Novella

Sziasztok Drágáim!

Először is türelmeteket kérem, mindig írjátok, hogy siessek az új résszel, de nem olyan könnyű hozni őket sűrűn. Elég elfoglalt vagyok a hétköznapokon és a hétvégéken is, így örülök ha egy héten legalább az egyik blogomon tudok kitenni új részt. Legyetek türelemmel, köszönöm.:)
Másodszor pedig, most nem egy résszel jöttem, hanem egy novellával. Kérlek írjátok le a véleményeteket, csak őszintén. Remélem tetszeni fog.:)

Puszi Nektek. xx

I couldn't see the truth

Csak néztem Őt. Szinte már fel sem tűnt, a percek órákká, az órák egy örökkévalósággá váltak. Úgy éreztem elvesztem ragyogó szemeiben.. Úgy éreztem ismertem, még ha ez nem is volt igaz, de volt benne valami, amitől elhittem; ismerem. A poharam már rég üresen állt előttem, még sem akartam tágítani onnan, féltem, ha elmegyek többé nem láthatom. Féltem, hogy újra elveszítem. Vicces, hiszen képtelenség elveszíteni valakit, akit sosem ismertél igazán, akivel sosem beszéltél, mert féltél. Féltél leszólítani, bűnnek érezted már az apró pillantásokat felé, még ha erről nem is tudott. Talán bolond vagyok, talán nem, de egy valamit tudok. Az érzések még mindig ugyan azok, nem múltak el, csupán eddig rejtőzködve vártak arra, hogy újra felszínre törhessenek. A gyomromban apró pillangók milliói szárnyaltak, torkomat gombóc szorította. Mindenem azt súgta, jobb lenne minél előbb eltűnni onnan, de valami visszatartott.. És ez a valami Ő volt. Azt hittem sosem találkozunk újra, azt hittem a múltamban ragadt egy árnyként, vagy inkább egy emlékként.. Egy gyönyörű hibaként. Vétettem, mert az időmet rá áldoztam, mint valami megszállott őrült, akkoriban így gondoltam, de már rájöttem, hogy csak az érzéseimet követtem.  Én szerettem.. Ő szeretett. Hogy hazudtam-e néhány gondolattal ezelőtt? Lehetséges, hiszen honnan tudhatnám ki volt ő valójában, tényleg szeretett-e vagy csak megjátszotta. Honnan tudhatnám? Én is csak ember vagyok. Ember, aki követ el hibákat, de megbánja őket.. A melankolikus dallam, ami átjárta a helységet annyi örömteli pillanatot idézett fel bennem, az érzéseim felerősödtek, könnyeim lassan látásomat homályosították. Utáltam, hogy ilyen érzékeny embernek születtem, utáltam, hogy túl közel engedtem Őt magamhoz, de amit a legjobban utáltam, az saját magam volt. Elengedtem, hagytam, hogy kisétáljon az életemből és egy újat kezdjen, amibe én már nem férek bele. Hagytam, hogy a boldog emlékeinket félresöpörve újakat éljen meg. Önzőnek hangzik, de így történt. Az igazság az, hogy ha visszamehetnék az időbe, és esélyt kapnék a változtatásra, nem tenném. Bármennyire is fáj, Ő boldog, és ha ehhez az kell, hogy én ne legyek az élete része, már megéri minden egyes nap felkelni és élni a sajátomat. Várt valakire. Én évekig vártam rá, talán arra a pillanatra, hogy felhívjon, hogy megkeressen és győzködjön az én hibám miatt, hogy újra az életemben tudhassam, de ahogy az évek, úgy ez a pillanat is elszállt. Ő nem jött, én pedig feladtam. Az a sok átsírt éjszaka után úgy döntöttem végleg elengedem, de az agyam nem dönthetett, csupán elnyomta az érzéseimet iránta, egészen mostanáig. Nem követtem.. Ezúttal nem, csupán ugyan azt a helyet választottuk az esténk eltöltésére. Nem hiszek a csodákban, vagy az ócska, elcsépelt szövegekben, amik tömik az emberek fejét a hiú reménnyel, miszerint „ha két embernek együtt kell lennie, együtt lesznek.” Hazugság. Dühítő, hogy azt hiszik, csak mert írnak néhány okos mondatot, már megváltják vele az egész világot.

