33. fejezet

Keze nagy lendülettel indult el felém, egy gyors és határozott mozdulattal térítettem el az ütést, majd ujjaimat csuklója köré fonva szorítottam karját teste mellé, végül ellöktem magamtól. Arca meglepettséget tükrözött, ami mosolyt váltott ki belőlem. Gyengének tartott, de ez jó, hiszen ha neki képes voltam meglepetést okozni, akkor bárkinél ugyanúgy elérhetem ezt. Rajtam volt a sor, az arcát céloztam meg, majd az utolsó pillanatban elhajoltam kezei elől, amik az ütést akadályozták volna, és az oldalába rúgtam. Kissé megtántorodott tőle, de nem tartott sokáig, csupán néhány másodperc volt mire újra összeszedte magát. Kezét újra lendítette, mire észbe kaptam már a földön voltam, a legegyszerűbbet választotta; kirúgta lábaimat.- Szép.- arcomon elszánt mosoly jelent meg. Elégedetten nézett le rám, majd kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Nem voltam hülye, tudtam, hogy csak egy újabb trükkel próbálkozik. Az ő stratégiáját használtam ellene, az utolsó pillanatban a segítség elfogadása helyett elkaszáltam lábait. A telefonom vetett véget az örömteli pillanatnak, vártam néhány másodpercet, hogy rendezni tudjam légzésemet, de mondhatni még így is lihegve szóltam bele a készülékbe.- Mond.
- Hol vagy?
- Liammel.
- Az előbb beszéltünk, nem említette, hogy v..
- Ki?
- Liam..
- Liemet mondtam? Bocsi, biztos csak mert hiányolom az elmúlt napokban.. Kiraval edzünk.
- Edzetek?
- Ahha.. Futunk.
- Át tudnál jönni?
- Persze, nemsokára ott vagyok.. Oké.. Szia.- azzal már meg is szakítottam a vonalat és a szőnyeg mellé dobtam a telefonomat.
- Szörnyen hazudsz.
- Fogd be, Kyle.- vigyorogtam.- Mennem kell.
- Hol tanultál meg így verekedni?- nem válaszoltam, csupán egy sejtelmes mosolyt küldtem felé, és mentem is. Lezuhanyoztam, átöltöztem, nem sokkal később már Luke előtt álltam. Lágy csókot lehelt ajkamra, majd összekulcsolta ujjainkat. Mosolyogva néztem fel rá. Fáradtnak tűnt, szemei alatt sötét foltok voltak, arca meggyötörtnek tűnt, bele se mertem gondolni megint mit tettek.
- Rosszul hazudsz.- elengedett, majd hátrébb lépett egy lépést. Kissé de ja vu érzésem támadt, nem ő volt az egyetlen aki ma már megemlítette. Hiába, sose voltam benne valami jó, de azért ennyire nem lehet rossz.. Vagy mégis?
- Miről beszélsz?
- Tudom, hogy vele voltál.. Kyle-al.
- Szóval már kémkedsz utánam? Nagyszerű.
- Miért voltál vele?- megrántottam a vállamat.
- Bírom.. És azt mondta tanít néhány fogást.
- Ugye tudod, hogy meg akart ölni?
- A közeledben mindenki meg akar.
- Lacey..- kezét karomra tette, de leráztam magamról.
- Hagyj, Luke. Nem bízol bennem, pedig semmi okot nem adtam arra, hogy utánam küld az egyik majmodat. Csak.. Hagyj békén, oké?- idegesen fújtam ki a levegőt.- Várj.. Nem is beszéltél Liammel.. Csak teszteltél. Hihetetlen vagy!
- Megint ezt csinálod?- hangjában hallhattam az indulatot. Nem akartam vele megint veszekedni, nem volt hozzá se energiám, se hangulatom, így inkább szó nélkül hagytam ott. Hiba volt odamennem, már tudom. Sosem fog bízni bennem, nem számít mit teszek vagy mondok, nem nyerhetem el a bizalmát, pedig semmi rosszat nem tettem vele soha, csupán őszinte voltam, de úgy látszik neki csak az kell, aki bólint minden egyes szavára.. Én pedig ebből nem kérek. Sosem hagytam, hogy mások befolyásoljanak és elnyomják a személyiségemet, ez alól Luke sem kivétel. Ha azt hitte, hogy mindig ugrani fogok szavaira, megint csak tévedett. Nem fogom hagyni, hogy elnyomjon. Egyáltalán, hogy lehet valakivel, ha képtelen megbízni benne? Hazudik.. Vagy csak ennyire vágyik valaki szeretetére, vagy tervez valamit, amihez én is kellek és csak manipulálni akar..
