25. fejezet

Sziasztok Drágáim!

Valószínűleg ez az utolsó rész ebben az évben, így megragadnám az alkalmat és Boldog Karácsonyt Kívánnék Minden Kedves Olvasómnak, és persze Nagyon Boldog Új Évet! Szeretnék köszönetet mondani mindenért, amit velem tettetek ebben az évben, a blogon keresztül, leírhatatlanul hálás vagyok Nektek. Nem hiszitek el, de nagyon sok erőt ad nekem minden kedves szó, amit a részek alatt hagytok, Ti vagytok a legjobbak. Remélem a következő évben is még kitartotok a blog mellett.. Mellettem.. Szeretlek Titeket, jó pihenést.

Puszi Nektek. xx

A szobára csend ereszkedett, nem láttam semmit a sötétben, csupán egy alak körvonalát, a levegőt azonban a szokottnál nehezebbnek éreztem, tudtam, hogy nem vagyok egyedül, de nem ez rémisztett meg, hiszen a parfümének jellegzetes illatát millió közül is felismernél. Magam sem tudtam miért, de volt bennem némi félelem, hogy ez felé irányult-e.. Nem valószínű. Sosem féltem tőle, talán a legelején, de mikor betekintést nyerhettem az életébe, rájöttem, hogy nincs mitől tartanom, ő csak egy elveszett gyerek, akinek igenis szüksége lenne a segítségre, ahogy a támogatásra is. Nem mozdult, én azonban minél előbb meg akartam tudni mit akar tőlem..

- Leszokhatnál arról, hogy bejössz a házamba.

- Beszélni akartam veled.- hangja halk volt, jobban oda kellett figyelnem, hogy megértsem mit is mond.

- Az éjszaka közepén?

- Ezúttal azt akartam, hogy tőlem tudd.. Elsőként.- nem válaszoltam. Az agyam azonnal beindult, nem kellett nagyon megerőltetnie magát, hogy leessen, miért is van a szobámban éjjeli kettőkor. A rossz előérzetemnek hittem, és a félelemnek, ami néhány pillanattal ezelőtt még kérdésekkel töltött el.

- Hogyan..?- ennyi tellett tőlem.

- Az nem számít.- csak elmeredtem a sötétségbe, míg egy forró könnycsepp égette arcomat.

- Még csak nem is ismerhettem..

- Szeretett téged..

- Ugyan, Luke..- felnevettem kínomban..

- Igazat mondok.. Csak nem engedtem, hogy megismerjen.. Nem hagyhattam. Ő tudott mindenről..- összeszorítottam szemeimet, és a sötétség ellenére elfordítottam fejemet.- Miattam nem ismerhetted meg, szóval ha valakit okolni akarsz.. Itt vagyok.

- Miért mondod ezt most el nekem?

- Jogos van tudni.

- Hisz te mondtad.. Még csak nem is ismertem.

- Ez nem változtat semmin..

- Igazad van!- felkattintottam az éjjeli lámpámat, ami félhomályt hozott a szobára, felpattantam az ágyról és elé léptem.- Nem változtat semmin, mert ahogy a szüleimet sem, úgy őt sem ismertem! És tudod mit?! Most lenne annak az ideje, hogy hívj a buta bandádba, mert végleg egyedül maradtam!- szemeim könnybe lábadtak, az erős érzelem gyanánt sírás tört fel belőlem. A szőke hajú fiú ledöbbenve állt előttem, kék íriszeiben fájdalom ragyogott. Apró sóhaj hagyta el ajkát, majd karjai közé vont, kapaszkodtam belé.. Ha másba már nem is tudtam..

- Szia.

- Szia.- hangja bizonytalan volt, ellenben az enyémmel, hiszen örültem, hogy végre nem Luke mellett látom a a fiút, így esélyt kaptam beszélni vele. Általában mindig a szőke vigyáz rá, vagy én nem is tudom.. De mindig ott van mellette, ezáltal én még csak meg sem közelíthetem, pedig nem vagyok egy gyilkos.. Csupán szeretném végre megismerni a titokzatos fiút, akit a mai napig nem értem hogy került bele ebbe az egészbe.

- Lace vagyok.- kedvesen mosolyogtam rá.

- Tudom ki vagy.

- Persze.. Itt mindenki tudja ki vagyok.. Csak én nem ismerek senkit.- száját kissé felfelé görbítette, amitől nekem is megnőtt a mosoly arcomon.

- Én Tim.

