6. fejezet

Csak egy pillanat volt, azalatt is csak a kocsi márkáját láttam, majd már benne is ültem. Gyorsan kerülte meg a járművet, én pedig azonnal felismertem, így nem is próbálkoztam azzal, hogy kinyissam az ajtót. Tudtam, hogy felesleges lenne, mert úgy sem tudnám. Miután beszállt mellém már indította is be a motort, gyorsan hajtott el. Nem kérdeztem, ahogy nem is álltam neki veszekedni, mivel tudtam hova visz, úgy voltam vele, hogy majd ott mondom a magamét. Alig pár perces utazás után kattant a zár, én pedig azonnal ki is szálltam a száguldozó őrült mellől. Meg sem vártam, egyenesen bementem, ugyanis ismertem már a járást. Indultam a kanapén ülő ismerősökhöz, de elkapta kezemet, ezzel teljesen megállított és kis híján majdnem még el is estem. Felháborodva néztem rá, utáltam amikor ezt csinálta. Mutatta, hogy menjünk fel, nekem azonban nem volt kedvem ehhez.- Mi ütött beléd?- kérdőn nézett rám.- Melyik részét nem érted annak, hogy hagyj békén?!- vártam válaszára, de természetesen nem kaptam. Miért is kaptam volna..- Mert úgy látszik egyiket sem.. Főleg, hogy betuszkolsz egy hülye kocsiba! Szeretnéd ha meglátogatnám a rendőrséget?! Hidd el, szívesen megteszem!- miután befejeztem mellkasom a kelleténél gyorsabban emelkedett és süllyedt.
- Befejezted?- széttártam karomat, bár legszívesebben arcon ütöttem volna. A kanapén ülők már nem a tv képernyőjére meredtek, nekünk szegezték tekintetüket és figyelmüket egyaránt. A feszültséget csak úgy tapintani lehetett a helységben, amit természetesen megint én generáltam, de ezúttal sem önszántamból. Csupán Liamhez indultam, hogy együtt töltsük a délutánt, de helyette megint itt kötöttem ki akaratom ellenére. Hiába, nem tudok mit tenni ellene, az én erőm az övéhez képest.. És hiába vagyok erős személyiség vele szembe, hiába állok ki magamért és az igazamért, semmit sem jelent, mert valahogy mindig az ő akarata érvényesül. Még mindig várta válaszomat, helyette azonban csak sóhajtottam és bólintottam.- Nagyszerű.- szemeimet forgattam, majd szó nélkül mentem a többiekhez. Köszönés után levágtam magam Ash és Mikey mellé, akik vigyorogva néztek rám, bár nem értettem a mosolyt arcukon, és inkább meg sem mertem kérdezni, de ha már ebben a házban kell lennem, legalább had legyek velük.. Sokkal normálisabbak, mint a szőke. Mikey haja megváltozott, fel is tűnt neki, hogy kissé megbámultam, de nem érdekelt, ugyanis jól nézett ki. A Szörnyella séró helyett most fekete volt a haja, néhol piros beütéssel. Nem túlzok ha azt mondom, egyszerűen imádtam.
- Luke!- egy sötét hajú fiú sietett be az ajtón. Felé kaptam tekintetemet, ő pedig hirtelen felém, övét. Túlságosan is fiatalnak tűnt.. Mit keres itt egy gyerek..? A szőkével hátat fordítottak, ment megint a nagy titkolózás, ahogy szokott.. Ha ennyire nem akarja, hogy tudjak a dolgairól ne hozzon ide.. Sőt, ne is keressen fel. Mielőtt a fiú kiment volna, megint nekem szegezte kék tekintetét. Nem hiszem el, hogy Luke belekeveri az életébe. Hiszen tényleg csak egy gyerekről van szó. Szólásra nyitottam számat, de az említett megelőzött.
- Ash vidd fel a szobájába, ma itt marad.
- Hé... Nekem van beleszólásom?