- Mit keresel itt?- meglepődve néztem fel arra a személyre, aki kiszakított gondolataimból.
- Liam!- felkiáltottam örömömben és nyakába vetettem magam.- Hol voltál?- eltávolodtam tőle.
- Elutaztunk néhány napra.
- Mi?- hangom kissé csalódott volt.- Vagyis.. Ez szuper.- próbáltam javítani a helyzeten.- Szóval megint jól megvagytok.
- Ahha.- hangja közömbös volt. Megváltozott, legalább is már nem úgy viselkedik velem, mint akik már születésük óta ismerik egymást. Fájt.
- Hiányoztál..
- Igen.. Bocs, hogy eltűntem, de hirtelen ötlet volt.
- Nem.. Megértem. Legszívesebben én is eltűnnék innen.
- Te is megtetted.- nagyot nyeltem. Távolságtartó volt velem és ez leírhatatlanul esett. Mint ha több millió apró kést szúrtak volna az egész testembe, egymás után többször, és többször.
- De visszajöttem.
- Ahogy én is.- nem válaszoltam.- Mennem kell.
- Várj.- megragadva karját, állítottam meg. Kérdő tekintettel nézett le rám, szívem fájdult bele.- Mi történt közöttünk? Hogy jutottunk el idáig?
- Te őt választottad. Ennyire egyszerű.- azzal már ott is hagyott az utca közepén.

Esélyt sem adott arra, hogy megszólaljak. Csak néztem, ahogy elsétál.. Ahogy elsétál tőlem, az életemtől.. Legszívesebben elsírtam volna magam, de nagyon is jól tudtam, hogy igaza van  a barátomnak.. A volt barátomnak. Tényleg Luke-ot választottam, de csupán mert nem volt választásom. Nem hagyhattam meghalni az én hibámból.. Ehelyett eldobtam egy mondhatni 18 éves kapcsolatot egy 5 hónapos bizonytalanság és sötétség miatt. Szép húzás volt mondhatom..

32. fejezet

- Mit akarsz mit mondjak? Te vele vagy, és nekem is van valaki, akit szerethetek.- csak néztem ragyogó szemeit, a fájdalom feszítette mellkasomat, torkom elszorult. Képtelen voltam megszólalni, kijelentése felért egy halálos sebbel. Nem tudom honnan jött az érzés hirtelen, hiszen nem kéne így éreznem, mégsem tudtam másképp reagálni.- Ezt akartad, nem? A kezdetektől fogva Luke barátnője akartál lenni.. Most még is így nézel rám.
- Hogy?- hangom elcsuklott, kissé oldalra billentettem fejemet, és ajkamba haraptam, hogy elfojtsam feltörni készülő sírásomat. Szemeimet könnyek lepték el, utáltam ezt. Azt hittem erős lettem belül, de Liam.. Ő előtte nem tudom elrejteni valódi érzéseimet, túlságosan is szeretem ahhoz, hogy hazudjak neki.
- Mint aki nem örülne neki.. Nekem.
- Én.. Örülök.- hangom nem volt túl meggyőző.
- Látom..
- Liam várj..- karja után nyúltam, majd mélyen néztem szemeibe.- Sajnálom.- megrántottam vállamat, majd karjai közé vetettem magam, jelenleg az ölelése többet jelentett mindennél, és erőt adott, amire szükségem volt.
- Olyan furcsa vagy mostanában.- kissé eltolt magától, majd végigmért.
- Tudom.. Keveset alszom, és ez..- nem tudtam befejezni.- Örülök neked.- nagyot nyeltem miután kimondtam a szavakat. Hazudtam. És bár ez mondat felért egy szívszaggató kijelentéssel igyekeztem minél hitelesebben előadni. Nem tehetem ezt vele.. Nem mondhatom neki, hogy talán többet érzek barátságnál, hogy próbáljuk meg, mert úgy is elcseszném, és ha ő boldog az a lány mellett, akivel nemrég szakítottak és most újra együtt vannak.. Nem vehetem el tőle ezt az érzést, bármennyire is szeretném. Nem hitt nekem, tisztán le tudtam olvasni arcáról, de nem firtatta tovább a dolgokat, ahogy én ismerem őt, úgy ő is engem. A telefonom csipogása szakította meg a csendet, az üzenet egyszerű volt, de konkrét.- Mennem kell.- mosolyt erőltettem.
