Sziasztok Drágáim !
Utoljára, jelentkezem ennél a blognál, amit sajnálok, de alapból is ennyi részesre terveztem, azonban nem gondoltam volna, hogy el is jutok idáig.. Azt pedig álmodni sem mertem, hogy ekkora nézettségem lesz. Szörnyen hálás vagyok, ezt nem győzöm hajtogatni. Csak most jutottam el a lezárásig, ugyanis elég sűrű hetem volt, kezdetét vette az egyetemi élet. Nem kerültem messze az írástól, kommunikáció és médiás lettem, de gondolom ez titeket nem érdekel. Szóval, köszönök mindent, amit az Olvasóimtól kaptam ennél a történetnél, hihetetlenek vagytok ! Nincs több aktív blogom, de nem is szeretnék egyenlőre egy új fanfiction-be kezdeni. Kis szünet, aztán majd eldől mi lesz.:)
Legyetek jók, jó tanulást ! Puszi ! xx
Négy év, és az ember magára sem ismer. Négy év, és a város, ami egykor az életét jelentette, már csak egy emlék, egy állomás, ahova vissza kell térnie, mert van, ami visszahúzza. Napok, hetek, hónapok, évek.. Minden változik, és ha azt hinnénk, hogy mi nem, a végén rá kell jönnünk, hogy valójában egyedül mi változtunk meg. A kávézó, ami előtt évekig minden áldott nap elsétáltál, még mindig ugyanúgy áll ott, azzal a kis szélcsengővel a bejáratnál. A park, ahová már gyerekként kijártál, ugyan az maradt, a törött padokkal és a vízben úszkáló kacsákkal. A ház, ami egykor az otthonod volt, ahol felnőttél, még mindig változatlan, és a ház, amit porrá égettél? Zöld gyep fedi, egy újabb épület alapjaival. Semmi sem változott, kivéve téged. Hirtelen minden olyan idegenné válik, hogy egy pillanatra talán be sem ismered magadnak, hogy ez a hely, London egykor az otthonod volt, most azonban csak egy város. Szorosan sétáltunk egymás mellett, nem tanulva a múlt hibáiból csak egy esernyő volt a táskámba a rejtve, így kénytelenek voltunk osztozni rajta. A sűrű vízfüggöny szinte lehetetlenné tette a közlekedést, nem csak számunkra, de a járművek számára is. Sietős léptekkel haladtunk, bár nem vágytam a találkozásra, nem vágytam a helyre, ahova éppen tartottunk. Túl sok emlék, túl sok elfelejtett pillanat, amit igyekeztem az elmúlt időben jó mélyre rejteni. Túl akartam lenni a történteken, túl akartam lépni mindenen, ami abban a néhány hónapban történt velem. Nem akartam, hogy többé az életem része legyen. Elvégre, az én életem, az én filmem, és azt a felvett jelenetet ki akartam vágni onnan, és megsemmisíteni, de mint tudjuk; az lehetetlen. Képtelenség nem emlékezni, arra a napra, amikor két tűz közé kerültem.. Vagy arra, amikor egy ártatlan embert vittek el miattam. A bűntudat, ami aznap fogott el, a mai napig bennem él, a hónapok alatt beszőtte magát gondolataimba.
- Tudom, hogy nehéz.- lágy hangja zökkentett ki.
