24. fejezet

Egyszer mindenki eljut oda, mikor felteszi magának a kérdést; miért én? Azt hiszem ez a pillanat nálam most jött el. Az elmúlt hónapok szinte tönkretettek.. Voltak boldog pillanataim a híres 5SOS-el, mégis egy emlékkép elnyomja ezeket a napokat, ezeket a pozitív érzéseket. Tudtam, hogy a szőke könyörtelen, de nem gondoltam volna, hogy ennyire, még ha már láttam is a sötét oldalát. A hülyeség, hogy rám hallgat, és én jót teszek neki mind szép és jó, csupán nem igaz, ez csak egy légből kapott kijelentés, amibe talán kapaszkodtak a barátai. Vége. Mindennek vége, köztünk.. Fogalmam sincs mi volt ez, talán inkább nevezném egy kalandnak, mintsem egy kapcsolatnak. A kapcsolatban az emberek megbíznak a másikban, nem hazudnak nekik, és nem titkolóznak, de Luke erre képtelen, és nem is vártam el a változást, ezt is csak az emberei gondolták. Talán ő nem változott semmit sem, én azonban igen, de képtelen vagyok eldönteni, hogy a jó vagy a rossz irányba.. Az életnek miért kell nehéznek lennie? Könyörtelennek? Mert számunkra igenis az.. Nem fair, hogy egy 18 éves fiúnak ezt kellett tennie a mostohaapjával, nem fair, hogy az emberek elítélik őket, mert  nem látják azt, amit én láttam, hogy egy családot alkotnak, ahol minden egyes családtag fontos. Nem fair, hogy így kell élniük.
- Lacey!- meglepettnek tűnt. Úgy éreztem helyre kell hoznom az életemet, visszarázódni a rendes forgatókönyvbe, miszerint hiába hazudtak nekem 18 évig, ők neveltek fel, tartozom annyival, hogy meghallgatom a történetüket, még ha haragszom is rájuk.
- Azt hiszem beszélnünk kell.- arcom kifejezéstelen volt. Sok mindent éltem meg ezalatt a pár hónap alatt, és amire rájöttem az az, hogy szükségem van a családomra. Szemei felragyogtak, mint ha csak erre várt volna a hónapok alatt. Idő kellett, hogy megtegyem ezt a lépést, és bátorság, ezért is állt Liam mellettem. Szemei az összefonódott ujjainkra tévedt, arcán apró, féloldalas mosoly jelent meg. Félreértette, de nem akartam ebbe belemenni, Liam csupán a barátom, nem igaz? A nappaliban foglaltunk helyet, egymással szemben, nem kérdeztem hol van az apám.. Vagy Dean.. Tudtam, hogy dolgozott.
- Tudom, hogy el kellett volna mondanunk az igazat..- végül ő törte meg a csendet.- De miután hallottunk a balesetről, úgy éreztük sok lett volna neked, hiszen meg akartad volna ismerni őket.- kezem remegni kezdett, Liam szorosabban fogott.- Jogod lett volna tudni, most pedig jogod van ahhoz, hogy utálj minket, de tudnod kell, hogy érted tettünk mindent. A lányunk vagy.
- Kerestek..? Akár egyszer is?- szemei szomorúan csillogtak, végül megrázta fejét. Szívembe fájdalom hasított, számítottam erre a válaszra mégsem esett jól. Luke megmondta, sosem szerettek, ezért is hagytak el.
- Ők nem tudták azt, amit mi már a kezdetektől fogva..- kérdőn néztem rá.- Hogy milyen csodálatos is vagy, Lace..- könnyek gördültek végig arcomon. Az érzések eluralkodtak felettem, képtelen voltam tartani magam.
- Sajnálom..- hangom rekedtes volt. Arcán mosoly jelent meg, szemei könnybe lábadtak, tudtam, hogy sosem mondanának le rólam, mert ők tényleg szeretnek. Karjai közé zárt, ami melegséggel töltött el, de nem tudta elnyomni a mellkasomat szorító érzést. Már indultunk, Liam előrement a kocsihoz, nekem azonban még szeretett volna valamit mondani.
- Valamit még el kell mondanom.. Csak pár hónapja tudtuk meg mi is, de néhány éve született egy testvéred.. Azonban nem tudjuk, hogy mi történt vele..- csak néztem előre, az agyam kattogni kezdett.- Sajnálom.- megráztam fejemet, és apró mosolyt varázsoltam arcomra.
- Szeretlek.- megöleltem majd beszálltam Liam mellé. Az ablakon keresztül néztem kifelé, míg a gondolataim össze-vissza cikáztak.. Végül célba értek, villámcsapásként ért a felismerés.- El kell mennünk a szőkéhez!- hangom feldúlt volt, Liam nem értette mi ez a hirtelen hangulatváltozásom.
- Azt hittem nem akarsz oda v...
- Nem is, de az a szemét hazudott nekem.- hangom tele volt haraggal, a barátom pedig bekanyarodott a megfelelő utcába, szó nélkül. Volt egy olyan érzésem, hogy tudta mire készülök, és esze ágában sem volt megállítani, sőt inkább támogatott. Már régóta mondogatta, hogy a helyemben megütné Luke-ot.. Amint megállt a jármű a ház előtt már szálltam is ki belőle, nagy lendülettel indultam el az épület felé.
- Lace!- Liam hiába kiabált utánam, már csak egy valami hajtott.. A düh. Amiért mindvégig megvezetett és hazudott nekem, mert így történt.. Döbbent tekintetek fogadták hirtelen megjelenésemet a helységben, szerencsémre köztük volt a keresett személy is.
- Luke!- hangom idegesen csengett, a fiú mintha megdermedt volna egy pillanatra, majd felkelt és elém lépett. Tekintete azt sugallta; nem számított rám.
- Lace, minden rendben? Feldúltnak tűnsz.
- Ohh tényleg?! Hazudtál nekem! Mindvégig megvezettél!
- Miről beszélsz?
- Ne játszd nekem a hülyét Luke, különben..- nem tudtam befejezni a mondatot, de nem is akartam.
- Nyugodj meg, oké? Beszéljük meg ha már nem leszel feldúlt.
- Persze.. Addig kitalálsz még egy hazugságot?
- Lace, kérlek n..- Mikey szólt közbe, de ezúttal leintettem.
- Azt hitted nem jövök rá?! Azt hitted ilyen hülye vagyok?!- szaporábban vettem a levegőt. Minden szem ránk szegeződött, a szobában tapintani lehetett a feszültséget.- Tim a testvérem és te eltitkoltad!- a szőke arca mondhatni megfagyott. Ajkai elnyíltak egymástól, de egy szó sem jött fel torkán, csupán dermedt arccal nézett rám.- Gratulálok!- felnevettem.- Már tényleg olyan vagy, mint Robert..- úgy tűnt ereiben újra folyni kezdett a vörös folyadék. Hirtelen mozdulattal a falnak lökött, majd oda szorított.
- Ne merj hozzá hasonlítani.- fogai között sziszegte.
- Már túl késő.. Csak nézz magadra..- abban a pillanatban fájt, hogy igazam volt. Elengedett, majd hátrébb lépett egy lépést. Nem tudtam melyik érzés, vagy tudat váltotta ki belőlem, de szemeimet könnyek lepték el. Liamhez siettem, el akartam tűnni onnan, minél előbb.