28. fejezet

Az ember sokszor elgondolkozik azon, "mi lett volna ha.." Mi lett volna, ha egy adott szituációban másképp cselekszünk, vagy ha azt a bizonyos személyt sosem engedtük volna be az életünkbe. Vajon most is ott tartanánk, ahol? Vajon most is ilyen emberek lennénk, vagy egy teljesen más személyiség. Sokszor mondják, az élet megy tovább, de mi van ha mi nem akarjuk, ha mi csak el szeretnénk veszni az emlékeinkben mikor a legboldogabbak voltunk, mikor a legtöbbet nevettünk, mikor úgy éreztük; élünk. Legtöbbször a gondolataink jobb helynek tűnnek, mint a valóság, amiben élünk. Olyan nagy baj, hogy az ember csak boldog akar lenni? Nem, nem az, csupán a múltban élni rossz dolog, nélküle semmik vagyunk? A döntés csakis a mi kezünkben van, még ha nehéz is. Csak boldog akartam lenni, mikor meghoztam a sajátomat, de bár ne tettem volna. Bár sose tettem volna betekintést a szőke életébe, bár sose lettem volna kíváncsi ki rejtőzik a kemény maszk mögött.. Bár Liam sosem vallott volna szerelmet, bár sose jöttem volna rá ki is vagyok valójában. De ki is vagyok valójában? Egy lány, aki tizennyolc évet élt hazugságban, de ugyanakkor szerető családban, egy lány, aki képtelen uralni érzéseit.. Aki elvesztette azokat az embereket, akik magára hagyták, de ő mégis siratta őket.. Egy lány, akinek a boldogság érzése, már csak nem is rémlik. Egy éles hang zökkentett ki gondolataimból, de azt kívántam; inkább ne tette volna. Mikor lehunytam szemeimet egy könnycsepp folyt végig arcomon, Liam tekintete fájdalommal teli volt.- Sajnálom.. De tudnod kell, nem miatta teszem..- hangom halk volt, szinte csak suttogás. A szívem darabokra tört, lelkemmel együtt, úgy éreztem összeesek a fájdalomtól, ami belül mardosott, de helyette lábaim cselekedtek, beléptem a házba. Úgy éreztem ezzel a döntéssel elárultam a legjobb barátomat, de nem hagyhattam, hogy a szőke miattam veszítse életét. Önző dolog, de a saját lelkiismeretem miatt cselekedtem így, és nem az érzéseim miatt.. Vagy mégis..? A folyosóról hangok szűrődtek be, erőt véve magamon, határozottan léptem be a nappaliba, minden szem rám szegeződött. Legszívesebben ordítva törtem volna minden lehetséges tárgyat apró darabokra, de helyette komoly, rezzenéstelen arccal álltam előttük.- Itt vagyok.. Engedd el őt.
- Lacey.. Menj innen..- hanga gyenge volt, megtört, de éreztem benne a szokott parancsoló hangnemet. Meg volt kötözve, ruháján rászáradt vér nyomai, míg arcán nagyon friss vörös folyadék volt. Miattam..
- Fogd be, Luke.
- Vicces, nem?- nem ismertem a férfit. Egyikőjüket sem.. Úgy tízen lehettek, mind fegyverrel, mégsem rémítettek meg. Az adrenalin szintem az egekben volt, de mindig is vonzódtam kissé a halálhoz. Sokszor képzeltem el milyen lehet a halál kapujában állni, mikor lepereg előtted az egész életed. Nálam nem ez történt.. Talán mert ezt már nem lehet életnek nevezni, sokkal inkább mondanám egy színjátéknak.. Egy komédiának, némi drámával. Ironikus, nem? Ilyenkor már el kéne kezdenie az életén gondolkodnia egy normális embernek, hogy mi lesz a családjával, ha ő nem élhet tovább..- A hős szerelmes.- rekedtes hangja visszahúzott a valóságba. Úgy húsz éves lehetett, talán egy-két évvel több. Magas, vékony alkata volt, és világosbarna haja. Valójában elég jóképű volt, de mindez hiába..