- Nincs.- határozottan vágta rá, majd mutatta a többieknek, hogy menjen velük. Nagyszerű.. Csendben lépkedtünk felfelé a lépcsőkön, míg egy agy ajtóhoz nem értünk. Előre engedett, majd miután ő is belépett, becsukta az ajtót. A szobának falai halvány barackra voltak festve, közepén egy hatalmas franciaágy állt, mellett két kis faburkolatú éjjeliszekrénnyel, ugyanolyan volt, mint az ágy kerete, csak úgy, mint az összes többi bútor. A padlót fehér színű szőnyeg borította, a polcokon néhány könyv hevert és helyet kapott egy nagy tv is, valamint volt egy másik ajtó is, ami gondolom a szobához tartozó fürdőbe vezetett. Ash ahogy leült az ágyra, én úgy pattantam fel és léptem az ajtó elé, nekidőltem, ezzel elzárva előle az egyetlen kiutat, ő pedig kérdő tekintettel meredt rám. Az ablakon is kiugorhat, ha menni akar, de nem ajánlanám neki, ugyanis több méter magasan lehetünk. Mivel Luke nem ad válaszokat, itt az ideje másnál próbálkozni.
- Mire vagy kíváncsi?- elnevette magát.
- Kösz, hogy nem kell körbejárnom a témát, megkönnyíted a dolgom.. És a tieddel is megteheted ha gyorsan válaszolsz pár kérdésre.
- Lace..
- Te ezt nem értheted.. Mindig egy lépéssel előttem jár.. Tudod mennyire szeretném látni az arcát, hogy egyszer.. Csak egyszer meglepem?- Ash csak nevetett.
- Miért nem kérdezed őt?
- Ezt te sem gondolhatod komolyan.- a fejemet ráztam.- Elrángat mindenhova, csak egy darab rongy vagyok számára.
- Rongy?- ajkába harapott, hogy elfojtsa nevetését, de nem igazán jött össze neki.
- Ez komoly, oké? Szóval megtennéd, hogy nem nevetsz?- nem bírtam tovább én sem a komolyságot.. Ash nevetése ragályos..
- Kifejtenéd ezt a rongy dolgot?
- Csak ha abbahagyod.- védekezésképp maga elé tartotta kezeit.- És ha válaszolsz csak egy kérdésre.
- Oké legyen, csak halljam már.- nevetett, de nem szólaltam meg, amíg abba nem hagyta.
- Rongy.. Mint értéktelen, szükség nélküli dolog, amit kedvedre gyötörhetsz.. Bűntudat nélkül, mert a végén úgy is kukában végzi.
- Oké, ez nem igaz, Luke nem ilyen veled.- most rajtam volt a sor, hogy kérdőn nézzek rá.- Erről nem beszélhetek, de nincs úgy, ahogy mondtad.
- Annyira titkolózik mindenki ebben a házban, hogy az nem is lehet már igaz.- felnevettem.- Persze rólam már mindenki tud mindent, de én nem tudhatok semmiről.
- Ja, nagyjából ez a helyzet.- heves bólogatásba kezdett, de végül elnevette magát. Fejemet ráztam majd elmosolyodtam és leültem mellé.- Tartozom egy válasszal.- elgondolkodtam néhány másodpercig. Legjobban a kisgyerek érdekelt, de..
- Inkább mesélj te magadról.- megrántottam vállam. Már nem is érdekelt annyira a szőke, sokkal jobban érdekelt Ash. Hiszen ő mindig vidám, és szerintem az egyetlen személy, aki kicsit közelebb került itt hozzám, még ha nem is igazán ismerem. Arcát elnézve folytattam.- Ha már itt kell lennem, legalább a jófejekkel had ismerkedjek.
- Jól döntöttél.- megköszörülte torkát majd kihúzta magát és elégedetten mosolygott rám. Elnevettem magam és vállon löktem.- Ausztráliából jöttem.
- Ez komoly?- arcából ítélve ezt a reakciót várta tőlem.- Bocsi.
- Ott nőttem fel, de a szüleim meghaltak, úgy 16 lehettem amikor eljöttem onnan.. Nem tudtam ott maradni.
- Sajnálom.. Ha ezt tudom, nem kérdezem, é..
