, és a többiek..?
- Jól vannak.
- Hallottam a veszteségről. Tudom mennyit jelentettek számodra.- arca megváltozott, fájdalom kerekedett úrrá rajta. Szemei fátyolossá váltak, de továbbra is tartotta magát.
- Ahogy te is, mi is nehéz időket élünk meg.- hangja azonban még mindig közömbös volt, olyan volt, mint egy robot. A furcsa viselkedésébe az is beletartozott, hogy egyszer sem nézett rám.
- Tudom.. És sajnálom.- továbbra sem volt hajlandó rám nézni, így nem tehettem mást, mint itt befejezni ezt a beszélgetést. Nem pont ilyennek képzeltem el ezt a látogatást, sőt, még csak fel sem merült bennem, hogy a szőke így fog viselkedni. Nem vesztegetve tovább az idejét, szó nélkül hagytam ott. Megijesztett ez a fajta viselkedése, a régi énjére emlékeztet, amiről csak mesélt, és ha igaz, és tényleg így van.. Jobb felkészülni a legrosszabbra.

38. fejezet

- Gyerünk kislány.. Ne add fel..- pedig feladtam. Feladtam a folytonos küzdelmet az élettel, a szőkével.. A szőke ellenségeivel. Feladtam a válasz keresést a sok miértre. Feladtam az álmaim hajszolását, a szenvedélyemet. Feladtam saját magamat egy olyan személy kedvéért, aki többször küldött már kórházba, mint hallottam volna tőle, hogy szeretne.- Nem teheted ezt a családoddal.. Gyerünk..- család? Az idegen férfi hangja és küzdelme a testemmel, ami már fél lábbal a sírban volt nevetésre késztetett volna, ha magamnál lettem volna. Család.. A családom egy személyes.. Liam.
- Lacey!- a szőke kiabálása jelenleg nem hatott szívemig, nem éreztem semmit, csak fájdalmat, hiszen miatta ragadtam a sötétségben, a tüdőm miatta úszik a porban és a szívem miatta adja fel a harcot.
- Kérlek..- ez volt az utolsó szó, amit még képes voltam felfogni, mielőtt a sötétség végleg magával nem ragadott volna. Megkönnyebbülés.
A saját testem rabja lettem. Ez a jelen lenne, vagy csak álmodom? Vagy meghaltam volna? Nem, azt mondják a halál nem fáj, én pedig érzem.. De honnan is tudhatnák.. Az egész világ egy nagy hazugság. Mi történt velem?
- Gyorsan! Épp, hogy vissza tudtam hozni! Azonnal meg kell műteni!- sebesség és fájdalom. Talán ez a két legfontosabb jelző. Nehezen lélegeztem, illetve minden nehezemre esett. Úgy éreztem csak egy aprócska szál köt még az élők világához, aminek hamarosan túl nehéz lesz a súly, amit tartania kell. És ha elszakad.. 
- Utat!
- Nem hagyhatják meghalni..- hangja egyszerre volt parancsszerű és kérlelő. Egy gondolat futott át rajtam.. Ha ő nem lenne most én sem lennék kiszolgáltatott helyzetben. Mert mit is tehetnék? A testem nem hallgat rám, ha azt mondom: "Ne halj meg!". Nem parancsolhatok neki, rajta áll a döntés.. Élek, vagy halok. Vicces.. Most kéne leperegnie előttem annak a tizenkilenc évnek? Oh, hello, hiszen ma lettem tizenkilenc. Igen, boldog szülinapot Lace, ünnepeljünk egy hideg műtőasztalon, a kés alatt. Micsoda ötlet. Ha ebből kijutok, részegre iszom magam.
- Nem adhatod fel, hallod?- már megint ez a hang. Kicsit túlságosan is fontosnak találja az életemet. Vajon mindenkivel így beszélget az utolsó óráiban? Éles, sípoló hang és a kapcsolat újra megszakadt.
Nehézzé vált levegő.. Egy valami legalább biztos, már nem lepi por a tüdőmet, csupán mellkasom feszül az idegességtől, légzésem szaporább.
- Lace? Semmi baj, itt vagyok veled.- keze közre fogta enyémet. Ki akartam nyitni szemeimet, karjába borulni és megnyugodni jelenlététől, de helyette csak a pánik maradt, amit az váltott ki, hogy nem voltam képes ezekre. Sőt még csak mozdulni sem tudtam. A kapcsoló, ami a fejemben volt ismét váltott.
- Egy igazi harcos vagy.- éreztem érintését arcomon.- Nemsokára felébredsz és minden rendben lesz.- rendben? Már hogy lenne rendben? Minden elcsesződött körülöttem.. Ez nincs rendben!- Hallottam a történetedet Lacey.. De ne aggódj.. A barátod, Liam rendben van. Megmentetted.- Liam rendben van? Ha magamnál lettem volna örömömben sírni tudtam volna. Csak ennyi kellett, hogy ő rendben legyen, másra nincs szükségem.- Holnap már haza is mehetne, de inkább veled marad. És a szőke hajú fiú? El sem akar menni az ágyadtól.- miért vagy ilyen kedves velem? Miért érdekel az életem? Hogy, hogy vagyok. Hagyhattál volna meghalni, hidd el a világ jobban járt volna.- Erősnek kell maradnod, és tovább küzdeni.. Nehéz és hosszú út vár rád.
- Hiányzol Lace.. Fel kell ébredned..- hangja lyukat vésett szívembe.. Hidd el Liam, én fel akarok ébredni, de olyan, mint ha le lennék láncolva. Látni akarlak, nem csak hallani a hangodat, megölelni, nem csak érezni az érintésedet.. Kérlek segíts.. Hogy szabaduljak ki innen..? Saját magamból. Segíts.. Nem akarok itt lenni.. Veled akarok lenni.. Már nem éreztem érintését, vagy percek telhettek el, de hangját sem hallottam többet.. Liam?! Beszélj hozzám, kérlek! Te tartasz életben.. A hangod.. Beszélj hozzám, fogd a kezem, kérlek.. Nélküled félek a sötétségben, ami körülvesz..
- Nem hiszem el, hogy ez történt veled.. Annyira nem ezt érdemled.. Egy életre az adósod leszek, nélküled nem ülnék most itt.. Bárcsak itt lennél most velem.. Úgy értem egészben.- hangja elcsuklott.- Hiányzol Lace.. Szóval.. Minél előbb csatlakoznod kell hozzám, különben megőrülök. Naphosszakat beszélek hozzád, de mégsem vagy itt..- felnevetett, de tudtam, hogy nem örömében.- A banda tagjai többször jönnek, de ne aggódj, nem engedem be őket.. Kivéve Ashtont, tudom, hogy vele nagyon jó a kapcsolatod.- elhallgatott néhány pillanatig. Fájó volt csak hallgatni és nem reagálni. Sajnáltam, mert megint miattam kellett szenvednie.- Annyira hiányzol.
- Mindenki téged akar, hát nem vicces? Eddig hanyagoltak és most felkapott lettél.- halk nevetés hagyta el száját, és mivel ismertem, bár nem láttam még a fejét is kissé megrázta.- Nyugi, még mindig nem lettél cirkuszi állat, amit mutogatni szokás.- megnyugodtam, hogy újra hallhattam hangját, és érezhettem érintését.- Én nem siettetlek.. Visszajössz közénk, amikor készen állsz, de tudnod kell, hogy minél több 'x' kerül a naptárba, annál nehezebb.- sírni támadt kedvem. Lacey, küzdened kell.. Fel kell ébredned! Liam vár rád, szüksége van rád, ahogy neked is rá! Mire vársz még? Fel kell kelned! Folytatnod az életed, vagy egy újat kezdned, de a tested rabjaként ez lehetetlen. Különben is, meg kell találnod azt a férfit, aki annyit küzdött érted, bizonyítani kell, hogy nem hiába tette! Kövesd a hangját! Valami történt velem.. Valami megszakadt, és szemeim fényt láttak, sőt egy ismerős arcot láttak..- Lace?!