- Biztos jól vagy?
- Igen, persze.. Minden oké.- azzal már ott sem voltam. A szívem több sebből vérzett köszönhetően egy újabb hazugságnak. Siettem, bár igazából nem értettem miért követem az utasításokat, miért hagyom, hogy megint más irányítsa az életemet. Elvesztettem az irányítást minden felett, talán a legjobb az lenne ha elhagynám Londont.. Angliát, és helyette messzire mennék, ahol mindent újrakezdhetnék. Bárcsak ilyen egyszerű lenne.. A házhoz érve hangos veszekedést fedeztem fel, azonnal besiettem, a nappaliban egy idegen állt a szőkével szemben, aki nem tűnt túl nyugodtnak. Hangja fenyegető volt, teste megfeszült, Calumra pillantottam, aki fejét rázva jelezte, hogy fogalma sincs mi történik. Veszekedtek egymással, de nem értettem miért, azonban nem akartam megvárni a folytatást. Mindenki tudta mi fog következni nagyon rövid időn belül, de senki sem avatkozott bele, mert miért is tették volna, parancsot kaptak, amit mindig követni kell, és aki megszegi.. Körbenéztem a szobában, tele volt feszült tekintetekkel.. Tele volt gyerekekkel.- Luke!- hangom határozott volt és volt benne valami, ami felém vonzott minden tekintetet. Annyi időt töltöttem már itt, hogy az emberek elfogadtak, és tudják, hogy képes vagyok dolgokra.. Dolgokra, amiket ők nem tehetnek meg büntetlenül, én azonban nem félek a szőkétől, ahogy nem is függök tőle, még ha már hozzá is tartozom.
- Ebbe most tényleg ne avatkozz bele..- nem nézett rám, egy pillanatra sem vette le tekintetét az idegenről.
- Oké, nem teszem..- felém kapta tekintetét.- Csak engedd elmenni.
- Hallgass a barátnődre.- szúrós pillantást vetettem az idegenre, persze csupán ez a kijelentés kellett a szőkének. Ökle lesújtott az arcán, a nála sokkal kisebb termetű fiú megtántorodott az ütést követően, de nem hátrált. Véres mosolyt villantott, majd megindult Luke felé, aki egy újabb ütéssel a padlóra küldte.
- Elég!- hangom szinte visszhangzott a szobában. Nem törődve semmivel, nagy léptekkel szeltem át a közöttünk levő távolságot és álltam be közéjük.- Nem mondom még egyszer, fejezd ezt be.- halkan beszéltem, csak hogy ő hallhassa, ugyanakkor fenyegetően csengtek szavaim. Keményen álltuk egymás tekintetét, majd aprót bólintott Mikey felé, én pedig egy szánalomra méltó tekintet után, amit Luke felé küldtem már mentem is fel az emeletre. Néhány perc múlva már mögöttem állt.
- Sajnálom, oké?- hangja lágy volt, behunytam szemem, mély levegőt vettem majd felé fordultam.
- Nem tudom.. Mindig ezt mondod, de mintha neked mást jelentene ez a szó.. A következő alkalommal is így cselekszel, mint ahogy az előbb.
- Próbálok változni.. Hogy ne nézz rám így..- kezét arcomra tette, szemei fájdalomtól telve csillogtak. Tény, hogy nem sokszor mutatja ezt az arcát, de néha úgy érzem, ez az igazi Luke Hemmings. Ajkaim elváltak egymástól, de képtelen voltam megszólalni, talán nem is akartam. Furcsa érzés kavargott bennem, és attól tartottam ha meg is fogalmazom mi az, minden porrá hull, így próbáltam nem is gondolni rá.- Jobb ember akarok lenni.. Miattad. Lacey, te vagy a fény a sötétségben, ami körbevesz.- ha az előbb nem tudtam megszólalni, akkor ez alkalommal legszívesebben kivetettem volna magam az ablakból. Luke karjai közé zárt, bizonytalanul simogattam hátát miközben ölelésében tartott. Aggodalom futott át rajtam, és tudtam, hogy egyre rosszabb lesz, de nem volt választásom. A telefonom mentett meg, eltávolodtam tőle néhány lépést és megnyitottam az üzenetet.
- Mennem kell.. Ne haragudj..
- Minden rendben?
- Igen, persze.. Minden.- mosolyt erőltettem, majd még mielőtt bármit is mondhatott volna kisiettem a szobából, majd a házból. Ha eddig azt hittem, hogy az életem fel volt forgatva.. Most már a pokolban érezhettem magam.