- Nem tudhattad.- mosolygott.- Sokáig egy nevelőotthonban éltem, de onnan is megszöktem. Luke talált rám, és hozott el ide.. Itt találkoztam a többiekkel.
- Sajnálom.
- Nem te tehetsz róla.
- De akkor is..
- Remélem egyenlőre ennyi elég lesz.- elnevette magát.
- Így is milliószor többet mondtál, mint bárki más, szóval köszönöm.
- Miért köszönöd?
- Mert elmondtad úgy, hogy nem is ismersz.- szólásra nyitotta száját, de közbevágtam.- Tudod, hogy értettem.- gondolom üzenetet kapott, ugyanis előkapta telefonját és eléggé rászuggerált.
- Mennem kell. Ha lehet ne menj ki a szobából, kérlek.. Visszajövök később, oké?
- Oké.- sóhajtottam, majd felkeltem miután ő is. Meglepett cselekedetével, Ash megölelt mielőtt kiment volna a szobából. Tényleg úgy érzem ő az egyetlen aki közelebb került hozzám és akiben bízhatok. Mikey aranyos meg minden, de nem tudok róla semmit, ahogy Calról és a szőkéről sem, így nem tudok megbízni sem bennük. A kép azonban lassan kezdett összeállni, kezdtem kiismerni őt, Ash sokat segített nekem, még ha ő nem is tud erről.

5. fejezet

A kötések lekerültek kezeimről, csupán a hegek emlékeztetnek a történtekre. A hegek, és az a néhány emlékkép, ami megmaradt arról a napról, bár legszívesebben inkább elfelejteném, a szőkével együtt.. Még sem tudom, Luke a furcsa hangulatingadozásaival teljesen felkeltette érdeklődésemet, mármint nem olyan értelemben, ahogy most sokan gondolnák. Ha őszinte akarok lenni, akkor azt mondom, hogy utálom. Azért amibe belerángatott, amik velem történtek miatta, de a legjobban azért utálom, amiért belépett az életembe. Mégis érdekel az élete, talán mert még sosem találkoztam ilyen gyerekkori háttérrel rendelkező személlyel. Volt egy ismerősöm, aki intézetben nevelkedett, ő is mesélt dolgokat, de a közelében sincs azzal, ami a szőkével történt meg. Talán ez az oka, annak, hogy azért teljesen mégsem akarom kizárni az életemből. Túlságosan is érdekel a múltja.. És bárcsak tudnám miért, de tényleg.. Fogalmam sincs. Ha nem róla lenne szó, megpróbálnék segíteni neki, de ezalatt a hét alatt túl sok mindent tett, még akkor is ha nem ő akarta, így inkább a háttérben maradok. Túl sokat agyalok ezen, túlságosan is sokat, de a helyemben szerintem mindenki ezt tenné. Egyáltalán hogy lehetne nem erre gondolni? Olyan gyorsan szeltem át az utcákat, ahogy csak tudtam, azonban nem voltam egyedül. Luke még mindig megfigyeltet, ami szörnyen idegesítő. Bárhova megyek, az emberei ott loholnak a nyakamba.. Nekem erre nincs igényem, sose volt és sose lesz.- Megmondanád a majmaidnak, hogy akadjanak le rólam?! Ha nekem feltűnt, hogy itt vannak a nyomomban, szerinted másnak nem fog?!- mielőtt válaszolhatott volna kinyomtam a készüléket. Elegem volt ebből, és abból is, hogy gyerekként kezel. Hátranéztem, és hirtelen jött ötletként egy mély levegő után átfutottam az úton, az időzítésem pontos volt, ugyanis ha követni szerettek volna kerülgetniük kellett volna az úton a kocsikat. Futásnak eredtem, csak hogy véletlenül se tudhassák merre megyek, majd amikor a megfelelő háznál voltam már csengettem is be, és egyben kopogtam az ajtón.. Biztosra akartam menni.