37. fejezet

Sziasztok Drágáim !

A következő héten érettségizek, képzelhetitek mennyire boldog vagyok. Ezért is hozom most az új részt, ne kérdezzétek mikor lesz a következő, mert nem tudom, de az biztos, hogy a jövő héten nem fogok tudni feltenni egy újat. Remélem elérem ezzel a kellő hatást. Hamarosan minden kiderül, már nincs sok vissza, ígérem.

Puszi Nektek. xx

- Liam!- a hatalmas robbanást (talán ez a legjobb kifejezés a történtekre) követően pillanatokon belül por lepte el az épületet. A hangok nem voltak túl bizalomkeltőek.. Az omladozó falak és a reményvesztett kiabálások mindent elnyomtak. A száraz és porral teli levegő kaparta torkomat, szinte lélegezni sem lehetett rendesen.- Liam!- hangok megpróbált utat törni magának, de úgy éreztem hiába. Nincs, aki hallaná. Egy pillanat alatt történt minden. A szőke épp ecsetelte mennyire sajnálja, és, hogy mit miért tett, de mire eljutottunk volna odáig, hogy elmondja hol van a barátom, akit mellesleg azért zárt be egy szobába, mert fel akarta jelenteni, amiért elgázolt, a robbanás.. Vagy ami történt esélyt sem adott neki. A számban vér ízét éreztem, magamon pedig két védelmező kart.
- Nem mehetsz utána!
- Luke, ha nem engedsz, megbánod!- kiabálnunk kellett, hogy halljuk a másikat.- Hol van?!
- Lace, bármelyik pillanatban összeomolhat az épület, ki kell jutnunk!- nem láttam az arcát a porfüggöny mögött, de éreztem, hogy csupán pár lépésre áll tőlem, miután ellöktem magamtól.
- Nem megyek el nélküle!
- Luke?! Luke, jól vagy?!- Cal hangja tűnt fel.- Mennünk kell!- megragadtam a mellettem elsuhanó alak karját és magamhoz húztam.
- Vidd ki innen és ne engedd, hogy visszajöjjön.
- L...- meg akart szólalni, de kezemet szájára tettem.
- Kérlek.- láttam ahogy bólint, majd a szőkéhez megy. Mind a ketten elindultak ki, én pedig követtem őket, mint ha velük tartanék, de mikor eltűntek a szemem elől, már indultam is a másik irányba. Szembe mentem a rohanó alakokkal, volt akivel összeütköztünk, mert semmit sem láttunk, de nem érdekelt, meg akartam találni a barátomat, méghozzá bármi áron. Nem veszíthettem el, őt nem..- Liam!- pólómat a szám elé tartottam, úgy haladtam tovább. Köhögés tört fel belőlem, a tüdőm szó szerint porzott, de nem adhattam fel, még ha reménytelen is volt a helyzet.- Liam!- minden ajtón bementem, amit nem zárt el előlem a törmelék. Többször is körbefordultam tengelyem körül, de hiába..- Hol van Liam?!- elkaptam egy mellettem éppen menekülni próbáló fiút. Sosem láttam még a bandában, de sokkal fiatalabb volt, mint én.
- Ki?- szemeiből félelem tükröződött vissza.
- Akit ma bezártatok.. Hol van?
- N..Nem tudom.. Az alaksorban vannak az ilyen helyek.- miután elengedtem már szaladt is tovább. Tudtam, hogy hülyeség, de meg kellett tennem. Lerohantam a lépcsőn, a látvány, ami fogadott megrendített és kétségbe ejtett.
- Liam!- hangomban egyszerre volt jelen a fájdalom, a düh és az elkeseredettség. Már-már bennem volt a tudat, hogy a barátom.. Nem! Nem! Liam életben van.. Egy mély lélegzetvétel után átverekedtem magam a törmeléken és keresni kezdtem egy ajtót, vagy valami helységet, ahol lehetett.. A folyosó végén csak egy ajtó volt, csak ott lehetett. Nem tudtam benyitni, így dörömbölni kezdtem rajta.- Liam!- vállammal próbáltam betörni, vagy valamit kezdeni vele, de úgy tűnt, mint ha elakadt volna a másik oldalon valamiben.- Liam, én vagyok!- egyre erősebben és nagyobb lendülettel rontottam neki, ugyanis vészesen fogyott az idő.- Gyerünk már..- mindenembe fájdalom hasított, de az adrenalin uralta testemet.- Liam ki foglak vinni innen!- nem tudtam, hogy bent van-e, vagy ha igen, életben van-e, de egy valamiben biztos voltam. Nem fogom menteni magam, míg meg találom. A levegő egyre nehezebbé vált, és az épület lassan kezdett a földdel egyenlővé válni, csupán perceim lehettek hátra míg ez be meg nem történik, tudtam..- Oké, Liam.. Most bemegyek!- kifújtam a levegőt..- Képes vagy rá Lacey..- hátráltam a falig, majd nagy lendülettel érkeztem az ajtónak. Mondhatni beestem a helységbe, rá egy nagyobb gerenda darabjára. Az oldalamba fájdalom hasított, és a pólómon vér nyoma tűnt fel. Nehezen, de sikerült felkelnem a földről és körbenéznem.- Liam!- a barátom a földön feküdt, eszméletlenül, fejéből vér szivárgott. Odasiettem hozzá, amilyen gyorsan csak tudtam, és rázogatni kezdtem, hogy felkeljen, de mivel ez nem jött össze, így felpofoztam néhányszor.- Liam! Ébredj fel, mennünk kell!- szemeit csupán néhány pillanat múlva nyitotta ki, tekintete fátyolos volt.- Kiviszlek innen..- megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt és öleltem magamhoz. Segítettem felkelni neki, majd karját átdobtam vállamon, szabad kezemmel pedig tartottam testét. Pórbált segíteni, de nem volt a legjobb állapotban, így nagyon nehezen haladtunk, és nagyon lassan. Pillanatokon múlt csupán, hogy a leszakadó gerenda ne ránk essen.- Sietnünk kell.- ijedten pillantottam magunk mögé.
- Hagyj itt, és mentsd magad.- hangját alig lehetett hallani.
- Ne is álmodj róla.- eljutottunk a lépcsőig.
- Komolyan beszélek.- köhögni kezdett.- Csak lassítalak.
- Azzal lassítasz, hogy hülyeségeket beszélsz.. Inkább segíts egy kicsit.- ha egy pillanatra is azt hitte képes lennék otthagyni, tévedett.. Minden egyes lépcsőfoknál megálltunk néhány pillanatig mielőtt feljebb léptünk volna. Nagy fájdalmai voltak, láttam arcán minden egyes lépésnél, de tartotta magát.- Mindjárt kint vagyunk..
- Ha nem omlik ránk ez az egész..- figyelmen kívül hagytam megjegyzését és mentem tovább. Ismertem egy amolyan vészkijáratot, még Mikey mutatta, arra az esetre ha történne valami. Hát, azt hiszem ezt a helyzetet nevezhetem vészhelyzetnek. Nem tudhattam biztosra, hogy épen van-e, de közelebb volt, mint a többi kijárat, így meg kellett próbálnunk.- Egyébként mi történt itt?
- Fogalmam sincs.. De ha lehet fogd be, spórolj az energiáddal.
- Minek? Úgy is itt halunk meg.- úgy tűnt, mint aki elfogadta volna, hogy bent rekedtünk abban a rohadt irodaházban, és nem jutunk ki.. Ránk fog omlani. A porfelhő csak nőtt, a törmelék pedig csak több, és nagyobb volt ahogy haladtunk előre, Liam szavai bevésték magukat az elmémbe, a testem azonban küzdött tovább, minden fájdalmat és reményt maga mögött hagyva.