A pultos nagy szemekkel meredt rám és az összetört pohárra. Túlságosan is elragadott a hév, és elmerültem gondolataimban. Pont a jelenetet akartam elkerülni, de úgy látszik nem minden alakul úgy, ahogy tervezzük. Nem tűnt mérgesnek, ennek ellenére azonban jobbnak láttam N fizetni és minél előbb eltűnni. Nem akartam, hogy kiszúrjon, így letettem néhány papírt a pultra és már mentem is. Mélyen szívtam be a cigi füsttől szinte már elviselhetetlen levegőt, és egy utolsó pillantást vetettem felé. Hiba volt. Tekintetünk találkozott, valami történt abban a másodpercben, de magam sem tudom, hogy mi. Ajkaim elnyíltak egymástól, de nem hogy szóhoz, még levegőhöz sem jutottam. Semmi sem tart örökké, ez sem tartott. Egy perc töredéke volt csupán, majd már rohantam is ki a bárból. Megijedtem, de magam sem tudom mitől, hiszen talán fel sem ismert.. Talán már rég elfelejtett.  Nem vágytam arra, hogy a múlt visszaköszönjön, nem vágytam az újabb csalódásra vele kapcsolatban, de ami a legkevésbé hiányzott, az a fájdalom volt, ami méregként hálózta be testemet, mígnem kegyetlenül szívembe nem hatolt. A sötét utcát alig pár lámpa fénye világította be, a hó lassan hullott rám, úgy éreztem a seb, amit évek alatt sikerült összeforrasztanom, most ismét feltépődött. Lábaim remegve adták meg magukat, a friss hóba estem, arcomat könnyek mosták. Szánalmasnak éreztem magam, bár tudtam, nem kellett volna, hiszen Ő volt az életem és abban a pillanatban, mikor kisétált a világomból, megszűntem létezni. Az emlékek rég nem látott filmként peregtek le előttem, úgy éreztem életem utolsó perceit élem, ezután csak jobb lesz.. Azt kívántam bár csak úgy lenne. A szerelem az, ami bearanyozza a napjaidat, de ez a dolog egyben a legszörnyűbb rémálmod is lehet. Elveszítesz általa minden reményt, minden örömöt és belül üressé válsz.. Legalább is, én így éreztem akkor.. Nekem csak ez jutott belőle. Tudod, az élet vicces.. Ironikus.. Nevezd aminek akarod, de Őt látni utoljára.. Ahhoz már tényleg csoda kell. Miért csak utoljára? Mert képtelen vagyok tovább abban a tudatban élni, hogy nincs többé a világomban.. Amit vele építettem fel, most lángokban áll, miatta. Ironikus, nem de? Tudom, hogy valaki képes lenne boldoggá tenni, de félek, hogy újra kést döfnek a hátamba, és forró könnyek közepette ismételhetem majd magamnak; én megmondtam. Szóval.. Ha most döntenem kell a sorsomról, hóban feküdve, átfagyva, nem akarok menekülni a múltam elől, bár ha jobban belegondolok.. Csak valaki vessen véget a fájdalomnak, ami a mellkasomat feszíti.. Úgy tűnt ez alkalommal mégiscsak csoda történt.. A fekete köd lassan közeledett felém, én pedig türelmesen álltam elébe, képes voltam még néhány pillanatig várni. Nem hiába, a szorító érzés kezdett a semmivé tűnni, velem együtt. Hogy mindez valóság volt-e, vagy csupán a fantáziám szüleménye, már képtelen voltam eldönteni, csak hagytam, hogy zuhanjak a semmibe.