- Luke egyik rokona vagy?- persze tudtam a választ, még is feltettem a kérdést. A fejét rázta, ahogy számítottam rá.

- De olyan nekem.. Mint ha a testvérem lenne.- elmosolyodtam. Kíváncsivá tett, Luke vajon hogy viselkedhet az ő közelébe, hiszen a fiú mindössze nyolc éves lehet. És nem hiszem, hogy ezt mondaná, ha azokat tapasztalta volna mellette, mint amiket nekem sikerült.

- Hát..- eltűrtem egy kósza tincset fülem mögé.- Én viszont a barátod szeretnék lenni. Nem tudom te hogy vagy vele, de.. Ebben a házban nem mindenki szimpatikus.- vigyorogva bólintott.- Jól van.

- Tim.- Luke hangját hallottam magam mögül. Tudtam, hogy ezzel véget is ért a beszélgetésem a kisemberrel.

- Örülök, hogy megismertelek.- végigsimítottam feje tetején majd felkeltem.

- Én is Lace.- meglepett cselekedetével, ugyanis megölelt, de természetesen viszonoztam.

- Jól vagy?

- Ő téged szeretett..- megszakítottam az ölelésünket, mélyen néztem fel szemeibe, bár ezt inkább csak magamnak mondtam. Nem ismertem, sőt alig egy hete tudtam meg, hogy a testvérem volt, mégis az űr csak nőtt mellkasomban, a fájdalom darabokra szedett legbelül, és tudtam, hogy ezt semmivel sem lehet majd helyrehozni. Az ember szerez hegeket, maradandó sérüléseket az életben, de nem ekkorákat. Egy ennyi idős lány, mint én, képtelen kibírni a tudatot, hogy az anyja utálta.. De még csak esélyt sem kapott az élettől, hogy feltegye a kérdést; miért.. Miért tette azt vele, amit és miért vették el tőle a testvérét, akit még csak meg sem ismerhetett. Ha kívánhattam volna abban a pillanatban, nem kértem volna semmit, csupán egy apróságot.. Hogy az én életemnek is vessenek véget, méghozzá azonnal. Nem számított volna semmi sem, hiszen hazugságban éltem.. Bárcsak soha ne is találkoztam volna a szőkével, most nem lennének ilyen gondjaim, mint hogy temessem a soha nem is volt családomat. Az élet ironikus, nem? Sosem akartam nagyot, sosem voltam telhetetlen, mégis hatalmas ütéseket kaptam tőle, mégis több fájdalmat érdemeltem, mint amennyit ki lehet bírni.

- Sajnálom.- el is felejtkeztem róla, hogy nem vagyok egyedül, pedig nem nehéz észrevenni valakit, aki csupán centiméterekre áll tőled. Őszintének tűnt, mégis valami belül arra késztetett ne higgyem ezt el, ő nem az, akit akkor látok mikor velem, Ő az a fiú, akit akkor láttam, mikor bűntudat nélkül ölte meg a mostohaapját.