Luke szemszöge

- Engedj! Vissza kell mennem érte!- próbáltam ellökni magamtól, de túl erősen fogott.

- Nem tudhatjuk, hogy él-e még..

- Nem érdekel! Nem hagyhatom ott!- egyre erősebben igyekeztem eltaszítani, de ő annál szorosabban fogott le. Hogy dőlhettem be nekik? Hogy hihettem el, hogy Lacey is velünk van? Naiv voltam..- Ha valami baja esik az a te hibád lesz Calum!- a düh elárasztotta egész testemet, a fájdalommal együtt. Lacey nélkül nem tudom elképzelni az életemet, még ha sokszor nem is így viselkedek. A tudat, hogy most talán elveszítem..

- Nem mehetünk be..- az egyik tűzoltó jött oda hozzánk.

- De a barátn.. Még bent van valaki! Segíteniük kell neki!

- Sajnálom. Túl veszélyes.. Az épület bármelyik pillanatban összeomolhat, nem kockáztatok több életet.

- Nem..- kétségbeesés lett úrrá rajtam, nem tudtam mi tévő legyek.

- Ki fog jutni.. Tudom.- Ashton le sem vette szemét a kijáratról. A vészkijárathoz mentünk, az van legközelebb a pincéhez, és Mikey már megmutatta neki, szóval innen kell jönnie..- Erős lány és ki fog jutni.- ezzel magát is próbálta győzködni, nem csak a többieket. De mi van ha nem találta meg Liamet? Mi van, ha rájuk omlott az egész épület, és még csak a pincéből sem jutottak fel? Mi van, ha bent rekedt valahol.. Mi van ha.. Idegesen túrtam hajamba.- Luke!- porfelhő tört ki az ajtón, majd két alak jelent meg. A földre rogytak amint kiértek, mi pedig azonnal rohantunk feléjük. Segítségért kiabáltunk, ugyanis mind a ketten eszméletlenül feküdtek előttünk. Nem szabadott volna visszamennie, hiszen alig épült fel a balesetéből, és komolyabban is megsérülhetett volna. Magamhoz akartam ölelni, elmondani neki mennyit is jelent, és mennyire sajnálok mindent, de valami megváltozott. Minden csupán percek töredéke volt. A világ mintha megszűnt volna létezni körülöttem, elnémult minden. Mentősök löktek minket arrébb, nem értettem semmit az egészből.. Liamet azonnal mentőbe tették és már száguldottak is a kórházba, de Lacey.. Több orvos vette körül. Nem értettem miért nem teszik őt is egy mentőbe és viszik el.

- Gyerünk kislány.. Ne add fel..- az agyam csupán ezt tudta feldolgozni.

36. fejezet

Idegesítő, csattogó hangot hagyott maga után a fehér márványkövön, minden egyes érintésnél, már-már őrületbe kergető volt. Minden nap ugyan az a forgatókönyv, minden nap, ugyan az a szenvedés, és kényszer. Az elmúlt hónapban fogoly voltam, de nem csupán ebben a házban, a saját testem rabjává is váltam. Képtelen voltam menni, de ki lenne rá képes egy magánál hatszor nagyobb gipszben, ami a lábára nehezedik. Megzúzódott a baleset során, és az egyik menekülési akciómnál sikeresen eltörtem.. Leestem a lépcsőn. Nem voltam sokkal jobban, de már nem fájt minden egyes apró mozdulat. Ebben az egészben talán a legjobb az volt, hogy egyszer sem láttam az arcát. Ash tartotta az ígéretét, és Luke egy hónapig nem került a szemem elé. Féltem, hogy a drága, hozzám nőtt mankómmal még a végén addig ütném, míg csak mozog. Ezzel az egész incidenssel bukott a tervem, minden borult. Már nem élveztem annyira a folyosón sétálgatást, mert csak ennyit mertem megtenni, tudtam, hogy itt nem futhatok össze a szőkével, de egy idő után unalmassá válik, még ha az elején ez a néhány perc jelentette a megváltást, és az örömöt. Sóhajtva ültem le az ágyra, és néztem körbe. Még mindig nem tudom, hogy juthattam idáig, egy mondhatni idegen személy uralkodik az életem felett, és ha eddig azt hittem szeretetből tette, szépen lassan be kellett látnom, hogy tévedtem.

 Kezemben forgattam a képet, amin ketten voltunk, egy időben elhittem, hogy tényleg lehet köztünk valami, mert én látom azt, amit az emberek nem, én látom az emberi énjét.. Szánalmas, és egyben keserű nevetés féle hagyta el számat, majd fejemet ráztam. Az emberek csak csalódást tudnak okozni, a szeretetet pedig túlértékelik. Egy egyszerű mozdulattal hajítottam a sarokba a képet, ami hangos csörömpöléssel jelezte, hogy apró szilánkokra tört. Fellélegezve vettem tudomásul, hogy többet nem kell néznem lefekvés előtt, így nem okoz több túlagyalást esténként.
- Mi történt? Jól vagy?- a szőke viharzott be a szobába. Szemeit többször is végigfuttatta a helységben, hogy megtudja mi az oka a hangnak. Mint már említettem, több, mint egy hónapja nem találkoztunk, így nem is igazán tudtam mit éreztem mikor megláttam.
- Úgy nézek ki, mint aki jól van?- hangom közömbös volt, talán egy kicsit arrogáns is.
- Azt hittem történt valami.- fejét vakargatta. Arca nyúzott volt, szemei a fáradtság jelét tükrözték, nem sokat aludhatott, de sose ismertem olyannak, aki túlzásba vinné a pihenést.
- Nagyon jól tudjuk mind a ketten mi történt.- vártam néhány pillanatot, míg leesnek neki a dolgok.- Ha egy kicsit halkabban beszélgettetek volna az ajtó előtt, most nem tudnám mit tettél.
- Lace..- közelebb lépett egy lépést, majd megtorpant.- Hidd el, meg tudom magyarázni.. Csak engedd meg..
- Kérlek, kímélj meg a részletektől.. Nem vagyok kíváncsi mennyi ideig tartott míg lemostad a véremet a kocsidról, ahogy az sem érdekel miért tetted. Csalódtam benned, ennyi.
- Lacey, é..
- Luke, elég! Végeztem..
- Hogy érted, hogy végeztél..?- hangja kissé megremegett. Nem ismertem rá, olyan volt, mint egy ijedt kisgyerek, aki elvesztette a szüleit a tömegben, nem pedig olyan, mint Luke Hemmings.
- Hol van Liam?- elsiklottam kérdése felett.- És ne hazudj nekem többször, kérlek.
- Lacey..
- Miért vagy itt?
- Kérlek..
- Nem a hang miatt jöttél, az csak egy hamis indok.
- Ne tedd ezt..
- Nem akarlak látni. Se most, se a jövőben.
- Beszéljük meg..
- Nem akarok beszélni, csak tudni szeretném hol van Liam.
- Ő jól van.
- De mégis hol?!- ismét felemeltem kissé hangomat.
- Ne lökj el..
- Te megtetted helyettem is.- előttem egy összetört, meggyötört fiú állt.- Nem gondoltam volna, hogy képes lennél elmenni ilyen messzire.- ha nem ismertem volna, azt mondanám a sírás kerülgette, de róla beszélünk, és neki nincsenek érzései, most azonban mégis ilyen arccal fordított nekem hátat.
- Szükségem van rád.- hangja szívbemarkoló volt, szavai felértek egy segélykiáltással. Ekkor tört meg bennem a jég, még sem tudtam felkelni és magamhoz szorítani, még sem tudtam megszólalni, vagy megnyugtatni és megvigasztalni, mert végre én érezhettem azt, amit ő. A győzelmet. Fogalmam sincs hogy juthattam idáig, de jól esett a szőkét összetörtnek látni, jól esett végre nem az alárendeltnek lenni. Eljött a pillanat, amikor nem ő küldött a padlóra súlyos szavaival, hanem én, és ehhez nem kellett más, mint a saját természetem, és a szín tiszta igazság.

