41. fejezet

Szörnyeteg. Egy szó, megannyi jelentés, mégis olyan üres. Egyszer minden elveszti igazi jelentését, eltűnik, akárcsak az ember. Meghalunk, és az emberek elfelejtenek, már nem leszünk a világ részesei. De tényleg ilyen egyszerű lenne? Bárcsak a válasz igen lenne, bárcsak egy gombnyomás és már nem is ismernek, már azt sem tudják ki vagy és mit tettél. Bárcsak mindent fel lehetne adni egy gombnyomással. Megtennéd? Elgondolkodunk amikor hirtelen mindent reménytelennek érzünk, amikor már nem számít ki vagy, mit tettél, kivé váltál, mert a rendszer besorolt valahova, és onnan már nincs visszaút. Én lennék a szörnyeteg? Sosem gondolkodtam így, most azonban minden világossá vált számomra, és a helyzet az, hogy nem vágyom erre a szerepre, mindig is azt hittem én inkább amolyan áldozat és szörnyeteg közötti állapotban élek.. Csak úgy vagyok. Hiszen ha megbélyegeznek egy címmel, minden a feje tetejére áll, már nincs visszaút. De mi van, ha áldozatként válunk azzá, amik leszünk? Ha mások kényszere alatt válunk mássá, elvégre ki akar olyan lenni, akitől mindenki tart?
- Biztos, hogy ezt akarod tenni?
- Nincs más választásom.
- Mindig van választásod.- tipikus Liam.. 
- Ezúttal nincs.- felnéztem rá, szemei aggodalmat tükröztek vissza.- Ne aggódj, semmi bajom nem lesz.
- Honnan tudod, hogy bízhatsz benne?
- Nem tudom.- rá emeltem tekintetemet.- Csak érzem.. Ő más.
- Lehet, hogy csak így akar a bizalmadba férkőzni.
- Ne aggódj.. Tanultam ezt-azt, ha átver..- elnevette magát és fejét rázta, majd arca pillanatokon belül komollyá vált. Tudtam, hogy ez valószínűleg a világ eddigi legrosszabb terve, mégis úgy éreztem, ennél jobb esélyünk úgy sem lesz, és így mi kerülünk egy lépés előnybe, hiszen ez már rég nem viszály.. Sokkal inkább közelít a háború felé.
- Mi van ha nem jön össze? B terv?
- Minden készen áll.. Csak te nem.
- Viccelsz? Ez öngyilkosság.- idegesen nézett le rám.
- Tudom.- megrántottam vállamat, majd szorosan öleltem magamhoz és elsétáltam. Kezdtem idegesebbé válni minden egyes lépés alkalmával, mégsem fordulhattam meg, ez volt a terv, és nekem tartanom kellett magam hozzá.
Alig egy óra telt el a beszélgetés óta, mégis olyan, mint ha néhány pillanattal ezelőtt vettem búcsút a barátomtól. A szoba ugyanúgy nézett ki, mint ahogy akkor hagytam. Kezembe vettem az egyik bekeretezett képet, amin a barátommal vagyok, elmosolyodtam, majd pontosan a helyére tettem vissza a tárgyat. Úgy éreztem minden készen áll,csak én nem, féltem, hiszen mi lesz ha valami történik közben, ha valami nem úgy alakul majd, ahogy elterveztük? Ha utána nem sikerül majd a terv, és hiába hoztam áldozatot.. De meg kell próbálnunk, ugye? Anélkül úgysem tudjuk meg, mi lett volna ha nem tesszük, és nekem mind a két végkifejlet csak jó lehet, szóval nincs miért aggódni. Az életem egy döntés miatt ment tönkre, már teljesen mindegy hogy ér véget.. Vagy mikor.
- Hello Lacey.- egy szőke hajú, kék szemű, kb velem egyidős fiú zökkentett ki gondolataimból. Édes mosoly volt az arcán, a probléma csupán annyi, hogy még soha életemben nem láttam.
- Inkább viszlát.- hátat fordítottam és folytattam az utat hazafelé.
- Héé.- karom után nyúlt, de nem volt erőszakos, inkább csak figyelemfelkeltésnek tűnt, mint egy őrült támadó cselekedetének.
- Nem ismerlek, úgyhogy inkább ne 'hé'-gess nekem.- vártam, hogy elengedjen, azonban nem volt hajlandó levenni kezét karomról, ami kissé zavart.- Ha elengednél.. Tudod mennék már haza.
- Csak nem zavar?- szája féloldalas mosolyra húzódott. Megragadtam csuklóját és próbáltam elválasztani bőrömtől, de nem jutottam semmire, pedig nem is nézett ki olyan erős embernek. Tekintetem feljebb vándorolt, a hiába való próbálkozás után, és megakadt a.. Amint észrevette mit is nézek annyira, lejjebb csúsztatta kezét, ujjai szorosabban fonták körbe csuklómat. Ha eddig azon voltam, hogy elmenjek, hát mostanra ez már nem tudom mivé változott, de az érzés felerősödött.- Gyere velem.- hangja nyugodt volt, de szemei nem erről árulkodtak.
- Nem.- határozottan vágtam rá válaszom.
- Így is csinálhatjuk..- türelmetlennek tűnt, ahogy kifújta a levegőt és elnézett vállam felett. Mintha valakit nézne.. Nos, igen.. Ez a valaki a szőkéhez képest sötétebb bőrű, sötét hajú fiú volt, aki szemmel láthatólag ismerte a másik idegent. Nem vitték túlzásba az öltözködést, csupa feketében álltak előttem. Fiatalabbnak tűnt.. Gondolataimba merülve észre sem vettem, hogy elengedte csuklómat, ujjai helyét most vörös foltok díszítették, kissé megdörzsöltem, majd hátrébb léptem egy lépést. Más valószínűleg már elrohant volna, én azonban nem tettem, túlságosan is érdekelt kik ők, és honnan tudják a nevemet, ráadásul az sem volt utolsó szempont, hogy mit akarnak. Vártam, hogy mondjanak valamit, de helyette ujjai újból kezemet ölelték, ezúttal azonban sokkal gyengédebb volt. Engedtem had vezessenek, várva a válaszokra, amik a fejemben keringtek.
Elhessegettem sötét emlékeimet, mikor gyerekként követtem egy idegent, aki teljesen romokba döntötte életemet. Végighúztam ujjamat a tenyeremen levő hegen, majd mély levegőt vettem és behunytam szemem. A szoba addigra már teljesen átvette a benzin jellegzetes szagát, én pedig döntöttem. Szívem, mint ha ki akart volna ugrani mellkasomból, mégis teljes nyugalommal mentem a földszintre. Belenéztem a tükörbe még egyszer, majd határozottan vettem ki a zsebemből az öngyújtót és hajítottam a földre öntött folyadékba. A lángok pillanatokon belül elöntötték a helységet, én pedig tudtam, hogy innen már gyerekjáték lesz.