22. fejezet

A beszélgetésünket egy-egy hosszabb párbeszéd, néhány hangos nevetés és több csend jellemezte. Valahogy így írnám le az Ashtonnal eltöltött időt. Hiába, van ami nem változik.. Ebben az esetben, ez a "valami", ő maga. A történtek ellenére is ugyan az az életvidám fiú maradt, aki előtte volt. Mindenkinek van egy tűzpróbája az életében, de úgy látszik ez nem az volt számára. Szerintem jöhet bármi Ash életében, ő biztosan túl fogja élni, és még nyolcvan évesen is nevetve fogja mesélni a szörnyűbbnél szörnyűbb eseteit, amit a bandának köszönhet. Ő ilyen. Az elején nem értettem Luke miért hagyta benne a bandába, mára azonban világossá vált számomra.. Mondhat bárki bármit, ő a legerősebb közöttük, és nem fizikai erőre gondolok, sokkal inkább lelkire. Egyszerűen csak hihetetlen.
- Mi az?- mosolyogva nézett rám.- Miért bámulsz ennyire?- megráztam a fejemet.
- Csak elgondolkodtam.
- Rajtam járnak a gondolataid?- vonogatni kezdte szemöldökét, mire vállon bokszoltam. Az egész eredménye a nevetés lett.. Ezúttal is.- Tényleg hiányzol neki.- arca komolyra váltott, elnéztem válla felett. Nem akartam ebbe újra belemenni és ugyan azokat a köröket futni minden egyes alkalommal, amikor felmerül a szőke. Folytatta volna a mondandóját, de a telefonja ezúttal megakadályozta. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, amolyan "még nem végeztünk" arcot vágott, majd gyorsan felvette a készüléket. Nem szólt bele semmit, de arcáról nem a nyugalom tükröződött vissza, sokkal inkább, hogy valami nincs rendben.
- Mm..- épp, hogy elkezdtem a mondatot máris félbeszakított.
- Mennem kell.- idegesnek tűnt.
- Várj!- megragadtam karjánál fogva.
- Lace, ez fontos..
- Akkor veled megyek.- mivel ismert már, tudta, hogy nem tágítok döntésem mellől, így sóhajtva bólintott rá és indult el újra. Gyors léptekkel szeltük át London utcáit.. A barátom elmondta, Calum hívta, hogy Robert a házban van és a dolog kezd elfajulni közte és a szőke között. Alig negyed óra múlva megtorpanva álltam az a ház előtt, ahova soha nem akartam visszamenni. Ash felém nyújtotta kezét válaszul hezitálásomra és a kisebb félelmem feloszlatására. A házba sietős léptekkel léptünk be, a nappaliban torpantunk meg, ahol a két személy egymásra szegezte fegyverét. Mindenki egy emberként kapta felénk tekintetét, a fürtös hajú fiú kissé maga mögé tolt. A férfi rám villantotta barna szemeit, majd mosolyra húzta ajkát miután rendesen végigmért. Úgy tűnt a szőkének ennyi kellett csupán, nem törődve semmivel neki esett a mostohaapjának és üdvözölte egy erős balossal. Mind a két fegyver a földön hevert az ütközést követően.