- Tudod, az első csengőt is hallottam..- a fejét vakargatta, tudtam, hogy felkeltettem, de nem várhattam tovább. Beszélnem kellett valakivel erről az egészről, még akkor is, ha a szőke megtiltotta nekem. Szemei karikásak voltak és alig látott ki rajtuk, biztosan megint sokáig dolgozott. Néha túlhajtja magát, és hiába mondom neki, nem foglalkozik vele, pedig kéne. - Gyere be, husi, látom, hogy fontos.- összevontam szemöldökömet, mire vonásai meglágyultak, és mosoly jelent meg arcán.- Ismerlek.- apró sóhaj hagyta el számat majd beléptem mellette az ajtón. Felmentünk a szobájába, ahol elfoglaltam az ágyát, és ráhasaltam, levágódott mellém, majd fejét kezével támasztotta és várta, hogy végre megszólaljak. Összeszedtem minden bátorságomat és félve bár, de belekezdtem a rövidnek nem mondható mesémbe, kezdve az utcán való találkozástól, egészen a mai napig. Mindent elmondtam neki, ugyanis nem bírtam már magamban tartani, és Liam az egyetlen akire még az életemet is rábíznám minden gondolkodás nélkül. Miután befejeztem a kellemesnek és vidámnak nem mondható sztorimat megmutattam neki kezeimet, ezzel is bizonyítva, hogy nem őrültem meg, és nem csak úgy kitaláltam a dolgokat. Csend borult a szobára, ajkamat harapdáltam, míg ő látszólag a hallottakon rágódott. Nem vártam el, hogy mondjon valamit, csak szerettem volna vele tudatni a dolgokat. Pár perces hallgatás után füleltem, ő pedig szorosan fonta körém karjait. Tudtam ez mit jelentett, mindig ezt csinálta amikor baj volt.- Sajnálom husi, de tudd, hogy találunk kiutat ebből.
- Hogyan?
- Megoldjuk.. Mi mindent megoldunk.- elmosolyodott, amitől szám nekem is felfelé görbült. Igaza volt, mi tényleg mindig mindent megoldunk.. Együtt. Néhány óráig maradtam, hagytam utána aludni, ugyanis pár óra múlva újra megy dolgozni aminek persze nem örültem, de ő sem, hogy megint ezzel a témával jöttem, de a vége csak nevetés volt ez alkalommal is. Hatalmas ölelést kaptam tőle amikor indultam haza, ami feltöltött szeretettel, amit régen tapasztaltam már. Nagy szerencsémre még az eső is elkapott, csavarni lehetett otthon ruháimból a vizet. Indultam fel, átöltözni, amikor valaki a falnak lökött, és szorított. Megijedtem? Az nem kifejezés.
- Mit műveltél?!- rám kiabált, de hiába, fogalmam sem volt miről beszél. Nem szándékoztam hagyni magam, így kissé ellöktem magamtól.
- Mi van?!
- Hogy képzelted, hogy beszélsz a kis barátodnak?!
- Ez most komoly?!- szemei kissé vettek a  hozzáállásomból, de nem annyira, hogy meghátráljak.- Nem vagyok a tulajdonod, ne kezelj úgy!
- Ne adj rá okot, hogy így viselkedjek!- a kiabálásunk szinte visszhangot vert a falak között, biztos voltam benne, hogy ha az eső nem esett volna, még kint is hallották volna, az arra járkáló emberek. Közös tulajdonságunk volt, hogy könnyen fel tudtuk egymást idegesíteni, és ez most sem volt másképp.
- Tudod mit?! Csak tűnj el a házamból!
- Nem.
- Hívjam a rendőrséget? Azt szeretnéd? Hidd el, megteszem!- felnevetett.- Luke menj el!
- Jó.- összezavart, ugyanis vonásai ellágyultak és hangja is nyugodtabban csengett.- De ha én megyek, jössz te is velem.
- Na látod az ki van zárva.- elléptem előle.- Nem tűnt még fel?! Nem vagyok kíváncsi se rád, se a hülye bandádra é..
- Nem!- hirtelen előttem termett.- Nem hülyézheted le a bandámat.. Még te sem.- hangjában volt némi fenyegetés, mégsem ijedtem meg tőle, nem is tudom miért. Ha más így beszélt volna velem, már rég elsírtam volna magam, most azonban ennek a közelében sem voltam.