35. fejezet

Fejemben tompa fájdalom uralkodott, mellkasom feszült, minden egyes levegővétel komoly nehézséget okozott. Meghaltam volna? Nem tudtam mozogni, mindenem zsibbadt. Sötétség vett körül, de magam sem tudtam eldönteni, hogy ez most csak egy álom, vagy a valóság. Bármennyire is volt rossz ez az érzés bennem, rá kellett jönnöm, hogy igazi, és nem csak képzelődök. A halál nem fáj. Tudtam, nagyon is jól tudtam, hogy valami nincs rendben, de csakis rajtam állt, hogy képes vagyok a végére járni, vagy sem. Mikor kinyitottam szemeimet, félhomály fogadott, Liam mellettem ülve aludt. Hozzá akartam érni, de karom nem engedelmeskedett. Kisebb pánik kapott el, mellkasom a kelleténél gyorsabban emelkedett és süllyedt, nehezen lélegeztem.- Nem..- hangom erőtlen volt, szinte csak suttogás. Arcomat forró könnyek égették, nem tudtam mi történik, vagy egyáltalán mi történt.
- Lace.. Nyugodj meg, oké?- kezeit karomra tette. Nem éreztem semmit.. Fájt, hogy nem érezhettem érintését..- Baleseted volt..- szemeiben fájdalom csillogott.
- M..Miért nem tudok mozogni? Miért nem érzek semmit..?- hangom elfúlt. Szánalmasnak és tehetetlennek éreztem magam, de végül is az is voltam. Behunytam szemem néhány pillanatra, csak, hogy erőt vehessek magamon és ne kezdjek el megint sírni, mint egy reményvesztett lélek. Mikor újra kinyitottam őket Liam már nem volt ott.- Liam!- kétségbeestem, hiszen néhány pillanattal ezelőtt még a kezemet fogta, most pedig csak egy felborult szék volt a helyén.- Liam!- amennyire tudtam hangosabban szólítottam a barátomat, de hiába. Kimásztam volna onnan és elindultam volna a keresésére, de még csak az ujjaimat sem tudtam megmozdítani, úgy éreztem, a saját testem rabja vagyok.
- Ne aggódj, nem sokára minden rendben lesz.- egy rekedtes hang ijesztett meg, a félhomálynak köszönhetően nem láthattam arcát. Közelített felém valamivel, végül egy injekciós tűt szúrt a karomba, nem ellenkezhettem, pedig ha nem lettem volna begyógyszerezve nem adta volna be azt a valamit.. Szemeim túlságosan is nehéznek tűntek néhány perc múlva.
- Liam..- hangom erőtlen volt, majd a világ elsötétült körülöttem. Valaki játszadozik velem, de magam sem tudom, hogy ki, nem ismertem fel a hangját. Egy valamit tudtam, ha bántja a barátomat, annak nem lesz jó vége, kerüljön amibe kerül, de megfizet érte. Már az elején megígértem magamnak, hogy megvédem, bármi áron.
- Mit tettél?- suttogás szűrődött be a szobába ahol feküdtem, de bárcsak tudtam volna hol is voltam, mert, hogy nem a kórházban, az biztos. Már nem voltam csövekre és gépekre kötve, és a zsibbadás is eltűnt, újra éreztem mindent, újra tudtam mozogni, de mikor hirtelen felültem, azt kívántam, bár inkább ne éreznék semmit. A bordámba éles fájdalom hasított, a többi fájdalomról nem is beszélve.. Mint akin legalább százszor ment volna át egy úthenger, majd zuhant úgy húsz emeletet, és ezek ellenére még mindig életben van. A legrosszabb az oldalam volt, felhúztam az egyszerű szürke pólót, ami rajtam volt, hatalmas lila sérülés díszelgett, némi kék beütéssel. Kifújtam a levegőt, ami még mindig szúrta tüdőmet és megpróbáltam eltántorogni az ajtóig. Nem tűnt ismerősnek a szoba, ahol voltam..
- Nem volt választásom, meg kell értened..- az idegen hangok még mindig beszűrődtek.. Bútorokba kapaszkodva próbáltam elérni a célt, ami csupán néhány méterre volt tőlem, mégis több száz kilométernek tűnt.
- Hogy hozhattad el? És ha még rosszabb lesz az állapota?
- Én is tudom, oké?! De nem vihetem vissza, már így is keresik..- ezzel megszűntek a hangok, nem szóltak többet. Körbenéztem, de nem találtam telefont, így nem volt választásom, ki kellett jutnom onnan. Erőt véve magamon, kinyitottam az ajtót és kiléptem a szobából. Nem lehet igaz.. Már tudtam hol vagyok, és lassan minden.. Majdnem minden értelmet nyert, a hangok, amiket az előbb hallottam gazdára találtak a fejemben, csupán meg kellett nyugodnom egy pillanatra. A döbbenettől kissé megszédültem. A falnak kellett támasztanom hátamat, ne hogy a földre zuhanjak. De miért tett ilyet? Elindultam a megfelelő irányba, de kezeim végig érintették a falat, nem akartam zajt csapni azzal, hogy a földre esek. Apró léptekkel haladtam, csak reméltem, hogy nem futok össze senkivel míg nem találok egy telefont, vagy egy kijáratot. Őszintén szólva, megfordult a fejemben, hogy az ablakot választom, már így is volt elég bajom, néhány méter zuhanás, már nem számítana.
- Lacey! Mit művelsz?! Nem lenne szabad felkelned!- nem sokkal később két kezet éreztem karomon, mindjárt stabilan álltam a földön, de nem tudtak meghatni szavai.
- Ne érj hozzám..- próbáltam lerázni magamról kezeit, jobbnak látta ha elenged, így meg tudtam fordulni, hogy vele szembe álljak. Hátrébb léptem egy lépést, de még mindig segítségül használtam a falat.
- Tudom, hogy feldúlt vagy, de had magyarázzam el.
- Nem! Nem érdekel a magyarázatod..
- Kérlek.. Neked most pihenésre van szükséged.
- Honnan tudnátok, hogy nekem mire van szükségem?! Az orvosok tudták, mégis mi a francért hoztatok el onnan?!- a hangom visszatért, amit az egyre csak növekvő adrenalinnak és dühnek köszönhettem.- És mit csináltatok Liammel?!
- Ő jól van.. Kérlek, had vigyelek vissza a szobába.
- Nem..- kitértem kezei elől.- Ha jót akarsz nekem Ash, visszaviszel a kórházba.
- Nem tehetem..-szemei csalódottan csillogtak.
- Tudom, hogy az orvosival vannak terveid.. Szóval tudod, hogy nem kéne itt lennem..- hangom ellágyult. Ő volt az egyetlen, aki mindig megértett.. Ő olyan más, mint a többiek. Ezúttal hagytam, hogy segítsen nekem annak ellenére, hogy nem úgy történtek a dolgok, ahogy szerettem volna, alig pár perc múlva ismét az ágyban feküdtem.
- Sajnálom..- hangja halk volt. Egy puszit nyomott homlokomra mielőtt kiment volna.
- Nem engedheted be.. Kérlek..- mélyen nézett szemeimbe, majd alig észrevehetően bólintott. Nem akarom többé látni.

34. fejezet

Sziasztok Drágáim !

Elég nehéz időszak előtt állok, most vagyok túl az egyik próbaérettségin, de még vissza van 3, a rendes érettségikről nem is beszélve. Igyekszem hetente, másfél hetente hozni a részeket, de az elkövetkező hónapok az érettségi körül fognak forogni, szóval ne haragudjatok ha nem lesznek olyan sűrűn új részek, és kérlek értsétek meg, hogy ez fontos nekem, de nem szeretnélek cserben hagyni sem titeket. Köszönöm.