- Csinálj valamit!- magam felé fordítottam Asht.
- Nem lehet..- idegesen rázta a fejét.
- Mi?! Mi az, hogy nem lehet?!
- Ezt nem értheted.. Ez az ő harcuk.. Nekünk nincs beleszólásunk.- széttártam karomat, nem kellett ahhoz tükörbe néznem, hogy tudjam, az arcomon teljes felháborodottság van jelen.
- Ha így folytatják az egyikük meghal..- épp szólásra nyitotta száját mikor leintettem. Feleslegesnek éreztem még egy vitát a szobán belül.- Luke!- magam is meglepődtem a határozottságon, amit hangom rejtett. A helységben tartózkodók felém kapták fejüket, beleértve a két középpontban levő személyt is. Robert a földön feküdt mondhatni kiszolgáltatottan, vörös folyadékban borítva, míg a szőke egy újabb ütéshez készülődve magasodott fölé. Luke tekintete megrémített, tele volt sötétséggel és haraggal, amit úgy tűnt, nem lehet elvenni tőle, hisz a kezében volt az ő és a férfi sorsa is abban a pillanatban.- Te nem akarod ezt.. Tudom.
- Ne szólj ebbe bele Lacey!
- Jobb ha hallgatsz a kis barátnődre..- vért köpött miközben szavait próbálta megformálni. Mikor elindultam feléjük Ash megragadta karomat, de leráztam magamról, tudtam mit csinálok. Luke vállára tettem kezemet és belenéztem szemeibe.
- Engedd el..- hangom szinte csak suttogás volt. Úgy éreztem hatásosabb szavak kellenek..- Az anyukád.. Ő nem ezt akarná..- kifújta a levegőt. Egy percig azt hittem a következő ütés, nem Robert hanem az én arcomon fog csattanni, végül nem így történt. Elengedte a férfit, majd bólintott az emberei felé, akik kivitték onnan. Luke szó nélkül ragadta meg csuklómat és az emeletre rángatott. Idegesen vágta be maga mögött az ajtót, amitől ugrottam egy kicsit. A félelem, ami az előbb jelen volt vele szemben, most visszatért.
- Nincs jogod beleszólni a döntéseimbe!- hangja tele volt gyűlölettel.
- Mégis mit értél volna el azzal ha megölöd?
- Nem is tudom.. Nyugalmat az életemben?
- De milyen áron, Luke? Képes lettél volna leélni az életedet azzal a tudattal, hogy megöltél valakit?
- Ugyan már.. Ne csinálj úgy mintha érdekelne mi van velem!
- Ohh, szóval erről van szó?
- Tudod mit? Tegyél meg egy szívességet és ne avatkozz bele a dolgaimba!
- Akkor ne legyél hülye!
- Fogalmad sincs, hogy mennek itt a dolgok!
- Különben is.. Már túl késő! Rég belekevertél mindenbe!
- Hogyne..
- Hát persze.. Csak neked lehet igazad..- felnevettem.- Ez esetben, én voltam az, aki bekopogott az ajtón hónapokkal ezelőtt, hogy a banda tagja akar lenni.. Igaz? Kérlek javíts ki ha valahol tévedtem!
- Menj el, oké?
- Örömmel..
- Úgy értem.. Ne is gyere vissza ebbe a házba.- egy pillanatra meghökkenve álltam előtte, majd szó nélkül fordultam meg és sétáltam ki a szobából.

21. fejezet

- Lacey!- a kórház előtt ért utol, hiába próbáltam leszedni magamról ujjait, melyek körülölelték karomat, nem tudtam, szorítása erős volt és határozott.
- Engedj el!- hangom kissé hisztérikusra sikeredett, mégis volt benne erő. A néhány perccel ezelőtti sós cseppek arcomon száradtak, valószínűleg sminkemmel együtt. Már nem akartam sírni, csak elrohanni tőle, és a várostól is. Erőszakosan próbáltam szabadulni, de be kellett látnom, minden próbálkozás hiábavaló. Testem mozdulatlanná vált, ezzel jelezve; feladtam.- Nem hallottad amit bent mondtam? Nem szeretlek, hagyj békén!
- Nem hiszek neked.- szorítása erősödött, de látszott rajta, hogy nem tűnt fel neki.
- Pedig kéne.- felnevettem, de nem örömömben. Arcán féloldalas mosoly jelent meg, majd egy határozott mozdulattal rántott közelebb magához. Szívem nagyot dobbant, majd kissé hevesebb dobogásba kezdett, amit próbáltam elrejteni a fiú elől. Közelebb hajolt hozzám, ajka szinte érintette fülemet mikor újra megszólalt.
- Ha nem éreznél semmit, nem így reagálnál.- nagy lendülettel löktem el magamtól, mellkasánál. Nem hagyhattam, hogy játsszon velem míg be nem vallom neki az igazat.. Nem hagyhattam győzni, ezúttal nem.
- Hagyj békén Luke.. Csak egy kisfiú vagy, aki még mindig keresi a saját útját, nincs időm a játékaidra és gyerekes dolgaidra. Felejts el és nőj fel!- tudtam, hogy szavaimnak súlya van mégis szükségesnek éreztem kimondani őket, ezzel pedig megbántva az előttem álló szőkét. Arca mindent elárult, a láthatatlan kés, amit a hasába döftem szépen lassan megtette hatását. Luke csak állt és arcomat fürkészte, tekintete tele volt fájdalommal. Nem bírtam nézni, így hátat fordítva otthagytam. Ash kórházban van és ahelyett, hogy mellette állnék, csak nagyobb fájdalmat okoztam neki és magamnak is. Ugyanakkor éreztem, hogy ez a helyes döntés, egyikünknek sem jó ha a másik közelében vagyunk..
- Jól vagy?- zavartan kaptam fejemet a hang irányába.
- Mi?
- Már válaszoltál is..
- Csak gondolkodtam..
- Miért nem felejted el végre?
- Senki sem beszélt Lukeról, Liam.
- Nyilvánvaló, hogy rá gondolsz a nap huszonnégy órájában.- szemeimet forgatva hagytam annyiban, nem akartam vele összeveszni.- Csak bánt téged.
- Én is tudom, oké?!- hajamba túrtam.- Ne haragudj..
- Most hova mész?
- Ashton felhívott.- Liam felnevetett, de nem örömében, sokkal inkább szánalomból tette. Figyelmen kívül hagyva viselkedését, inkább ott hagytam. Egy hónap telt el mióta a göndör hajú fiúra a pincében találtunk rá, vérben borított testtel, és mióta ott hagytam mindent, és mindenkit. Nem mondanám, hogy tartottam a srácokkal a kapcsolatot, sőt, ez idő alatt senkivel sem beszéltem, csupán Liam volt, és én. Neki is, és nekem is szükségem volt a magányra és a távolságra Londonnal szemben. A családjának van egy háza amolyan kikapcsolódásra Southamptonban, így egyből oda mentünk. Liam otthagyta a barátnőjét, de nem adott rá indokot, csupán, hogy nem működött már az, ami egykor igen. Ráhagytam, ez az ő élete, az ő döntése. Ash egy öleléssel és a szokásos széles mosolyával üdvözölt. Bevallom őszintén, talán az ő társasága hiányzott a legjobban, hiszen már a kezdetektől fogva kedves volt velem és barátságos.- Hogy vagy?
- Jobban, hogy újra láthatlak.- ezúttal is sikerült mosolyt csalnia az arcomra.- Az orvosok szerint túlélő vagyok.- büszkén vigyorgott rám, nekem azonban elszorult a torkom.
- Sajnálom, hogy itt hagytalak..
- Hé minden oké.. Megértem, ne aggódj.- szavai ellenére nem éreztem jobban magam. Szüksége lett volna a barátságomra, a támogatásomra míg a kórházban volt, de ehelyett gyávák módjára elfutottam minden elől, csakis az én érdekeimet nézve.
- Nem, nem az.. Egy barát nem így viselkedik..- fejemet ráztam, szemeimet könnyek lepték el.
- Lace, nem haragszom rád..- arcomat fürkészte.- Minden rendben?- letöröltem forró cseppeket arcomról, amik akaratom ellenére folytak végig bőrömön.
- Fogalmam sincs..-hangom elfúlt. Nem mondott semmit, csupán körém fonta karjait, ezzel is éreztetve; nem vagyok egyedül. Mindig is tudtam, hogy ő mellettem van jóban és rosszban, de nem gondoltam volna, hogy a csúnya futásom után is ugyan így fog tekinteni rám. Talán a megkönnyebbülés, talán a bűntudat váltotta ki belőlem a könnyeket, nem tudom. Az igazság az, hogy már nem tudom mit érzek, mi a helyes és mi nem. Már nem látom a kiutat az alagútból, csupán a közeledő vonatot, amit a sors rendelt nekem megmagyarázhatatlan okokból.
- Hiányzol neki.
- Tessék?- elnevettem magam majd újabb cseppeket töröltem le kezemmel.
- Tudod én nem hiszek neked.- arcán széles vigyor jelent meg, karjait keresztezte és felvonta egyik szemöldökét. Kissé vállon ütöttem és fejemet ráztam, majd hálám jeléül egyik karjába kapaszkodtam, fejemet vállán pihentettem.
- Pedig el kéne hinned.- hangom halk lett. Már kezdtem belefáradni ennek a mondatnak folyamatos használatába.
- De ti kiegészítitek egymást.. És ha külön vagytok, csak fájdalmat okoztok magatoknak.
- Ha pedig együtt, más teszi..