- Ohh, tényleg? Te pedig nem törhetsz be a házamba, nem állíthatod rám a majmaidat és még valami.. Nem rángathatsz drótokon. Ha ilyen emberre van szükséged, keress magadnak az utcákon, engem pedig felejts el, mert nem hasonlítok rájuk.
- Tudom, hogy nem.

4. fejezet

Gépek pittyegése, tompa fájdalom és erős gyógyszer szag.. Röviden így tudnám leírni mindazt, amit érzek. Mikor kinyitottam szemeimet, zavart a szobát elöntő fény, de pillanatok alatt megszoktam. Nem meglepő.. A falak zöldre voltak mázolva, nekem nem a nyugalom jött le belőle, hanem, mint ha valami vagy valaki lehányta volna. Szörnyű.. Egyedül voltam úgymond beteg, de a helységben tartózkodtak még mások is, rajtam kívül. Csendben és egyben elmélyülten beszélgettek, így észre sem vették, hogy felébredtem. Lenéztem kezeimre, megtaláltam a fájó pontok helyszínét.. Be voltak kötözve, ráadásul karomon az infúzió nyomát is felfedeztem.. Nem tudtam mi történt, ahogy azt sem mióta fekhettem ott, szinte minden kiesett. Csupán darabok voltak meg a kirakósból, és ahhoz, hogy össze tudjam rakni az egész képet, segítségre lesz szükségem. Halkan köszörültem meg torkomat, amitől elhallgattak majd szinte egy emberként léptek hozzám.
- Hogy vagy?- Cal arca kissé meggyötörtnek látszott, mint ha egész éjjel fent lett volna.
- Mi történt?
- Tényleg nem emlékszel?
- Csak részletekre.. De talán jobb is.- felnevettem, de nem örömömben, inkább csak szánalomból. Ülő helyzetbe tornáztam magam, kezeimet az ölemben pihentettem.- Mikor mehetek haza?
- Arra vártak, hogy felébredj.- Ash válaszolt.
- És te mire vársz? Hogy megöljenek?- a kedves kis kérdésemet a szőkének tettem fel, ugyanis még csak rám sem nézett, pedig mindez miatta történt.
- Öhm.. Magatokra hagyunk és szólunk valakinek.- Mikey löködte ki a többieket a szobából.
- Figyelj Lace..
- Nem, Luke te figyelj. Elegem van ebből, érted?
- Tudom, é..
- A régi életemet akarom élni, mielőtt te beléptél volna.. Minden ilyen..- nem találtam a megfelelő szavakat.- Nélkül.
- Attól tartok ez nem lehetséges.
- Hihetetlen vagy.- felnevettem.
- Csak.. Had magyarázzam meg, oké?
- Nem.- szerencsémre egy orvos lépett be, így a szőke távozott. Nem hiszem el, hogy még mindig ezt csinálja.. Nem figyeltem a dokira, ha kérdezett csupán csak hümmögtem, a gondolataim máshol jártak, ellenben amikor közölte, hogy elmehetek.. Mindjárt másképp viselkedtem, de nem tehettem róla.. Ezek után már meg sem lepődtem, hogy a ruháim ott vártak az egyik széken, a táskámban. Felöltöztem, de amikor indultam volna a szobámat újra ellepték az ismerős arcok. Cal szó nélkül vette le vállamról a táskát amiben a holmijaimat hozták. Halkan köszöntem meg neki, válaszul pedig egy mosolyt kaptam. Úton a kocsiig Ash mellett lépkedtem, nem volt kedvem Luke társaságához, eleve miatta történik velem az, ami.. A kocsiban is inkább Ashton társaságát kerestem.. Igen, kerültem, de ki ne tenné a helyemben.. Őszintén idegesített a csend is, és az is, ahogy bántak velem, így örültem amikor végre otthon lehettem. Azt hittem végre egyedül lehetek majd, de tévedtem.. Gyors tájékoztatást kaptam arról, hogy ezentúl két ember figyelni fogja a házamat, hogy ne legyen még egy ilyen.. Persze kiakadtam és mondtam is nekik a magamét, de nem igazán érdekelte őket, ezért szimplán rájuk csuktam az ajtót és felmentem lezuhanyozni. Miután végeztem az ágyamra ültem és levettem a kötéseket kezeimről. Szörnyen nézett ki mind a két tenyerem, és csak emlékeket idéztek fel bennem, szóval mondhatom remekül éreztem magam.