- Mit akarsz?- nem válaszolt.- Oké..
- Téged.. Van némi megbeszélnivalónk.
- Akkor engedd el, és elmondok mindent, amit csak akarsz.
- Nem!- a szőke megpróbált felpattanni, de azonnal visszarúgták a földre. A férfi végignézett rajtam, majd bólintott az egyik majmának, Luke néhány pillanat múlva már nem volt a helységben. Egy részem megnyugodott, egy részem pedig nem tudtam mire számítson. Mutatta, hogy üljek le, eleget tettem kérésének.
- Mit akarsz?
- Én kérdezek.- mutattam, hogy folytassa.. Okos embernek tűnt, nem úgy, mint Robert emberei, ők mind bután, vakon követték a "nagy vezetőjüket", és tessék, mi lett belőle. Mind holtan végezték. Ő más.. Okos és mondhatni már udvarias is, ugyanakkor könyörtelen.
- Nem neki dolgoztál.
- Szép..- elismerő mosoly jelent meg arcán, bár volt benne némi gúny is, amit nem tudtam hova tenni.
- Szóval?
- Csak tudni akartam, ki volt az a lány, aki keresztebe tett neki és, aki teljesen megbolondította a nevelt fiát.- óvatosnak kellett maradnom, semmi olyan reakció, amiből rájönne mire is gondolok, mit is érzek, és ugyan ez vonatkozott a szavakra is.- Most, hogy itt vagy.. Mindent értek.
- Nem hiszem, hogy ezért volt ez a nagy felhajtás.
- Okos..- úgy tűnt, mint aki tesztel, de nem értettem minek ez a kis játék, miért nem tér a lényegre. Nem tudtam rájönni mit akar.- Szerinted..? Miért volt mindez?- szívem ritmust váltott, mint ha valami megérzés csapott volna bele testembe, rossz előérzetem támadt, amit igyekeztem elrejteni a férfi elől, így inkább nem is válaszoltam. Körbenéztem a szobába, minden lehetséges kijáratnál állt egy fegyveres, szépen kidolgozott terv, tudtam, amit ők.. Hogy el fogok jönni, de azt nem, hogy mit akarnak.- Hallottam a kis találkozásotoktól.. Annak idején mindenki arról a lányról beszélt..- felkelt, szememmel követtem, de a rossz érzés csak növekedett bennem.- A lány, aki meggyengítheti Luke-ot, és a 5SOS-t.- hangja tele volt iróniával.- Mindenki arra várt.. Napok.. Hetek, majd hónapok teltek el, de a banda csak erősebb lett.. Aztán Robert meghalt.- megfordult tengelye körül, így újra szembe volt velem. Barna szemei ragyogtak a keserűségtől és a gyűlölettől.- Mindenki tudta, hogy vége van a nagy uralkodásának..- felnevetett, közben a fejét rázta.- És azt is, hogy miattad erős ez a csapat, tele árvával.. Egy buta kislány miatt, akinek unalmas volt az élete.
- Nem én döntöttem így.
- Hát persze, hogy nem.. Kinek ne tetszene egy szőke, kék szemű, ártatlan lány?- felkeltem, de hirtelen előttem termett.- Nem is vagy olyan ártatlan, ugye?- szemeivel végigmért.- Erős személyiség..- megragadta karomat, majd ujját végig vezette a hegemen, ami a tenyeremet ölelte körül.
- Ha meg akarsz ölni.. Csak tessék.- hangom halk volt, mégis határozott. Felnevetett, amivel csak jobban összezavart..
- Megölni? Nem akarlak megölni.- közel hajolt hozzám, mikor újra megszólalt ajkai fülemet súrolták. Testemet borzongás járta át suttogásától.- Túlságosan is sokat érsz ahhoz, hogy megöljelek, de ne aggódj még találkozunk.
- Mi?
- Az, hogy nem bántottam senkit, és elengedtem a szerelmedet..- szavába vágtam.