24. fejezet

Egyszer mindenki eljut oda, mikor felteszi magának a kérdést; miért én? Azt hiszem ez a pillanat nálam most jött el. Az elmúlt hónapok szinte tönkretettek.. Voltak boldog pillanataim a híres 5SOS-el, mégis egy emlékkép elnyomja ezeket a napokat, ezeket a pozitív érzéseket. Tudtam, hogy a szőke könyörtelen, de nem gondoltam volna, hogy ennyire, még ha már láttam is a sötét oldalát. A hülyeség, hogy rám hallgat, és én jót teszek neki mind szép és jó, csupán nem igaz, ez csak egy légből kapott kijelentés, amibe talán kapaszkodtak a barátai. Vége. Mindennek vége, köztünk.. Fogalmam sincs mi volt ez, talán inkább nevezném egy kalandnak, mintsem egy kapcsolatnak. A kapcsolatban az emberek megbíznak a másikban, nem hazudnak nekik, és nem titkolóznak, de Luke erre képtelen, és nem is vártam el a változást, ezt is csak az emberei gondolták. Talán ő nem változott semmit sem, én azonban igen, de képtelen vagyok eldönteni, hogy a jó vagy a rossz irányba.. Az életnek miért kell nehéznek lennie? Könyörtelennek? Mert számunkra igenis az.. Nem fair, hogy egy 18 éves fiúnak ezt kellett tennie a mostohaapjával, nem fair, hogy az emberek elítélik őket, mert  nem látják azt, amit én láttam, hogy egy családot alkotnak, ahol minden egyes családtag fontos. Nem fair, hogy így kell élniük.
- Lacey!- meglepettnek tűnt. Úgy éreztem helyre kell hoznom az életemet, visszarázódni a rendes forgatókönyvbe, miszerint hiába hazudtak nekem 18 évig, ők neveltek fel, tartozom annyival, hogy meghallgatom a történetüket, még ha haragszom is rájuk.
- Azt hiszem beszélnünk kell.- arcom kifejezéstelen volt. Sok mindent éltem meg ezalatt a pár hónap alatt, és amire rájöttem az az, hogy szükségem van a családomra. Szemei felragyogtak, mint ha csak erre várt volna a hónapok alatt. Idő kellett, hogy megtegyem ezt a lépést, és bátorság, ezért is állt Liam mellettem. Szemei az összefonódott ujjainkra tévedt, arcán apró, féloldalas mosoly jelent meg. Félreértette, de nem akartam ebbe belemenni, Liam csupán a barátom, nem igaz? A nappaliban foglaltunk helyet, egymással szemben, nem kérdeztem hol van az apám.. Vagy Dean.. Tudtam, hogy dolgozott.
- Tudom, hogy el kellett volna mondanunk az igazat..- végül ő törte meg a csendet.- De miután hallottunk a balesetről, úgy éreztük sok lett volna neked, hiszen meg akartad volna ismerni őket.- kezem remegni kezdett, Liam szorosabban fogott.- Jogod lett volna tudni, most pedig jogod van ahhoz, hogy utálj minket, de tudnod kell, hogy érted tettünk mindent. A lányunk vagy.
- Kerestek..? Akár egyszer is?- szemei szomorúan csillogtak, végül megrázta fejét. Szívembe fájdalom hasított, számítottam erre a válaszra mégsem esett jól. Luke megmondta, sosem szerettek, ezért is hagytak el.
- Ők nem tudták azt, amit mi már a kezdetektől fogva..- kérdőn néztem rá.- Hogy milyen csodálatos is vagy, Lace..- könnyek gördültek végig arcomon. Az érzések eluralkodtak felettem, képtelen voltam tartani magam.
- Sajnálom..- hangom rekedtes volt. Arcán mosoly jelent meg, szemei könnybe lábadtak, tudtam, hogy sosem mondanának le rólam, mert ők tényleg szeretnek. Karjai közé zárt, ami melegséggel töltött el, de nem tudta elnyomni a mellkasomat szorító érzést. Már indultunk, Liam előrement a kocsihoz, nekem azonban még szeretett volna valamit mondani.
- Valamit még el kell mondanom.. Csak pár hónapja tudtuk meg mi is, de néhány éve született egy testvéred.. Azonban nem tudjuk, hogy mi történt vele..- csak néztem előre, az agyam kattogni kezdett.- Sajnálom.- megráztam fejemet, és apró mosolyt varázsoltam arcomra.
- Szeretlek.- megöleltem majd beszálltam Liam mellé. Az ablakon keresztül néztem kifelé, míg a gondolataim össze-vissza cikáztak.. Végül célba értek, villámcsapásként ért a felismerés.- El kell mennünk a szőkéhez!- hangom feldúlt volt, Liam nem értette mi ez a hirtelen hangulatváltozásom.
- Azt hittem nem akarsz oda v...
- Nem is, de az a szemét hazudott nekem.- hangom tele volt haraggal, a barátom pedig bekanyarodott a megfelelő utcába, szó nélkül. Volt egy olyan érzésem, hogy tudta mire készülök, és esze ágában sem volt megállítani, sőt inkább támogatott. Már régóta mondogatta, hogy a helyemben megütné Luke-ot.. Amint megállt a jármű a ház előtt már szálltam is ki belőle, nagy lendülettel indultam el az épület felé.
- Lace!- Liam hiába kiabált utánam, már csak egy valami hajtott.. A düh. Amiért mindvégig megvezetett és hazudott nekem, mert így történt.. Döbbent tekintetek fogadták hirtelen megjelenésemet a helységben, szerencsémre köztük volt a keresett személy is.
- Luke!- hangom idegesen csengett, a fiú mintha megdermedt volna egy pillanatra, majd felkelt és elém lépett. Tekintete azt sugallta; nem számított rám.
- Lace, minden rendben? Feldúltnak tűnsz.
- Ohh tényleg?! Hazudtál nekem! Mindvégig megvezettél!
- Miről beszélsz?
- Ne játszd nekem a hülyét Luke, különben..- nem tudtam befejezni a mondatot, de nem is akartam.
- Nyugodj meg, oké? Beszéljük meg ha már nem leszel feldúlt.
- Persze.. Addig kitalálsz még egy hazugságot?
- Lace, kérlek n..- Mikey szólt közbe, de ezúttal leintettem.
- Azt hitted nem jövök rá?! Azt hitted ilyen hülye vagyok?!- szaporábban vettem a levegőt. Minden szem ránk szegeződött, a szobában tapintani lehetett a feszültséget.- Tim a testvérem és te eltitkoltad!- a szőke arca mondhatni megfagyott. Ajkai elnyíltak egymástól, de egy szó sem jött fel torkán, csupán dermedt arccal nézett rám.- Gratulálok!- felnevettem.- Már tényleg olyan vagy, mint Robert..- úgy tűnt ereiben újra folyni kezdett a vörös folyadék. Hirtelen mozdulattal a falnak lökött, majd oda szorított.
- Ne merj hozzá hasonlítani.- fogai között sziszegte.
- Már túl késő.. Csak nézz magadra..- abban a pillanatban fájt, hogy igazam volt. Elengedett, majd hátrébb lépett egy lépést. Nem tudtam melyik érzés, vagy tudat váltotta ki belőlem, de szemeimet könnyek lepték el. Liamhez siettem, el akartam tűnni onnan, minél előbb.