Puszi Nektek. xx

- Mégis mit akarsz, Lacey?- hangja ezúttal is lekezelő volt. Szó nélkül hagyott ott az ajtóban, kitártam karjaimat, majd utána mentem. A nappaliban értem utol, ahol karjánál fogva állítottam meg. Kissé felháborodva néztem bele barna szemeibe, továbbra is kifejezéstelen maradt arca.- Ne nézz így rám, oké? Nincs jogod így nézni rám.
- Liam, miről beszélsz?
- Inkább te mit művelsz? Ha nem vagy vele az a baj, ha vele vagy az a baj.
- Ez bonyolult..
- Tényleg? És a barátságunk mikor vált bonyolulttá?- nem válaszoltam. Tudtam a választ a kérdésére, nagyon is jól tudtam, de ezzel nem voltam egyedül. Okolhatnám mindenért a szőkét, hogy azzal, hogy belépett az életembe, nem csak az enyémet tette tönkre, hanem a Liammel való közös életünket, egy életnyi barátság veszett oda azon a napon, még ha el is hittem magamban, bután, naivan, hogy nem fog változni semmi.
- Sajnálom.- ezúttal őszinte voltam, őszintén sajnáltam és bántam a történteket, még sem éreztem úgy, hogy ennyivel minden visszaáll a helyére.
- Miért nem engeded, hogy boldog legyek a barátnőmmel?- nem hatotta meg a bocsánatkérésem, de mégis miért tette volna. A helyében én sem változtattam volna egy szó miatt. Azonban az érzések megváltoztak bennem, kissé ideges lettem, magam sem tudom miért.. De.. Hogy lehet ilyen valaki? A legjobb barátok voltunk, szinte már testvérek, most pedig csak kéreti magát, feszegeti a határokat ahelyett, hogy a dolgok mélyére nézne és belátná, ez nem csak az én hibám volt. Ha annyira szerette volna megmenteni a kapcsolatunkat küzdött volna, úgy, mint most én, de ő csak ujjal mutogatott helyette.
- Még csak boldog sem vagy vele!- szemei kikerekedtek.- Csak kell valaki, aki szeretetet ad! Csak kihasználod, Liam!- széttártam karjaimat.- Szóval ne beszélj nekem arról, hogy te vagy az egész áldozata, mert nem igaz! Jelenleg a kis barátnőd az!
- Menned kéne.- elnézett vállam felett.
- Egy valamit kértem.. Hogy bízz bennem, ahogy mindig is tetted, de te még erre sem voltél képes! Sajnáltatod magad Liam, ez az igazság!
- Had kérdezzek valamit.. Folyton azt hajtogattad, hogy nem szereted, most meg vele vagy. Hogy is van ez?
- Nem volt választásom.. Mondtam, ez bonyolult.- arca megváltozott. A düh eltűnt róla, átvette helyét az aggodalom.
- Megfenyegetett?- kezeit karomra tette, az a Liam állt előttem, akit már régóta ismerek.
- Nem.. Csak bízz bennem.. Nemsokára minden olyan lesz, mint volt. Megígérem.
- Mire készülsz?
- Jobb ha nem tudod.- lábujjhegyre álltam és egy puszit nyomtam arcára, majd elmentem. Mélyen szívtam be a friss levegőt, szükségem volt rá. Kérdései emlékeket idéztek fel..
Egy hétköznapi délután volt.. Az idő kellemesen hűvös volt, a fejemben cikáztak a megválaszolatlan kérdések, nem tudtam tisztán gondolkodni, mégis egyvalakihez vezettek gondolataim. A szőke meglepett tekintettel fogadott, de miért is fogadott volna tárt karokkal, hiszen nem beszéltünk egy ideje. Mind a kettőnknek szünet kellett, az utolsó veszekedésünk az eddigieknél is rosszabbul sült el. Szó nélkül tárta ki előttem az ajtót, az ismerős házban üresség fogadott. Kérdeznem sem kellett ahhoz, hogy tudjam, mindenki az elhagyott irodaházban van, készültek valamire, de annyira nem érdekelt az egész, hogy rákérdezzek. Nem mintha Luke, mindent szívesen osztott volna meg velem.. Csend és feszültség vett körül minket, ahogy álltunk a nappaliban, alig néhány centire egymástól. Eszembe jutott egy párbeszéd, ami mindent megváltoztatott.. A csendet végül én törtem meg, nem volt választásom, tudtam mit kell, és mit nem kell mondanom, hogy meglágyítsam a szívét. Bocsánatot kértem amiért az utolsó beszélgetésünk alkalmából is mindent a fejéhez vágtam, és elmondtam mennyire szükségem van rá, hogy ő nélküle el sem tudom képzelni az életemet.. Szemei ekkor változtak meg, tekintete ellágyult, ajkai elváltak egymástól, folytattam volna, de beszéd helyett ajkunk csókban forrt össze. Úgy éreztem megtört a jég, ami Luke szívét vette körül. Mélyen, legbelül mindig is tudtam, hogy csupán szeretetre vár.. Ugyan már, aki ismeri mindenki tudja. Sosem volt igazán szerető családja, így az embereket is csak ellöki magától, aki csupán egy kis szeretetet, boldogságot próbál az életébe vinni. Mélyen nézett szemembe, arcán apró mosoly jelent meg, majd karjai közé zárt.
De abban a pillanatban, mikor ezt az érzést újra átéltem, mást is át kellett, aminek köze sem volt az emlékekhez. Valóságos volt, túlságosan is, bár úgy éreztem a valóság bármelyik pillanatban megszűnhet körülöttem, mindent átvesz a fekete köd, amiből nincs menekvés.. És nem tévedtem, a valóság megszűnt létezni körülöttem.. Ahogy minden más is.