- Ő nem a...
- Mindegy.- gúnyos mosolya visszatért.- Vedd egy szívességnek, amit majd viszonoznod kell.- csak meredtem magam elé, még fel kellett dolgoznom a történteket.- Remélem érted.. Nem akarunk bántani.- hangja ezúttal más volt.. Kedves..? Aprót bólintva jeleztem, hogy minden világos, pedig nem volt az, ők mégis csendesen távoztak a házból. Úgy éreztem magam, mintha sokk ért volna.. Talán túlságosan is vágytam arra, amit nem kaptam meg tőlük.. A halált.

27. fejezet

Elmosódott zöld paca és néhány fának mondható alakzatot tudtam csak kivenni a mellettünk levő tájból, Ash úgy nyomta a gázt, mint ha muszáj lett volna.. De nem volt. Több hete, hogy úton voltunk, csak mi ketten. Néha kaptunk egy hívást, de az sem tartott tovább pár percnél, azután már mentünk is tovább. Az éjjeleket volt, hogy a kocsiban töltöttük, de legtöbbször egy lepukkant panzióban, reggel pedig újra útnak indultunk. Be szerettem volna járni a világot, de valahogy sosem így képzeltem. Szokásukhoz hívően nem sokat mondtak, csupán annyit, hogy jobb ha nem maradunk sokáig egy helyben, ezért szinte minden nap úton voltunk. Elfáradtam, ahogy Ash is, így már egyikünknek sem volt kedve beszélgetni. Az elején próbáltuk jónak felfogni ezt az egész helyzetet, megismertük egymást, de ahogy a napok teltek, már egyikünk sem tartotta se viccesnek, se jónak. Mind a ketten untuk már a folytonos kocsikázást, és az álmatlan éjszakákat. A kocsiban csend volt, még a rádiót is idegesítőnek találtuk, csak vártuk a hívást, amiben Luke végre közli velünk, hogy hazamehetünk. Ezt tűztük ki napi célnak, ám a végén mindig csalódnunk kellett. Ennél.. Bármi jobb volt. Inkább lőjenek rám, vagy üldözzenek.. Tudom is én, csak had alhassak végre a saját ágyamban, had láthassam a legjobb barátomat.. Had mehessek haza.
- Állj meg..- a mellettem ülő fiú felém fordult, majd újra az utat pásztázta szemeivel. Tudtam, hogy nem fogja leállítani a járművet és nem fog lehúzódni sem, sokszor kértem már, a vége mindig ugyan az volt. A műszerfalra pillantottam, majd az utat figyeltem. Több, mint száz kilométer per órával mentünk, mégis elszántam szólaltam meg.- Ki is ugorhatok, ha te nem akarsz megállni.- nem vett komolyan, pedig tudhatta volna, hogy nem szórakozok. Kezemet az ajtó felé emeltem mikor szépen lassulni kezdtünk, míg az út szélére nem húzódtunk.- Köszönöm.- hangomban talán volt némi irónia is, de nem foglalkoztam vele, csupán kiszálltam, hogy érezhessem a friss levegőt. Mikor körbenéztem rádöbbentem, hogy szó szerint a nagy semmi közepén vagyunk, már nem is emlékszem mikor láttam elsuhanni mellettünk épületeket.
- Mi ütött beléd?- néhány pillanat múlva már mellettem állt.
- Haza akarok menni.- elnéztem vállai felett.
- Tudod, hogy n..
- Te is tudod, hogy nem jelentkeztek már napok óta.. Se Mikey, se Cal.. Se Luke.. Szerinted minden rendben van?
- Nem csak te aggódsz, Lace, de megígértem, hogy vigyázok rád.
- És rájuk ki vigyáz? Miattam van ez az egész.- kifújtam a levegőt. Túl sok ideje volt már bennem minden, túl sok ideig tűrtem, csendesen.- Bejárhatjuk Angliát, menekülhetünk, de ezzel nem segítünk nekik.. Csak magukra hagyjuk őket..- Ash karjára tettem kezemet, próbáltam meggyőző lenni, amennyire csak tudtam.- Vissza kell mennünk.. Kérlek.- sóhajtott, arcáról semmit sem tudtam leolvasni és ez idegesített. Luke arca mindig, mindent elárul, de Ash.. Ő sokszor rejtély számomra.