23. fejezet

Kidobott. Fogalmazhatunk így is, vagy szépíthetjük is, de annak mi értelme lenne? Közölte, hogy ne menjek oda többet, hogy ezek után ne keressem. Örülnöm kéne, hiszen erre vártam már hónapok óta, mégis odabent ürességet érzek és némi szorító érzést a mellkasomban.. Fájdalmat. Nem hittem volna, hogy ennyire nagy ügynek fogja tekinteni, hogy közé és a nevelőapja közé álltam, hiszen én csak jót akartam. Csak meg akartam óvni a bűntudattól, ami végigkísérte volna egész élete során. Vagy Luke és a bűntudat két külön fogalom? Akárcsak az érzései. Én megpróbáltam.. Megpróbáltam elviselni, tűrni mindent és elfogadni a helyzetet, amibe belekevert, ami számára az életet jelenti, de már az elején mindenki tisztában volt azzal, hogy én képtelen vagyok arra, amire ők. Mindenki tudta, a szőkét leszámítva..- Ashton!- meglepődtem, de elnézve a fiú arcát nem voltam ezzel egyedül.- Mit keresel itt?
- Az igazi kérdés az, hogy te mit keresel itt?
- Ööö.. Itt lakom?
- Nem. Úgy értem neked Luke-al kéne találkoznod.- felnevettem.
- Ugyan miért kéne nekem vele lennem?
- Mert ezt írtad neki.
- Tévedsz, nem írtam neki semmit sem.
- De ha nem te voltál akkor ki?
- Emlékszel rá, hova szólt a találkozó?
- A parkba.. Miért?
- Rossz előérzetem van.. Menj vissza a házba, hátha tud valaki valamit.. Én oda megyek.
- Nem, Lace. Nem engedhetem, hogy egyedül menj.
- Nem lesz baj.
- És mi van ha Robert van ott?
- Nem félek tőle.
- Veled megyek.
- Luke nem engedi, hogy közbeavatkozz, emlékszel?
- De téged megvédhetlek.
- Azzal ha visszamész a házba..- karjára tettem kezemet.- Kérlek, bízz bennem.- sóhajtva egyezett bele, majd egy puszit nyomott arcomra.
- Vigyázz magadra.- bólintottam és ott hagytam. A park alig negyed óra sétára volt tőlem, de ennél kissé tovább tartott, hiszen tudtam, hogy hol lehet a szőke. Még a "kapcsolatunk" elején vitt el arra a helyre, egyszerűen imádtam, és ha a parkról van szó, csakis az jöhet szóba. Fogalmam sem volt mibe keveredett vagy mi történt, de minél jobban közeledtem, annál jobban nőtt a rossz érzés bennem. Csak sejtéseim voltak, semmi több, de ugyanakkor reméltem az előérzetem ezúttal téves lesz. Egy éles hangot hallottam tőlem nem messze, majd követte a következő.. Futásnak eredtem, mikor odaértem, szó szerint lefagytam. A hangok egy pisztolyból jöttek, amit a földön fekvő nem valószínű, hogy túl élt. Kikerekedett szemekkel néztem az előttem állóra, aki csupán az áldozatára meredt kifejezéstelen arccal. Képtelen voltam tisztán gondolkodni, teljesen sokkolt az, amit ott láttam. Hátráltam egy lépést, amit egy faág reccsenése jelzett, Luke azonnal felém kapta tekintetét. Arcáról eltűnt a düh, és a harag, átvette helyét a félelem.
- Lace..- elindult felém, de kitettem magam elé kezeimet, ezzel is jelezve, nem akarom, hogy közeledjen.
- Ne..- hangom bizonytalan volt.
- Lace, kérlek..
- Megölted..- suttogtam, majd a vérben álló mostohaapjának élettelen testére meredtem.- Megölted Luke!- hangom kissé élettel telibbé vált.- Hideg vérrel..
- Had magyarázzam meg.. Kérlek..- kétségbe esettnek tűnt. Nem tudom, hogy azért mert félt, hogy megyek a rendőrségre, vagy félt, hogy elveszít..? Már hogy veszíthetne el, ha már rág elengedett.. Hülyeség. A fejemet ráztam majd hátat fordítva neki futni kezdtem, olyan gyorsan, mint még soha. Szinte alig értem ki a parkból, mikor valakinek a karjai közt kötöttem ki.
- Engedj el!- hiába, nem akart elengedni, sokkal inkább szorosabban fogott le.
- Lace.. Nyugodj meg.- Ash hangját hallottam, de kicsit sem akartam megnyugodni.
- Engedj el..- ismételtem.- Itt jön mögöttem.. Engem is meg fog ölni..- könnyek folytak végig arcomon, testem megadta magát. Ash szorosan ölelt magához, de képtelen voltam megmozdulni, tehetetlenül álltam és sírtam. Nyugtatásképpen hátamat simogatta, és suttogott valamit, de a szavak egybefolytak, semmit sem értettem mondandójából.- Vigyél haza.. Kérlek..
- Nem lehet, sajnálom..- szemeiben fájdalom tükröződött vissza. Felnevettem, de kicsit sem örömömben, inkább mert szánalmas volt ez az egész helyzet.. Minden. Egy pillanatra még a vér is megállt ereimben mikor megláttam felénk közeledni azt a fiút, akit egykor még ismertem, de mára csupán egy idegen számomra. Megragadtam Ash karját, talán kissé szorosabban, mint ahogy azt terveztem..- Semmi baj Lace..
- Nem.. Ne engedd, hogy ide jöjjön.. Kérlek..- minden próbálkozásom hiábavaló volt.. Ashton mint ha meg sem hallott volna, Luke ölebeként viselkedett. A vérben ázott pólójú fiú pedig csak egyre közeledett. A sok stressz és a vörös folyadék jellegzetes szaga meghozta a hatását, elvesztettem eszméletemet. Testem elmerült a sötétségben, csak lebegtem a fekete ködben, fájdalom és minden érzés nélkül. Azt kívántam bárcsak ez a pillanat örökké tartana, bár sosem kelnék fel újra.. Bárcsak eltűnne a fájdalom és a megannyi szenvedés, de semmi sem tart örökké, ahogy ez sem. Szemeim körbejárták a szobát. Hát persze.. Ugyan abba a szobába dugtak be, ahova ilyenkor mindig. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy rab, talán ez mindig is így volt, csak nem vettem észre, mert kék szemei hipnotizáltak. A telefonomat kerestem, azt akartam, hogy Liam értem jöjjön és vigyen el abból a házból, de nem találtam. Ha olyan hülyének néztek, hogy felhívnám a zsarukat tévedtek, én is benne vagyok nyakig ebben az egészben, nem hiányzik a baj. Próbáltam kimenni onnan, de rám zárták az ajtót, tényleg rabként éreztem magam.. Egy tehetetlen hiszékeny, naiv lányként..
- Nem akarom, hogy félj tőlem..- hangjától megijedtem. Fel sem tűnt, hogy ő is ott van..
- Miért zártál be ide?- nem fordultam meg, féltem a szemeibe nézni.. Féltem Tőle..
- Nézd.. Tudom, hogy ez most n..
- Nem Luke! Nem tudsz te semmit sem!
- Meg kell értened valamit.
- És mi van ha én nem akarom?- behunytam szemem, de még mindig háttal álltam neki.- Csak.. Had menjek haza.
- Lacey..- hangja már-már könyörgő volt, de képtelen voltam megsajnálni, vagy meghallgatni, még ha jó érvekkel is szolgált volna.. Luke Hemmings számomra nem volt több csupán egy gyilkosnál.