Sziasztok Drágáim!
Valószínűleg ez az utolsó rész ebben az évben, így megragadnám az alkalmat és Boldog Karácsonyt Kívánnék Minden Kedves Olvasómnak, és persze Nagyon Boldog Új Évet! Szeretnék köszönetet mondani mindenért, amit velem tettetek ebben az évben, a blogon keresztül, leírhatatlanul hálás vagyok Nektek. Nem hiszitek el, de nagyon sok erőt ad nekem minden kedves szó, amit a részek alatt hagytok, Ti vagytok a legjobbak. Remélem a következő évben is még kitartotok a blog mellett.. Mellettem.. Szeretlek Titeket, jó pihenést.
Puszi Nektek. xx
A szobára csend ereszkedett, nem láttam semmit a sötétben, csupán egy alak körvonalát, a levegőt azonban a szokottnál nehezebbnek éreztem, tudtam, hogy nem vagyok egyedül, de nem ez rémisztett meg, hiszen a parfümének jellegzetes illatát millió közül is felismernél. Magam sem tudtam miért, de volt bennem némi félelem, hogy ez felé irányult-e.. Nem valószínű. Sosem féltem tőle, talán a legelején, de mikor betekintést nyerhettem az életébe, rájöttem, hogy nincs mitől tartanom, ő csak egy elveszett gyerek, akinek igenis szüksége lenne a segítségre, ahogy a támogatásra is. Nem mozdult, én azonban minél előbb meg akartam tudni mit akar tőlem..
- Leszokhatnál arról, hogy bejössz a házamba.
- Beszélni akartam veled.- hangja halk volt, jobban oda kellett figyelnem, hogy megértsem mit is mond.
- Az éjszaka közepén?
- Ezúttal azt akartam, hogy tőlem tudd.. Elsőként.- nem válaszoltam. Az agyam azonnal beindult, nem kellett nagyon megerőltetnie magát, hogy leessen, miért is van a szobámban éjjeli kettőkor. A rossz előérzetemnek hittem, és a félelemnek, ami néhány pillanattal ezelőtt még kérdésekkel töltött el.
- Hogyan..?- ennyi tellett tőlem.
- Az nem számít.- csak elmeredtem a sötétségbe, míg egy forró könnycsepp égette arcomat.
- Még csak nem is ismerhettem..
- Szeretett téged..
- Ugyan, Luke..- felnevettem kínomban..
- Igazat mondok.. Csak nem engedtem, hogy megismerjen.. Nem hagyhattam. Ő tudott mindenről..- összeszorítottam szemeimet, és a sötétség ellenére elfordítottam fejemet.- Miattam nem ismerhetted meg, szóval ha valakit okolni akarsz.. Itt vagyok.
- Miért mondod ezt most el nekem?
- Jogos van tudni.
- Hisz te mondtad.. Még csak nem is ismertem.
- Ez nem változtat semmin..
- Igazad van!- felkattintottam az éjjeli lámpámat, ami félhomályt hozott a szobára, felpattantam az ágyról és elé léptem.- Nem változtat semmin, mert ahogy a szüleimet sem, úgy őt sem ismertem! És tudod mit?! Most lenne annak az ideje, hogy hívj a buta bandádba, mert végleg egyedül maradtam!- szemeim könnybe lábadtak, az erős érzelem gyanánt sírás tört fel belőlem. A szőke hajú fiú ledöbbenve állt előttem, kék íriszeiben fájdalom ragyogott. Apró sóhaj hagyta el ajkát, majd karjai közé vont, kapaszkodtam belé.. Ha másba már nem is tudtam..
- Szia.
- Szia.- hangja bizonytalan volt, ellenben az enyémmel, hiszen örültem, hogy végre nem Luke mellett látom a a fiút, így esélyt kaptam beszélni vele. Általában mindig a szőke vigyáz rá, vagy én nem is tudom.. De mindig ott van mellette, ezáltal én még csak meg sem közelíthetem, pedig nem vagyok egy gyilkos.. Csupán szeretném végre megismerni a titokzatos fiút, akit a mai napig nem értem hogy került bele ebbe az egészbe.
- Lace vagyok.- kedvesen mosolyogtam rá.
- Tudom ki vagy.
- Persze.. Itt mindenki tudja ki vagyok.. Csak én nem ismerek senkit.- száját kissé felfelé görbítette, amitől nekem is megnőtt a mosoly arcomon.
- Én Tim.
- Luke egyik rokona vagy?- persze tudtam a választ, még is feltettem a kérdést. A fejét rázta, ahogy számítottam rá.
- De olyan nekem.. Mint ha a testvérem lenne.- elmosolyodtam. Kíváncsivá tett, Luke vajon hogy viselkedhet az ő közelébe, hiszen a fiú mindössze nyolc éves lehet. És nem hiszem, hogy ezt mondaná, ha azokat tapasztalta volna mellette, mint amiket nekem sikerült.
- Hát..- eltűrtem egy kósza tincset fülem mögé.- Én viszont a barátod szeretnék lenni. Nem tudom te hogy vagy vele, de.. Ebben a házban nem mindenki szimpatikus.- vigyorogva bólintott.- Jól van.
- Tim.- Luke hangját hallottam magam mögül. Tudtam, hogy ezzel véget is ért a beszélgetésem a kisemberrel.
- Örülök, hogy megismertelek.- végigsimítottam feje tetején majd felkeltem.
- Én is Lace.- meglepett cselekedetével, ugyanis megölelt, de természetesen viszonoztam.
- Jól vagy?
- Ő téged szeretett..- megszakítottam az ölelésünket, mélyen néztem fel szemeibe, bár ezt inkább csak magamnak mondtam. Nem ismertem, sőt alig egy hete tudtam meg, hogy a testvérem volt, mégis az űr csak nőtt mellkasomban, a fájdalom darabokra szedett legbelül, és tudtam, hogy ezt semmivel sem lehet majd helyrehozni. Az ember szerez hegeket, maradandó sérüléseket az életben, de nem ekkorákat. Egy ennyi idős lány, mint én, képtelen kibírni a tudatot, hogy az anyja utálta.. De még csak esélyt sem kapott az élettől, hogy feltegye a kérdést; miért.. Miért tette azt vele, amit és miért vették el tőle a testvérét, akit még csak meg sem ismerhetett. Ha kívánhattam volna abban a pillanatban, nem kértem volna semmit, csupán egy apróságot.. Hogy az én életemnek is vessenek véget, méghozzá azonnal. Nem számított volna semmi sem, hiszen hazugságban éltem.. Bárcsak soha ne is találkoztam volna a szőkével, most nem lennének ilyen gondjaim, mint hogy temessem a soha nem is volt családomat. Az élet ironikus, nem? Sosem akartam nagyot, sosem voltam telhetetlen, mégis hatalmas ütéseket kaptam tőle, mégis több fájdalmat érdemeltem, mint amennyit ki lehet bírni.
- Sajnálom.- el is felejtkeztem róla, hogy nem vagyok egyedül, pedig nem nehéz észrevenni valakit, aki csupán centiméterekre áll tőled. Őszintének tűnt, mégis valami belül arra késztetett ne higgyem ezt el, ő nem az, akit akkor látok mikor velem, Ő az a fiú, akit akkor láttam, mikor bűntudat nélkül ölte meg a mostohaapját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése