21. fejezet

- Lacey!- a kórház előtt ért utol, hiába próbáltam leszedni magamról ujjait, melyek körülölelték karomat, nem tudtam, szorítása erős volt és határozott.
- Engedj el!- hangom kissé hisztérikusra sikeredett, mégis volt benne erő. A néhány perccel ezelőtti sós cseppek arcomon száradtak, valószínűleg sminkemmel együtt. Már nem akartam sírni, csak elrohanni tőle, és a várostól is. Erőszakosan próbáltam szabadulni, de be kellett látnom, minden próbálkozás hiábavaló. Testem mozdulatlanná vált, ezzel jelezve; feladtam.- Nem hallottad amit bent mondtam? Nem szeretlek, hagyj békén!
- Nem hiszek neked.- szorítása erősödött, de látszott rajta, hogy nem tűnt fel neki.
- Pedig kéne.- felnevettem, de nem örömömben. Arcán féloldalas mosoly jelent meg, majd egy határozott mozdulattal rántott közelebb magához. Szívem nagyot dobbant, majd kissé hevesebb dobogásba kezdett, amit próbáltam elrejteni a fiú elől. Közelebb hajolt hozzám, ajka szinte érintette fülemet mikor újra megszólalt.
- Ha nem éreznél semmit, nem így reagálnál.- nagy lendülettel löktem el magamtól, mellkasánál. Nem hagyhattam, hogy játsszon velem míg be nem vallom neki az igazat.. Nem hagyhattam győzni, ezúttal nem.
- Hagyj békén Luke.. Csak egy kisfiú vagy, aki még mindig keresi a saját útját, nincs időm a játékaidra és gyerekes dolgaidra. Felejts el és nőj fel!- tudtam, hogy szavaimnak súlya van mégis szükségesnek éreztem kimondani őket, ezzel pedig megbántva az előttem álló szőkét. Arca mindent elárult, a láthatatlan kés, amit a hasába döftem szépen lassan megtette hatását. Luke csak állt és arcomat fürkészte, tekintete tele volt fájdalommal. Nem bírtam nézni, így hátat fordítva otthagytam. Ash kórházban van és ahelyett, hogy mellette állnék, csak nagyobb fájdalmat okoztam neki és magamnak is. Ugyanakkor éreztem, hogy ez a helyes döntés, egyikünknek sem jó ha a másik közelében vagyunk..
- Jól vagy?- zavartan kaptam fejemet a hang irányába.
- Mi?
- Már válaszoltál is..
- Csak gondolkodtam..
- Miért nem felejted el végre?
- Senki sem beszélt Lukeról, Liam.
- Nyilvánvaló, hogy rá gondolsz a nap huszonnégy órájában.- szemeimet forgatva hagytam annyiban, nem akartam vele összeveszni.- Csak bánt téged.
- Én is tudom, oké?!- hajamba túrtam.- Ne haragudj..
- Most hova mész?
- Ashton felhívott.- Liam felnevetett, de nem örömében, sokkal inkább szánalomból tette. Figyelmen kívül hagyva viselkedését, inkább ott hagytam. Egy hónap telt el mióta a göndör hajú fiúra a pincében találtunk rá, vérben borított testtel, és mióta ott hagytam mindent, és mindenkit. Nem mondanám, hogy tartottam a srácokkal a kapcsolatot, sőt, ez idő alatt senkivel sem beszéltem, csupán Liam volt, és én. Neki is, és nekem is szükségem volt a magányra és a távolságra Londonnal szemben. A családjának van egy háza amolyan kikapcsolódásra Southamptonban, így egyből oda mentünk. Liam otthagyta a barátnőjét, de nem adott rá indokot, csupán, hogy nem működött már az, ami egykor igen. Ráhagytam, ez az ő élete, az ő döntése. Ash egy öleléssel és a szokásos széles mosolyával üdvözölt. Bevallom őszintén, talán az ő társasága hiányzott a legjobban, hiszen már a kezdetektől fogva kedves volt velem és barátságos.- Hogy vagy?
- Jobban, hogy újra láthatlak.- ezúttal is sikerült mosolyt csalnia az arcomra.- Az orvosok szerint túlélő vagyok.- büszkén vigyorgott rám, nekem azonban elszorult a torkom.
- Sajnálom, hogy itt hagytalak..
- Hé minden oké.. Megértem, ne aggódj.- szavai ellenére nem éreztem jobban magam. Szüksége lett volna a barátságomra, a támogatásomra míg a kórházban volt, de ehelyett gyávák módjára elfutottam minden elől, csakis az én érdekeimet nézve.
- Nem, nem az.. Egy barát nem így viselkedik..- fejemet ráztam, szemeimet könnyek lepték el.
- Lace, nem haragszom rád..- arcomat fürkészte.- Minden rendben?- letöröltem forró cseppeket arcomról, amik akaratom ellenére folytak végig bőrömön.
- Fogalmam sincs..-hangom elfúlt. Nem mondott semmit, csupán körém fonta karjait, ezzel is éreztetve; nem vagyok egyedül. Mindig is tudtam, hogy ő mellettem van jóban és rosszban, de nem gondoltam volna, hogy a csúnya futásom után is ugyan így fog tekinteni rám. Talán a megkönnyebbülés, talán a bűntudat váltotta ki belőlem a könnyeket, nem tudom. Az igazság az, hogy már nem tudom mit érzek, mi a helyes és mi nem. Már nem látom a kiutat az alagútból, csupán a közeledő vonatot, amit a sors rendelt nekem megmagyarázhatatlan okokból.
- Hiányzol neki.
- Tessék?- elnevettem magam majd újabb cseppeket töröltem le kezemmel.
- Tudod én nem hiszek neked.- arcán széles vigyor jelent meg, karjait keresztezte és felvonta egyik szemöldökét. Kissé vállon ütöttem és fejemet ráztam, majd hálám jeléül egyik karjába kapaszkodtam, fejemet vállán pihentettem.
- Pedig el kéne hinned.- hangom halk lett. Már kezdtem belefáradni ennek a mondatnak folyamatos használatába.
- De ti kiegészítitek egymást.. És ha külön vagytok, csak fájdalmat okoztok magatoknak.
- Ha pedig együtt, más teszi..