- Szállj be a kocsiba.- azzal ott hagyott. Tudtam, hogy kudarcot vallottam, szívem szerint rohanni kezdtem volna, de fogalmam sem volt hol vagyok és meddig bírnám, így csendben ültem vissza mellé. Már nem érdekelt milyen messze vagyunk a "civilizációtól" vagy melyik omladozó panzióba visz majd, nem érdekelt mit miért tesz, mert nekem volt igazam. Miattam veszthetik el több társukat, ha még nem tették meg, míg én nagyba kocsikázok és elfutok. Ők is megtehetnék, de nem tették, akkor mi miért tesszük? Mert nem tudnám megvédeni magamat? Hülyeség.. Luke tanított ezt-azt, boldogulok magamtól is. Miért vívják más "csatáját"? A mellettem ülő fiú az ölembe tette a telefont, vettem a célzást, azonnal tárcsáztam a szőke számát, de miután választ nem kaptam Liamet próbáltam hívni, csakugyan sikertelenül. Tudtam mit fog tenni, így inkább nem is szólaltam meg. Alig néhány óra alatt már London utcáit szeltük át, aminek egyrészt örültem, másrészt nem annyira.. Féltem, hogy valami baj történt a barátaimmal. Ahogy haladtunk az ismerős helyen a gyomrom görcsbe rándult és nehezebbnek éreztem a levegőt, nem tudtam mire is számítsak. Úgy egy utcával az elhagyott épülettől parkoltunk le, Ashton szerint gyalog kellene odamennünk, ki tudja mi vár ránk. Ezzel a kijelentésével azonban nem nyugtatott meg.. Kicsit sem. Tudtuk, hogy találunk ott valakit, mindig van ott valaki, mikor benyitottunk a megfelelő ajtón a szívem nagyot dobbant. Nem törődve a körülöttünk levőkkel szaladni kezdtem felé, majd karjai közé vetettem magam. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt és bújtam hozzá.
- Hogy kerültök ide?
- Senki sem válaszolt a telefonokra már napok óta, aggódtunk.
- Nem kéne itt lennetek.
- Pontosan itt kell lennünk.
- Vigyáznod kellett volna rá, távol tartani Londontól..- kissé félre lökött maga elől, és Ashton felé indult.
- Liam! Én akartam ide jönni, nem kell, hogy gyerekként kezelj.
- Hol van Luke?- a fürtös hajú fiú végignézett a szobában tartózkodókon, de senki sem felelt. A barátomra kaptam tekintetemet, aki ezúttal került az enyémet.
- Nem..- a fejemet ráztam, majd nagy lendülettel indultam el, becsapva magam mögött az ajtót. A nevem szinte visszhangzott az elhagyatott falak között, mégsem voltam hajlandó megállni, tudtam hova tartok és nem akadályozhatták meg. Amint az utcán voltam futásnak eredtem, egy pillanatra sem álltam meg, míg el nem értem Luke házát. A kezem már a kilincsen volt mikor valaki megragadta karomat, és befogta számat nehogy sikítsak. Csak Liam volt az, így kissé megnyugodtam, de mérges voltam rá amiért akadályozott.- Engedj el.- hangom kissé fenyegető volt suttogásom ellenére is.
- Nem mehetsz be oda.
- Csak figyelj.
- Lacey, ne most akarj hősködni.
- Hősködni?! Majdnem egy hónapig menekültem, ennek véget kell vetni most.
- De nem neked.
- Mégis kinek? Nem Luke, Cal vagy a többiek kell nekik, hanem én!
- Lace..
- Nem tudsz megállítani, Liam!
- Kérlek.. Nem veszíthetlek el.. Szükségem van rád..- szemei felcsillantak.
