20. fejezet

- Minden rendben lesz vele.
- Honnan tudod?- hangja kétségbeesetten csengett, ami csökkentette határozottságomat, de nem törhettem össze. Valakinek tartania kellett benne a hitet, hogy tényleg minden rendben lesz a műtőben fekvő fiúval.
- Erős.. És neked is annak kell lenned.- mélyen néztem szemeibe. Kék íriszei könnybe lábadtak, ez elég volt ahhoz, hogy egy forró, sós csepp szántsa végig arcomat. Megsajnáltam. Az erős, megtörhetetlen személy, most megsebzettként és összetörve állt előttem. Apró sóhaj hagyta el számat, majd karjaimat köré fontam. Ez az ölelés nem csak neki, de nekem is kellett. Az emlékek túlságosan is frissek voltak ahhoz, hogy túllépjünk rajtuk, ráadásul a ruhánkra száradt vér szaga sem engedett felejteni.- Minden rendben lesz vele..- ismételtem szinte hangtalanul. Arcomat pulcsijába fúrtam és összeszorítottam szemeimet, azt kívánva, bárcsak ne történt volna meg mindez. Bárcsak a fürtös hajú fiúval most a nappaliban állnánk és hallgathatnánk különleges nevetését.. De ehelyett most csak szorítunk az életéért. Ironikus az élet és igazságtalan. Nem neki kéne ott feküdnie, hanem nekem. Talán.. Talán? Inkább biztos, hogy jobb lenne. Én kinek hiányoznék? Az életem egy nagy adag hazugság, még jól is járnék az egésszel. Gondolataimból az orvos hangja rángatott ki, de képtelen voltam felfogni szavait. Láttam, hogy mozog a szája, hallottam is hangját, de mint ha csak össze-vissza beszélt volna, egy szót sem tudott feldolgozni az agyam. Mint ha csak rám lett volna mindez írva, Luke tájékoztatott Ash állapotáról. Nem éreztem jobban magam a tudattól, hogy az intenzíven fekszik, megfigyelés alatt. Félrehívtam a szőkét, ugyanis nem akartam vele mindenki előtt beszélni..- El kell mennem.. Ne haragudj.
- Jobb, ha kipihened magad.. Úgy sem tudunk mit tenni, csak várunk..
- Nem.. Úgy értem el kell mennem.- szavaim ezúttal különleges hangsúlyt kaptak, arcát elnézve megértette mire is célzok.- Sajnálom.- könnyes szemekkel néztem fel rá. Nem így terveztem ezt az egészet, főleg nem ilyen körülmények között, de úgy látszik a történtek kellettek ahhoz, hogy belássam, lépnem kell. Szólásra nyitotta száját, de megelőztem, mielőtt még olyat mondott volna, amitől csak rosszabbul éreztem volna magam.- Én nem tudok így élni..- tekintve, hogy egy kórházban voltunk, hangom halk volt, tele fájdalommal.- Tele kockázattal.. Várni arra, hogy mikor történik valami tragédia.. Én nem tudok félelemben élni..- hangom elfúlt. Szinte zokogás tört fel torkomból, amit próbáltam tompítani ahogy csak tudtam, több-kevesebb sikerrel.- Ha minden a terve szerint ment volna, most én feküdnék ott, és nem Ash..
- Ezt nem tudhatod..
- Ott voltál.. Hallhattad.
- Nem hagytam volna.- szemei csillogtak, amitől a kés mélyebbre fúródott testemben.
- Ennek véget kell vetnünk.. Bármi is van közöttünk.- figyelmen kívül hagyva válaszát, mondtam ki, szinte gépiesen az újabb késdöféseket.
- Nem..- megrázta fejét.- Nem hagyhatsz most itt.. Szükségem van rád Lace.. Nélküled nem élem ezt túl.
- Eddig is sikerült.. Most sem lesz másképp.
- Nem teheted ezt velünk..- könnyek folytak végig arcomon, mondhatni könyörgését hallva. Szívfájdító volt, mégis így kellett lennie.
- Már döntöttem..
- Nem hiszek neked.. Tudom, hogy maradnál..
- Mégis miért kéne?!- kissé felemeltem hangom.- Hogy arra várjak mikor kapok egy golyót a fejembe, vagy egyéb kellemes dolgot a mostohaapádtól?!
- Miattam.- hangja nyugodt volt. Nem válaszoltam, egy pillanatra még a vér is megfagyott bennem a döbbenettől. A fejemet ráztam, képtelen voltam szavakat formálni ajkammal.- Mond, hogy nem érzel irántam semmit, és elengedlek.- mélyen néztem szemeibe.
- Nem érzek semmit sem irántad, és ha valaha is úgy érezted igen, csak tévedtél. Nem vagy számomra több egy embernél, aki akaratom ellenére tart az életében.- szavaimnak súlya volt, de még mielőtt bármit is mondhatott volna már ott sem voltam.