33. fejezet

Keze nagy lendülettel indult el felém, egy gyors és határozott mozdulattal térítettem el az ütést, majd ujjaimat csuklója köré fonva szorítottam karját teste mellé, végül ellöktem magamtól. Arca meglepettséget tükrözött, ami mosolyt váltott ki belőlem. Gyengének tartott, de ez jó, hiszen ha neki képes voltam meglepetést okozni, akkor bárkinél ugyanúgy elérhetem ezt. Rajtam volt a sor, az arcát céloztam meg, majd az utolsó pillanatban elhajoltam kezei elől, amik az ütést akadályozták volna, és az oldalába rúgtam. Kissé megtántorodott tőle, de nem tartott sokáig, csupán néhány másodperc volt mire újra összeszedte magát. Kezét újra lendítette, mire észbe kaptam már a földön voltam, a legegyszerűbbet választotta; kirúgta lábaimat.- Szép.- arcomon elszánt mosoly jelent meg. Elégedetten nézett le rám, majd kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Nem voltam hülye, tudtam, hogy csak egy újabb trükkel próbálkozik. Az ő stratégiáját használtam ellene, az utolsó pillanatban a segítség elfogadása helyett elkaszáltam lábait. A telefonom vetett véget az örömteli pillanatnak, vártam néhány másodpercet, hogy rendezni tudjam légzésemet, de mondhatni még így is lihegve szóltam bele a készülékbe.- Mond.
- Hol vagy?
- Liammel.
- Az előbb beszéltünk, nem említette, hogy v..
- Ki?
- Liam..
- Liemet mondtam? Bocsi, biztos csak mert hiányolom az elmúlt napokban.. Kiraval edzünk.
- Edzetek?
- Ahha.. Futunk.
- Át tudnál jönni?
- Persze, nemsokára ott vagyok.. Oké.. Szia.- azzal már meg is szakítottam a vonalat és a szőnyeg mellé dobtam a telefonomat.
- Szörnyen hazudsz.
- Fogd be, Kyle.- vigyorogtam.- Mennem kell.
- Hol tanultál meg így verekedni?- nem válaszoltam, csupán egy sejtelmes mosolyt küldtem felé, és mentem is. Lezuhanyoztam, átöltöztem, nem sokkal később már Luke előtt álltam. Lágy csókot lehelt ajkamra, majd összekulcsolta ujjainkat. Mosolyogva néztem fel rá. Fáradtnak tűnt, szemei alatt sötét foltok voltak, arca meggyötörtnek tűnt, bele se mertem gondolni megint mit tettek.
- Rosszul hazudsz.- elengedett, majd hátrébb lépett egy lépést. Kissé de ja vu érzésem támadt, nem ő volt az egyetlen aki ma már megemlítette. Hiába, sose voltam benne valami jó, de azért ennyire nem lehet rossz.. Vagy mégis?
- Miről beszélsz?
- Tudom, hogy vele voltál.. Kyle-al.
- Szóval már kémkedsz utánam? Nagyszerű.
- Miért voltál vele?- megrántottam a vállamat.
- Bírom.. És azt mondta tanít néhány fogást.
- Ugye tudod, hogy meg akart ölni?
- A közeledben mindenki meg akar.
- Lacey..- kezét karomra tette, de leráztam magamról.
- Hagyj, Luke. Nem bízol bennem, pedig semmi okot nem adtam arra, hogy utánam küld az egyik majmodat. Csak.. Hagyj békén, oké?- idegesen fújtam ki a levegőt.- Várj.. Nem is beszéltél Liammel.. Csak teszteltél. Hihetetlen vagy!
- Megint ezt csinálod?- hangjában hallhattam az indulatot. Nem akartam vele megint veszekedni, nem volt hozzá se energiám, se hangulatom, így inkább szó nélkül hagytam ott. Hiba volt odamennem, már tudom. Sosem fog bízni bennem, nem számít mit teszek vagy mondok, nem nyerhetem el a bizalmát, pedig semmi rosszat nem tettem vele soha, csupán őszinte voltam, de úgy látszik neki csak az kell, aki bólint minden egyes szavára.. Én pedig ebből nem kérek. Sosem hagytam, hogy mások befolyásoljanak és elnyomják a személyiségemet, ez alól Luke sem kivétel. Ha azt hitte, hogy mindig ugrani fogok szavaira, megint csak tévedett. Nem fogom hagyni, hogy elnyomjon. Egyáltalán, hogy lehet valakivel, ha képtelen megbízni benne? Hazudik.. Vagy csak ennyire vágyik valaki szeretetére, vagy tervez valamit, amihez én is kellek és csak manipulálni akar..
- Mit keresel itt?- meglepődve néztem fel arra a személyre, aki kiszakított gondolataimból.
- Liam!- felkiáltottam örömömben és nyakába vetettem magam.- Hol voltál?- eltávolodtam tőle.
- Elutaztunk néhány napra.
- Mi?- hangom kissé csalódott volt.- Vagyis.. Ez szuper.- próbáltam javítani a helyzeten.- Szóval megint jól megvagytok.
- Ahha.- hangja közömbös volt. Megváltozott, legalább is már nem úgy viselkedik velem, mint akik már születésük óta ismerik egymást. Fájt.
- Hiányoztál..
- Igen.. Bocs, hogy eltűntem, de hirtelen ötlet volt.
- Nem.. Megértem. Legszívesebben én is eltűnnék innen.
- Te is megtetted.- nagyot nyeltem. Távolságtartó volt velem és ez leírhatatlanul esett. Mint ha több millió apró kést szúrtak volna az egész testembe, egymás után többször, és többször.
- De visszajöttem.
- Ahogy én is.- nem válaszoltam.- Mennem kell.
- Várj.- megragadva karját, állítottam meg. Kérdő tekintettel nézett le rám, szívem fájdult bele.- Mi történt közöttünk? Hogy jutottunk el idáig?
- Te őt választottad. Ennyire egyszerű.- azzal már ott is hagyott az utca közepén.

Esélyt sem adott arra, hogy megszólaljak. Csak néztem, ahogy elsétál.. Ahogy elsétál tőlem, az életemtől.. Legszívesebben elsírtam volna magam, de nagyon is jól tudtam, hogy igaza van  a barátomnak.. A volt barátomnak. Tényleg Luke-ot választottam, de csupán mert nem volt választásom. Nem hagyhattam meghalni az én hibámból.. Ehelyett eldobtam egy mondhatni 18 éves kapcsolatot egy 5 hónapos bizonytalanság és sötétség miatt. Szép húzás volt mondhatom..

32. fejezet

- Mit akarsz mit mondjak? Te vele vagy, és nekem is van valaki, akit szerethetek.- csak néztem ragyogó szemeit, a fájdalom feszítette mellkasomat, torkom elszorult. Képtelen voltam megszólalni, kijelentése felért egy halálos sebbel. Nem tudom honnan jött az érzés hirtelen, hiszen nem kéne így éreznem, mégsem tudtam másképp reagálni.- Ezt akartad, nem? A kezdetektől fogva Luke barátnője akartál lenni.. Most még is így nézel rám.
- Hogy?- hangom elcsuklott, kissé oldalra billentettem fejemet, és ajkamba haraptam, hogy elfojtsam feltörni készülő sírásomat. Szemeimet könnyek lepték el, utáltam ezt. Azt hittem erős lettem belül, de Liam.. Ő előtte nem tudom elrejteni valódi érzéseimet, túlságosan is szeretem ahhoz, hogy hazudjak neki.
- Mint aki nem örülne neki.. Nekem.
- Én.. Örülök.- hangom nem volt túl meggyőző.
- Látom..
- Liam várj..- karja után nyúltam, majd mélyen néztem szemeibe.- Sajnálom.- megrántottam vállamat, majd karjai közé vetettem magam, jelenleg az ölelése többet jelentett mindennél, és erőt adott, amire szükségem volt.
- Olyan furcsa vagy mostanában.- kissé eltolt magától, majd végigmért.
- Tudom.. Keveset alszom, és ez..- nem tudtam befejezni.- Örülök neked.- nagyot nyeltem miután kimondtam a szavakat. Hazudtam. És bár ez mondat felért egy szívszaggató kijelentéssel igyekeztem minél hitelesebben előadni. Nem tehetem ezt vele.. Nem mondhatom neki, hogy talán többet érzek barátságnál, hogy próbáljuk meg, mert úgy is elcseszném, és ha ő boldog az a lány mellett, akivel nemrég szakítottak és most újra együtt vannak.. Nem vehetem el tőle ezt az érzést, bármennyire is szeretném. Nem hitt nekem, tisztán le tudtam olvasni arcáról, de nem firtatta tovább a dolgokat, ahogy én ismerem őt, úgy ő is engem. A telefonom csipogása szakította meg a csendet, az üzenet egyszerű volt, de konkrét.- Mennem kell.- mosolyt erőltettem.
- Biztos jól vagy?
- Igen, persze.. Minden oké.- azzal már ott sem voltam. A szívem több sebből vérzett köszönhetően egy újabb hazugságnak. Siettem, bár igazából nem értettem miért követem az utasításokat, miért hagyom, hogy megint más irányítsa az életemet. Elvesztettem az irányítást minden felett, talán a legjobb az lenne ha elhagynám Londont.. Angliát, és helyette messzire mennék, ahol mindent újrakezdhetnék. Bárcsak ilyen egyszerű lenne.. A házhoz érve hangos veszekedést fedeztem fel, azonnal besiettem, a nappaliban egy idegen állt a szőkével szemben, aki nem tűnt túl nyugodtnak. Hangja fenyegető volt, teste megfeszült, Calumra pillantottam, aki fejét rázva jelezte, hogy fogalma sincs mi történik. Veszekedtek egymással, de nem értettem miért, azonban nem akartam megvárni a folytatást. Mindenki tudta mi fog következni nagyon rövid időn belül, de senki sem avatkozott bele, mert miért is tették volna, parancsot kaptak, amit mindig követni kell, és aki megszegi.. Körbenéztem a szobában, tele volt feszült tekintetekkel.. Tele volt gyerekekkel.- Luke!- hangom határozott volt és volt benne valami, ami felém vonzott minden tekintetet. Annyi időt töltöttem már itt, hogy az emberek elfogadtak, és tudják, hogy képes vagyok dolgokra.. Dolgokra, amiket ők nem tehetnek meg büntetlenül, én azonban nem félek a szőkétől, ahogy nem is függök tőle, még ha már hozzá is tartozom.
- Ebbe most tényleg ne avatkozz bele..- nem nézett rám, egy pillanatra sem vette le tekintetét az idegenről.
- Oké, nem teszem..- felém kapta tekintetét.- Csak engedd elmenni.
- Hallgass a barátnődre.- szúrós pillantást vetettem az idegenre, persze csupán ez a kijelentés kellett a szőkének. Ökle lesújtott az arcán, a nála sokkal kisebb termetű fiú megtántorodott az ütést követően, de nem hátrált. Véres mosolyt villantott, majd megindult Luke felé, aki egy újabb ütéssel a padlóra küldte.
- Elég!- hangom szinte visszhangzott a szobában. Nem törődve semmivel, nagy léptekkel szeltem át a közöttünk levő távolságot és álltam be közéjük.- Nem mondom még egyszer, fejezd ezt be.- halkan beszéltem, csak hogy ő hallhassa, ugyanakkor fenyegetően csengtek szavaim. Keményen álltuk egymás tekintetét, majd aprót bólintott Mikey felé, én pedig egy szánalomra méltó tekintet után, amit Luke felé küldtem már mentem is fel az emeletre. Néhány perc múlva már mögöttem állt.
- Sajnálom, oké?- hangja lágy volt, behunytam szemem, mély levegőt vettem majd felé fordultam.
- Nem tudom.. Mindig ezt mondod, de mintha neked mást jelentene ez a szó.. A következő alkalommal is így cselekszel, mint ahogy az előbb.
- Próbálok változni.. Hogy ne nézz rám így..- kezét arcomra tette, szemei fájdalomtól telve csillogtak. Tény, hogy nem sokszor mutatja ezt az arcát, de néha úgy érzem, ez az igazi Luke Hemmings. Ajkaim elváltak egymástól, de képtelen voltam megszólalni, talán nem is akartam. Furcsa érzés kavargott bennem, és attól tartottam ha meg is fogalmazom mi az, minden porrá hull, így próbáltam nem is gondolni rá.- Jobb ember akarok lenni.. Miattad. Lacey, te vagy a fény a sötétségben, ami körbevesz.- ha az előbb nem tudtam megszólalni, akkor ez alkalommal legszívesebben kivetettem volna magam az ablakból. Luke karjai közé zárt, bizonytalanul simogattam hátát miközben ölelésében tartott. Aggodalom futott át rajtam, és tudtam, hogy egyre rosszabb lesz, de nem volt választásom. A telefonom mentett meg, eltávolodtam tőle néhány lépést és megnyitottam az üzenetet.
- Mennem kell.. Ne haragudj..
- Minden rendben?
- Igen, persze.. Minden.- mosolyt erőltettem, majd még mielőtt bármit is mondhatott volna kisiettem a szobából, majd a házból. Ha eddig azt hittem, hogy az életem fel volt forgatva.. Most már a pokolban érezhettem magam.

