- Ez a dolgom.
- Hallottam mi történt. Mások hagytak volna meghalni, de Ön küzdött értem.
- Én más vagyok.- arcán mosoly jelent meg, majd kacsintott egyet. Sosem láttam senkiben sem az önzetlen odaadást és feláldozást, de abban a férfiben, igen, és tudtam, hogy ez felér egy csodával is, mert mi lett volna ha ő nincs ott aznap? Most a föld alatt lennék eltemetve, de ehelyett élek.- Hiszel a sorsban?- fejemet ráztam, persze belőle apró nevetés tört fel. Nem is kellett volna megkérdeznie, tudhatta volna mi lesz a válaszom.- Én igen, és úgy hiszem, te kaptál tőle egy második esélyt.
- Ezt inkább Öntől kaptam, mintsem a sorstól.
- Csupán nézőpont kérdése, de fogadj meg egy tanácsot.. Ne vesztegesd az idődet olyan emberekre, akik pillanatok alatt megfoszthatnak a második esélyedtől.
- Ezt hogy érti?- az asztalra helyezte a két kávé árát, majd felkelt.- Vigyázz magadra Lacey.- aprót bólintottam.
- Köszönöm.- már hátat fordított mikor utána szóltam. Mosolyogva fordult felém, majd kisétált a kávézóból. Nem sokkal később követtem a példáját és ott hagytam a barátságos kis helységet. Az agyam mintha felrobbant volna, tele volt információval és kérdéssel. Próbáltam visszaemlékezni a történtekre, de semmi sem ugrott be, csupán néhány kép fel-felvillant, de ennél többet nem kaptam. Az érzés persze bennem volt, a por fojtogatása, a félelem érzete, hogy elveszthetem a legjobb embert, aki valaha is mellettem volt..
- Kicsit szétcsúszottnak látszol.- hirtelen újra a valóság egy darabja voltam. Kellett néhány pillanat mire képes voltam magamhoz térni és felfogni mi történt ezalatt a néhány perc alatt.- Örülök, hogy felkeltél.
- Azt hittem nem akarsz élve látni.- szemei összeszűkültek.
- Ezt miből gondolod?
- Egyesek szerint te állsz a robbantás mögött.
- Luke?- felnevetett.- Persze, hogy ezt mondja, mert tart attól, amire ketten képesek vagyunk.
- Időre van szükségem..
- Tudom, és ne aggódj, nem is zaklatlak, amíg úgy érzed, jól vagy.- Kyle mindig is egy furcsa alak volt, hasonló személyiséggel, mint Luke, de mégis más.. Benne voltak érzések, tudta mit miért tesz, nem úgy mint a szőke, akit csak a düh és a harag vezérel. Kyle alapos volt, és addig semmilyen tervvel nem állt elő, amíg az nincs rendesen kidolgozva.
- Tudod ki áll az egész mögött, igaz?
- Még nem.. De azt hiszem közel járok.- kíváncsian vártam a folytatást.- Sokan tartanak Luke-tól és a bandájától..- egyenesen előre nézett, miközben sétáltunk London utcáin.- De tőled jobban tartanak.
- Várj.. Mi? Én nem tettem semmit.. Nincs okuk erre.. Ez hülyeség.
- Félnek, hogy ha képes romokba dönteni egy ilyen embert, rosszabbra is képes vagy.- röviden; szörnyeteg vagyok. Nem jutottam szóhoz, ugyanis nem akartam elhinni a hallottakat.
- Én nem vagyok ő..- én nem ölök embereket.. Nem kínzom őket, sőt még csak nem is sértegetek senkit, csak ha nagyon muszáj.
- Tudom..
- Miért kéne bíznom benned? Mi van ha te is csak kihasználsz?
- Higgy nekem, ha ez lenne a szándékom, már rég megtettem volna.
- Már nem tudom kinek hihetek és kinek nem.
- Meg tudom érteni.- a beszélgetésünket a telefonja szakította meg, néhány pillanat múlva pedig jelezte, hogy sietnie kell, majd már ott sem volt. Össze voltam zavarodva, talán jobban, mint eddig valaha. Ez a ki- kinek az oldalán áll, és ki mond igazat dolog nem áll össze és nem igazán jön be. Elvesztettem a bizalmamat, a hitemet az emberekben, már nem csak arcokat, csupán ismeretlen alakokat látok, akik bármelyik pillanatban kihasználhatnak, vagy tönkretehetik az életemet. Minden megváltozott. A doki azt mondta kaptam egy második esélyt, amivel élnem kell, de mi van ha ez nem a boldogság, az élet kihasználása miatt kaptam, hanem, hogy elkerüljem azt, amihez már oly sokszor kerültem közel; a halált. Ha más nem tesz semmit, talán nekem kéne, de ugyan kérlek, egy magamfajta mégis mihez kezdene bandatagok százaival? Nekem nincs elpusztíthatatlan pajzsom, vagy mindent legyőző kalapácsom. Nekem nincs semmim ellenük, a szavam mit sem ér, ahogy az erőm sem. Kiszolgáltatott lettem, akit akkor használnak ki, amikor csak akarnak. Biztos, hogy folytatni akarom én ezt? Ezt neveznék életnek? Mert ha így van, én nem kérek belőle.. Ha ez az élet, nekem bőven elég volt, túl sokat láttam már belőle. Ez végre az én.. A saját döntésem.. Ugye?