- Minden rendben van.- mosolyogva néztem fel rá, ő pedig kijelentésem után bekopogott a díszes faajtón. Az ember azt hinné, hogy többé nem térnek vissza azok, akiket tragédia ért egy-egy helyen, nos, ők megtették. Ash egyszer azt írta, így tudják, hogy a valóságban vannak, és így emlékeznek rá, hogy össze kell tartaniuk és nem szakadhatnak szét. Néhány pillanat múlva egy mosolygós ismerős állt velünk szemben, azonnal karjai közé zárt. Kivételesen egyszerű, fekete haja volt, már-már snassznak tűnt, hozzá képest. Mikey kérdezősködött, de nem voltam olyan válaszolgatós kedvemben, azonban Liam jól elvolt vele. Mikor beléptünk a nappaliba, furcsa érzés kapott el. Idegennek éreztem magam. Minden szem ránk szegeződött, voltak ismerős, és kevésbé ismerős tekintetek. Néhányan odajöttek köszönni, érdeklődtek az elmúlt évekről, majd folytatták a beszélgetést társaikkal. Tekintetemmel Asht kerestem, de nem találtam sehol, Cal egy ölelést követően az emelet felé bökött fejével. Apró mosolyt ejtettem hálám jeléül, majd már mentem is fel a falépcsőn. Semmi sem változott mióta utoljára jártam a házban. Tudtam hova kell mennem, így nem is tettem felesleges kitérőt. Az ajtó résnyire nyitva volt, egy halk kopogást követően beléptem a szobába. Ismerős illat csapta meg orromat, amitől gyomrom görcsbe rándult.- Szia.- hangom halk volt, már-már erőtlen.
- Lace!- szemei felcsillantak, majd nagy léptekkel jött felém, végül szorosan zárt karjai közé.- Jó utatok volt?- aprót bólintottam. Ash sokat változott, idővel befejezte az orvosin a tanulmányait, emellett pedig vezette a kis csapatot. Mindezek ellenére ugyan az a személy maradt, mint aki volt.- Nem voltam benne biztos, hogy eljössz.- mélyen nézett szemeimbe.
- Ahogy én sem.
- Tudom, hogy le akarod zárni, de szeretne veled találkozni.
- Azt hittem..
- Tudod hol találod.- kifújtam a levegőt, majd elindultam az ajtó felé.- Kérlek ne tűnj el megint..- elmosolyodtam, majd kiléptem a szobából. A hátsó kijáraton mentem, fogtam a garázsból egy kocsit és az elhagyott irodaházhoz hajtottam, hiszen mondhatni minden ott kezdődött. A kávézó, és a ház csak egy helyszín volt, de az az épület, a támadás.. Nem sok minden maradt belőle, miután felrobbant, mondhatni csak sok törmelék, amit a mai napig nem takarítottak el onnan. Leparkoltam, majd elindultam az egyetlen személy felé, akit ott láttam. Háttal állt nekem, mégis felismertem. Szívem ritmust váltott, gyomromban egyszerre szabadult el több száz pillangó, úgy éreztem magam, mint amikor egy tini megpillantja a nagy szerelmét, de ez mégsem volt ugyanaz. Nem nézett rám, mikor mellé léptem, tekintete elveszett valahol az esőben.
- Sajnálom.- nem tudtam mit is mondhattam volna. Semmi sem lett volna elég jó. Felnevetett, majd egy gyors pillantást vetett rám.- Tudom..- hangosabban kellett beszélnem, hiszen szakadt az eső. Vizes hajam az arcomba hullott, persze neki nem volt ilyen gondja, fekete kapucnija, szokásához hívően a fején volt, bár már eléggé elázott.- Ez nem teszi jóvá a tetteimet, a tettemet. Ha visszamehetnék..- szünetet kellett tartanom, hogy levegőhöz jussak.- Nem hagynám, hogy így érjen véget ez az egész, hogy miattam szenvedj. De nem tudok! Nem számít mennyire szeretném, és hidd el, h..- mielőtt folytathattam volna, először nézett szemeimbe és szakított félbe.
- Azért nevettem, mert még mindig azt hiszed ezzel rosszat tettél.- kék szemei ragyogtak, sokat változott mióta nem láttam, arca borostás volt, sokkal sármosabb lett.- Még mindig azt hiszed, hogy nem önszántamból tettem, amit tettem, pedig ennyi idő után már rájöhettél volna, hogy számomra végig az volt a fontos, hogy te biztonságban legyél, és Neked ne essen bántódásod.- szavai szívemig hatoltak.- Nem ülök ám le négy évet csak úgy akárkiért.- féloldalas mosolyával nézett ismét rám. Szemeimből könnyek folytak, bár talán nem látta, hiszen az eső csak úgy szakadt, lehet, hogy jobb is volt így. Válasz helyett csak nyakába vetettem magam, ölelése melegséggel töltött el, és az ittlétem alatt először éreztem azt, hogy hazatértem.