31. fejezet

Liam és köztem minden a helyére állt. Nem tudom, hogy a személyiség változásom az oka, vagy az, hogy Luke eltűnt a képből, de sikerült mindent a helyére tennünk. Bár ha jobban belegondolok, az oka az, hogy rájöttem ki is valójában a szőke, és nem csak mondogattam az üres szavakat, el is fogadtam.. Mert mi mást is tehetnék? Luke nem az, aki egykor volt, habár néha fogalmam sincs ki volt és most kicsoda.. Nem akarom, hogy az életem hátralevő részében ő is szerepeljen, legalább is szeretném elhinni, hogy így van. Néha úgy érzem egy részem mindig is kötődni fog hozzá valamilyen oknál fogva és bármennyire is szeretném leszakítani ezt a darabot, képtelen vagyok..
- Kitalálhatom?- összerezzentem, majd hirtelen megfordultam.- A kék szemeire gondolsz?
- Mit keresel itt?
- Tartozol nekem, amiért nem öltem meg a hősszerelmedet és a kis barátait.
- Már bánom, hogy így döntöttem.- arcán mosoly jelent meg.- És.. Ő nem az én s..
- Persze.- szemeimet forgatva engedtem el a megjegyzését. Volt benne valami, ami nem keltett bennem félelmet. Nyugodt volt, és talán kedvesnek mondanám, de lehet, hogy csak amiatt nem féltem tőle, mert maximum 22 éves lehetett, többet nem adok a kisfiús mosolyára, ami nem mellesleg csak még jóképűbbé tette. Miket beszélek.. Nem mondhatok ilyet róla, még ha igazam is van.
- Azt mondtad sokat érek, ahhoz, hogy meghaljak.. Miért?
- Látom figyeltél a szavaimra.
- Nem volt nehéz.. Miattad kellett hetekig egy kocsiban utaznom messze az otthonomtól.
- Elnézést, nem akartam, hogy elmenj, de a barátod..- tartott egy kis szünetet, ha hatáskeltésnek szánta, bejött, de talán csak kereste a megfelelő szavakat. Inkább nem tettem megjegyzést a "barát" jelzőre, feleslegesnek láttam.- Elég védelmező típus.
- Inkább mániákus.. De ezzel nincs egyedül.
- Pedig ha megtudod mit szeretnék..- arcán újabb mosoly jelent meg, barna szemei felcsillantak. Fogalmam sem volt mire készül..
- Még csak a nevedet sem tudom.- kissé oldalra billentette fejét, a földre pillantott majd vissza rám, de a mosoly ezúttal is ott volt arcán.
- Kyle.
- Szóval, mit akarsz tőlem, Kyle?
- Ne siessünk ennyire előre, Sweetheart, inkább meséld el, hogy keveredtél bele az életébe.- végképp összezavarodtam, és ez idegesített, de a legrosszabb mindebben az volt, hogy teljesen a vonzereje alá vont. Szándékosan tette, tudom.. Azok az apró mosolyok, és a nézése, valamit el akar velük érni, és ha így folytatja.. Tudtam, hogy csak játszik velem, még sem tudtam másképp cselekedni, mint ahogy kérte. Valami volt a tekintetében.. Valami ismerős, és bár nem hoztam fel, de úgy éreztem bízhatok benne.. Mélyen szívtam be a levegőt, próbáltam józan maradni amennyire csak tudtam.. Fogalmam sem volt mi történik velem, de az emlékek néhány pillanat múlva tisztán villantak be. A pillanat, amikor végre kiléphettem a kávézó ajtaján, hulla fáradtan.. Ha aznap más utat választok, talán nem futottam volna össze vele.. Az érzés, amikor karom után nyúlt, az undort váltotta ki belőlem, hiszen még csak nem is ismertem.. Ha nem lettem volna az a kíváncsi személyiség, és nem követtem volna, hanem elrohantam volna, hazáig meg sem állva, most nem tartanék itt. De nem, nekem válaszok kellettek, hogy ki ő, honnan tudja a nevemet, és mit akar.. Ha kiugrottam volna az ablakból, menekülés gyanánt, vagy ha csak hallgattam volna szavaira, és nem mozdultam volna onnan..
Ezek csak buta döntések voltak, amiken már nem változtathatok soha. Az emlékképek arról a napról egymást váltogatva ugrottak be, és akkor..
- Várj.. Én.. Ismerlek..- mintha csak erre várt volna, mosolya a legszélesebb volt.- Ott voltál.. Aznap, amikor.. Miért..?- a levegő nehezebbnek tűnt, nem tudtam össze rakni fejemben a kirakóst.- Csak nézted, ahogy velük megyek.. Ott voltál.. Ezt.. Nem értem.
- A legjobb időzítésre vártam már hónapok óta, és aznap.. Megtehettem volna mindent, amire oly régóta vágytam. Ott volt ő, és az egyik kis barátja. Tökéletes volt, de aztán megjelentél te és magukkal vittek. Nem tehettem ezt veled, hiszen ártatlan voltál.
- Miről beszélsz?
- Figyeltünk titeket. Őt.. Erősödött, az oldalán veled, így nem tudtuk mit tegyünk. Vártunk, hátha te is egy leszel közülük.. Hogy legyen okunk, de nem adtál, így lépnünk kellett.
- Elkaptátok az embereit.
- Nem mindenkit, többen megszöktek, ami jól jött.. Gyengítette a tudat, hogy nincsenek vele a végsőkig.- tartott néhány pillanat szünetet. - Visszajött a házba.. Esélyünk adódott a bosszúra, és akkor megjelentél.- nem tudtam megszólalni, hiába próbáltam mondani valamit, egy hang sem jött fel a torkomon.- Vigyáztunk rád Lacey.
- Miért?
- Hogy te tedd meg.. Hogy te végezz Luke-al.- a vér is megfagyott az ereimben.

