35. fejezet

Fejemben tompa fájdalom uralkodott, mellkasom feszült, minden egyes levegővétel komoly nehézséget okozott. Meghaltam volna? Nem tudtam mozogni, mindenem zsibbadt. Sötétség vett körül, de magam sem tudtam eldönteni, hogy ez most csak egy álom, vagy a valóság. Bármennyire is volt rossz ez az érzés bennem, rá kellett jönnöm, hogy igazi, és nem csak képzelődök. A halál nem fáj. Tudtam, nagyon is jól tudtam, hogy valami nincs rendben, de csakis rajtam állt, hogy képes vagyok a végére járni, vagy sem. Mikor kinyitottam szemeimet, félhomály fogadott, Liam mellettem ülve aludt. Hozzá akartam érni, de karom nem engedelmeskedett. Kisebb pánik kapott el, mellkasom a kelleténél gyorsabban emelkedett és süllyedt, nehezen lélegeztem.- Nem..- hangom erőtlen volt, szinte csak suttogás. Arcomat forró könnyek égették, nem tudtam mi történik, vagy egyáltalán mi történt.
- Lace.. Nyugodj meg, oké?- kezeit karomra tette. Nem éreztem semmit.. Fájt, hogy nem érezhettem érintését..- Baleseted volt..- szemeiben fájdalom csillogott.
- M..Miért nem tudok mozogni? Miért nem érzek semmit..?- hangom elfúlt. Szánalmasnak és tehetetlennek éreztem magam, de végül is az is voltam. Behunytam szemem néhány pillanatra, csak, hogy erőt vehessek magamon és ne kezdjek el megint sírni, mint egy reményvesztett lélek. Mikor újra kinyitottam őket Liam már nem volt ott.- Liam!- kétségbeestem, hiszen néhány pillanattal ezelőtt még a kezemet fogta, most pedig csak egy felborult szék volt a helyén.- Liam!- amennyire tudtam hangosabban szólítottam a barátomat, de hiába. Kimásztam volna onnan és elindultam volna a keresésére, de még csak az ujjaimat sem tudtam megmozdítani, úgy éreztem, a saját testem rabja vagyok.
- Ne aggódj, nem sokára minden rendben lesz.- egy rekedtes hang ijesztett meg, a félhomálynak köszönhetően nem láthattam arcát. Közelített felém valamivel, végül egy injekciós tűt szúrt a karomba, nem ellenkezhettem, pedig ha nem lettem volna begyógyszerezve nem adta volna be azt a valamit.. Szemeim túlságosan is nehéznek tűntek néhány perc múlva.
- Liam..- hangom erőtlen volt, majd a világ elsötétült körülöttem. Valaki játszadozik velem, de magam sem tudom, hogy ki, nem ismertem fel a hangját. Egy valamit tudtam, ha bántja a barátomat, annak nem lesz jó vége, kerüljön amibe kerül, de megfizet érte. Már az elején megígértem magamnak, hogy megvédem, bármi áron.
- Mit tettél?- suttogás szűrődött be a szobába ahol feküdtem, de bárcsak tudtam volna hol is voltam, mert, hogy nem a kórházban, az biztos. Már nem voltam csövekre és gépekre kötve, és a zsibbadás is eltűnt, újra éreztem mindent, újra tudtam mozogni, de mikor hirtelen felültem, azt kívántam, bár inkább ne éreznék semmit. A bordámba éles fájdalom hasított, a többi fájdalomról nem is beszélve.. Mint akin legalább százszor ment volna át egy úthenger, majd zuhant úgy húsz emeletet, és ezek ellenére még mindig életben van. A legrosszabb az oldalam volt, felhúztam az egyszerű szürke pólót, ami rajtam volt, hatalmas lila sérülés díszelgett, némi kék beütéssel. Kifújtam a levegőt, ami még mindig szúrta tüdőmet és megpróbáltam eltántorogni az ajtóig. Nem tűnt ismerősnek a szoba, ahol voltam..
- Nem volt választásom, meg kell értened..- az idegen hangok még mindig beszűrődtek.. Bútorokba kapaszkodva próbáltam elérni a célt, ami csupán néhány méterre volt tőlem, mégis több száz kilométernek tűnt.
- Hogy hozhattad el? És ha még rosszabb lesz az állapota?
- Én is tudom, oké?! De nem vihetem vissza, már így is keresik..- ezzel megszűntek a hangok, nem szóltak többet. Körbenéztem, de nem találtam telefont, így nem volt választásom, ki kellett jutnom onnan. Erőt véve magamon, kinyitottam az ajtót és kiléptem a szobából. Nem lehet igaz.. Már tudtam hol vagyok, és lassan minden.. Majdnem minden értelmet nyert, a hangok, amiket az előbb hallottam gazdára találtak a fejemben, csupán meg kellett nyugodnom egy pillanatra. A döbbenettől kissé megszédültem. A falnak kellett támasztanom hátamat, ne hogy a földre zuhanjak. De miért tett ilyet? Elindultam a megfelelő irányba, de kezeim végig érintették a falat, nem akartam zajt csapni azzal, hogy a földre esek. Apró léptekkel haladtam, csak reméltem, hogy nem futok össze senkivel míg nem találok egy telefont, vagy egy kijáratot. Őszintén szólva, megfordult a fejemben, hogy az ablakot választom, már így is volt elég bajom, néhány méter zuhanás, már nem számítana.
- Lacey! Mit művelsz?! Nem lenne szabad felkelned!- nem sokkal később két kezet éreztem karomon, mindjárt stabilan álltam a földön, de nem tudtak meghatni szavai.
- Ne érj hozzám..- próbáltam lerázni magamról kezeit, jobbnak látta ha elenged, így meg tudtam fordulni, hogy vele szembe álljak. Hátrébb léptem egy lépést, de még mindig segítségül használtam a falat.
- Tudom, hogy feldúlt vagy, de had magyarázzam el.
- Nem! Nem érdekel a magyarázatod..
- Kérlek.. Neked most pihenésre van szükséged.
- Honnan tudnátok, hogy nekem mire van szükségem?! Az orvosok tudták, mégis mi a francért hoztatok el onnan?!- a hangom visszatért, amit az egyre csak növekvő adrenalinnak és dühnek köszönhettem.- És mit csináltatok Liammel?!
- Ő jól van.. Kérlek, had vigyelek vissza a szobába.
- Nem..- kitértem kezei elől.- Ha jót akarsz nekem Ash, visszaviszel a kórházba.
- Nem tehetem..-szemei csalódottan csillogtak.
- Tudom, hogy az orvosival vannak terveid.. Szóval tudod, hogy nem kéne itt lennem..- hangom ellágyult. Ő volt az egyetlen, aki mindig megértett.. Ő olyan más, mint a többiek. Ezúttal hagytam, hogy segítsen nekem annak ellenére, hogy nem úgy történtek a dolgok, ahogy szerettem volna, alig pár perc múlva ismét az ágyban feküdtem.
- Sajnálom..- hangja halk volt. Egy puszit nyomott homlokomra mielőtt kiment volna.
- Nem engedheted be.. Kérlek..- mélyen nézett szemeimbe, majd alig észrevehetően bólintott. Nem akarom többé látni.