- Ugye tudod, hogy nem veheted le a kötést?
- Ugye tudod, hogy a hegek nem tűnnek majd el?- ajkai elváltak egymástól, de szavak helyett inkább csak bement a fürdőbe, majd kötszerrel a kezében tért vissza. Kérdőn néztem rá, ő azonban szó nélkül kötözte be újra kezeimet. Halkan köszöntem meg, válasza csupán egy bólintás volt.
- Sajnálom, az én hibám volt.
- Csak nem?- kissé meghökkenve nézett rám.- Nem, bocsánat igazad van.. Tényleg a te hibád.- felemeltem hangomat.
- Tudom hogy érzel.
- Nem Luke! Fogalmad sincs hogy érzek! Igen, szörnyű gyerekkorod volt, amit csak elképzelni se tudok, de ettől még nem tudod mit érzek és min megyek keresztül! Fogalmad sincs milyen ez..- hangom elcsuklott, szemeimet könnyek lepték el. Szuper.. Ahelyett, hogy visszavágott volna, és a szokásos szócsatánkba kezdtünk volna, furcsa módon, de megölelt. Napok óta csupán ennyire vágytam.. Egy ölelésre valakitől. Még akkor is jól esett ha a szőkétől kaptam.. A telefonom hangos csipogása törte meg a csendet, Luke azonnal el is engedett. A készülék kijelzőjén Liam neve villogott, ő az a személy, aki a legközelebb áll hozzám.. Kiskorunk óta barátok vagyunk.. A legjobbak. A barátságunk volt már amolyan barátság extrákkal kapcsolat, de nem tartott sokáig, ugyanis ő megtalálta az igazit, azonban még mindig a legjobb barátomnak tudhatom és bármiről beszélhetek vele. Csupán a párnám alá löktem a telefont, hogy tompítsam a hangját.- Ne nézz így.. Át akarna jönni, de erre nincs egyszerű magyarázat.- kissé felemeltem kezeimet célzás gyanánt.- Majd azt mondom, hogy elutaztam a rokonaimhoz.- megrántottam vállamat.
- Nem kell ezt csinálnod.
- Miért mit kéne? Áthívni? Szuper! Szólok is neki..- a telefonomért nyúltam.- Légyszi mond már el neki te, hogy mi történt és mi van a háttérben!- ismét felemeltem hangomat.
- Megint azt csinálod.
- Mit?
- Engem hibáztatsz.
- Miért, kit kéne hibáztatnom? Tudtommal múltkor miattad lőttek rám is, és a te nevelőapád vágta össze a kezemet! Szóval bocsáss meg, tényleg nem a te hibád! Minden az én hibám, igazad van!- jó érzés volt vele kiabálni, mintha a feszültség ezáltal távozna testemből. Minden bűntudat nélkül tettem, ugyanis tudtam, hogy ez alkalommal igazam van. Úgy éreztem ezáltal egy kicsit csökkent a teher, amit egyedül cipelek. Nem mondott semmit, próbált érzelemmentes arcot vágni, de szemei mindent elárultak. Legszívesebben visszavágott volna, de mégsem tette.- Miért nem hagysz békén?! Keress más bábot magadnak, engem pedig felejts el! Csak.. Hagyj békén.- szólásra nyitotta száját, de egy hang sem jött fel torkán. Csöndben indult ki a szobámból, én pedig lefeküdtem és fejem alá húztam egy párnát.
- Továbbra is figyelni fogják a házadat.- hangja halk volt. Összeszorítottam szemeimet, így utat engedtem egy forró könnycseppnek. Szörnyen éreztem magam, minden vágyam az volt, hogy Liammel megbeszéljem az egészet, de féltem.. Féltem a választól, és attól is, hogy utána többet nem keresi majd a társaságomat, pedig nem is tehetek semmiről.. Csupán rosszkor voltam rossz helyen.