30. fejezet

Sziasztok Drágáim!

Nem szeretem húzni az időt a hülyeségeimmel, csak szeretném a figyelmetekbe ajánlani a másik blogomat. Ha gondoljátok nézzetek be. KATT IDE

Puszi Nektek. xx

Az ember talán túl sokszor érzi úgy, megfullad a saját világában, vannak akik a sok munka miatt, de vannak, akik a folytonos monotonság miatt vannak ezzel így. És itt a harmadik kategória, vagyis én.. Aki a tehetetlenség és a gyötrelem áldozatává vált, alig néhány óra, nap, hét, vagy inkább hónap alatt. Pár óra elég ahhoz, hogy több személyt is elveszítsünk, pár nap elég, hogy elveszítsük a magabiztosságunkat, majd hetek alatt válik valaki teljesen antiszociálissá, lelki ronccsá, és mire észbe kap a hónapok már szét is tépték odabent, akarata ellenére, de ne gondolja senki, hogy nincs kiugrási lehetőség.. Ohh, nagyon is van, de hiába, hiszen valaki mindig visszaránt a csatamezőre, mindig ugyan oda. Egy lépéssel sem hátrébb, sem előrébb. Csak toporgunk egy helyben, várva a csodát, ami majd megment, mit sem sejtve azt, hogy mi magunk vagyunk a saját megmentőnk. Más nem fog a segítségünkre lenni, elvégre az összes ember önző, és csak magával tud foglalkozni, és így bukik majd el az egész világ. Ironikus, nem? Elmélkedni a világvégéről, de nem hagyhatjuk szó nélkül, elvégre bármelyik pillanatban bekövetkezhet, azonban ez nem csak természeti katasztrófa által történhet meg. Ha valaki meghal, a szeretteinek az érzés egyenlő egy világvégével. Őszintén, nem tudom mi a rosszabb, hogy egy természeti csapás pusztítja el az egészet, vagy egy Lacey nevű lány, akivel csak a baj van. Engedtem, hogy a sötétség a testembe áramoljon hónapokon keresztül, egészen addig, míg túl sok nem gyűlt össze bennem. De.. Az élet megy tovább, ha mindig csak a rosszakon járna az agyunk, egy idő után beleőrülnénk a saját gondolatainkba, szóval lépj át a múltan, és élj a jelennek. Aki egyszer kilépett az életedből okkal tette, hagyd menni.. Én is így tettem néhány nap sírás után.. Hagytam őket menni. Nem volt könnyű, de senki sem mondta, hogy az lesz, és ha tudunk rajta könnyíteni miért ne tennénk meg, főleg ha egy hónapos távollétről van szó, Londonból eltűnve? A fájdalmamat és a haragot, amit éreztem alkohollal akartam enyhíteni, de rájöttem, hogy ennél jobb vagyok, ennél többre vagyok képes, és mivel körülöttem mindenki képes megvédeni magát, én is elsajátítottam ezt-azt. A legjobbtól tanultam, így mikor hazaértem, már nem féltem semmitől, a sötét űr, ami eddig belül tombolt, feloszlott, és a hegek, amiket szereztem már nem gyengítettek, sokkal inkább erősítettek. Kicserélődtem, egy új Lacey Thomson tért haza Londonba.
- Mit keresel itt?- ledobtam a táskámat és megfordultam.
- Honnan..?- nem fejezte be a mondatot.
- Ismerlek.. Mit akarsz?
- Mégis hol voltál?- felkelt a kanapéról és elém lépett. Kék tekintetét nem felejtettem el míg távol voltam, de ezúttal semmilyen érzés nem tört fel belőlem, ami először furcsán érintett, majd megnyugodtam. Arcát fürkésztem néhány pillanatig majd el léptem előle, és hátat fordítottam neki.
- Hiányoztam?- gúnyos mosollyal az arcomon fordultam ismét felé, az utolsó beszélgetésünkből kiindulva a válasz "nem", de a szőkéről van szó, ki tudja mi jár a fejében..
- Mit gondolsz?- belement a játékba, de nem is vártam mást.
- Azt gondolom, hogy egy szemét alak vagy, mert játszottál velem, én pedig egy idióta, amiért hagytam, hogy manipulálj.
- Hűha..- persze, hogy nem erre a válaszra számított, sokkal inkább a másik verzióra, miszerint sírva fogok a karjaiba esni, de ez többé nem fog megtörténni, többé nem hagyom, hogy átverjen és az orromnál fogva vezessen, mint egy buta kislányt.
- Sajnálom ha csalódást okoztam.- hangomban némi irónia volt hallható, amitől szemei csak jobban összeszűkültek.
- Mégis mi történt veled?
- Az emberek változnak, ezt neked kéne tudni a legjobban.
- De nem ennyit.
- Akkor miért vagy még itt? Egyetlen egy kérésem volt, hogy hagyj békén, de te még ezt sem tudod nekem megadni.
- Ha békén hagynálak, nem tudnálak megvédeni.
- Nem kértem, hogy védj meg, Luke!
- De muszáj.- velem ellentétben az ő hangja nyugodt maradt, kicsit úgy éreztem magam, mint ha szerepet cseréltünk volna, eddig ő volt az, aki mindig tombolt, most azonban..
- Nincs szükségem rád, egyedül is tudok vigyázni magamra!
- Akkor nézz csak a kezedre!
- Az nem az én hibám volt.. Te kevertél bele, és ha még nem jöttél volna rá, miattad kerültem mindig bajba! Te hoztad rám Robert embereit, és ő magát!
- De megvédtelek tőle!
- Nem, Luke, nem tetted!- a ház visszhangzott tőlünk. Már egyikünk sem volt képes nyugodt maradni.- Magadra sem vagy képes vigyázni, nem hogy az embereidre!
- Nem tudsz te semmit, Lacey.. Semmit!
- Tudom, hogy nem vigyáztál a testvéremre, és megölték! Tudom, hogy több sírt kellett már ásnotok, mint egy normális embernek! És tudom, hogy próbálod megvédeni őket, de mikor veszed már észre, hogy ez nem élet?
- Fogd be..- fogai közt sziszegte szavait.
- Luke, ők még csak gyerekek, nem adhatsz fegyvert a kezükbe és várhatod el, hogy öljenek! Normális életük lehetne egy családnál, de te nem adod ezt meg nekik!
- Fogd be Lacey!- sosem hallottam még így beszélni, egy pillanatra megrémített, de tudtam, hogy nekem van igazam, és nem hagyhattam, hogy ez így menjen tovább.
- Jó vezető akarsz lenni? Akkor add meg nekik azt amire vágynak.. Egy családot.
- Bár vissza se jöttél volna.- nem nézett rám, csupán kiviharzott a házból.