- Nem fogsz, n..
- Nem érted.. Lacey..- úgy tűnt mint, aki küszködik a szavakkal, szívszorító volt látni a fájdalmat szemeiben.- Szeretlek..- ajkaim elváltak egymástól, de egy hang sem jött fel torkomon.- Nem veszíthetlek el.. És ha most bemész oda.. Ha ki is juttok..
- Ne kérd, hogy válasszak közületek.- szemeimet könnyek lepték el.
- Sajnálom..- döntenem kellett.

26. fejezet

- Mit keresel itt?- kapkodva, szaggatottan jutottam csak a levegőhöz.
- Jó újra látni.- mosoly jelent meg arcán, az a sejtelmes mosoly, mely mögött valami rossz szándék állt.
- Nem..- fejemet ráztam, egy lépéssel hátráltam.- Te nem lehetsz itt..
- És mégis.
- Nem.. Meghaltál.. Láttam!- kétségbeesetten kapkodtam a levegő után. Fel sem fogtam mi történik, az elmém automatikusan válaszokat keresett, de hiába. Az emlékek újra és újra lejátszódtak fejemben, láttam magam előtt meghalni többször egymás után. Testét vérben fürödve, mozdulatlanul hevert a zöld füvön, most pedig itt áll előttem. 
- Biztos vagy benne? Elfutottál.- hátat fordítottam neki, majd behunytam szemeimet.
- Csak képzelődsz.. Ez nem valóság.. Csak képzelődsz..- halkan mondtam ki a szavakat, próbáltam hinni bennük, de mikor megfordultam még mindig előttem állt.- Mit akarsz?- hangom kétségbeesetten csengett. Hosszú idő után, újra féltem tőle. Megrémített a tudat, hogy eddig is életben volt, hogy nyugodtan éltem miközben ő valahol kint volt. Tekintete, mosolya ellenére megrémisztett, szerettem volna elfutni, de lábaim mint ha ólomból lettek volna, képtelen voltam megmozdulni.
- Csak szeretném, ha kvittek lennénk.
- Mi?- lassan indult el felém, hátrálni kezdtem, de nem jutottam sokáig, néhány lépést követően hátam találkozott a fallal.
- Viszlát Kedvesem.- arcán mosolya csak szélesebb lett, majd egy pisztolyt szegezett nekem. Mindenem remegni kezdett, de nem volt mit tenni, behunytam szemem és csak vártam.
- Lace! Mennünk kell!- megragadta karomat, de hamar leráztam magamról ujjait.
- Robert él..
- Csak álmodtad..
- Nem.- arcomat kezei közé fogta, mélyen nézett szemeimbe.
- Csak álmodtad, de ha nem tűnünk el innen, most azonnal mi is követjük.- szólásra nyitottam számat, de egy hang sem jött fel torkomon. Semmit sem értettem, és abban a pillanatban semminek sem volt értelme. Körbenéztem, csupán ketten voltunk a szobában, és a ház is csendes volt, így nem értettem Luke mit akart.
- Nincs itt senki.
- Mi van veled? Jól vagy?- megragadta vállaimat és megrázott néhányszor, szemeiből azonban már sugárzott az aggodalom.
- Olyan valóságos volt.- elnéztem mellette. Lassan minden tisztává vált, és rájöttem, hogy csak álmodtam. Robert rég ott van, ahol kell lennie, és ez nem fog változni.. Nem fog életre kelni egy húsevő zombi testben.. Már nincs többé.- Sajnálom.- megráztam fejem. A folyosóról kiáltások hallatszottak be, megrémültem, de igyekeztem nem nagyon kimutatni ijedtségemet.
- Indulnunk kell.- szívem őrült ritmusba kezdett mikor kézen fogva húzott maga után. Nem tudtam, hogy érintése az oka, vagy, hogy olyan személyek vannak a házban, akiknek nem kéne. Luke lassan, óvatosan vezetett, de rögtön visszasiettünk a szobába mikor meghallottuk az idegen hangokat. Eltorlaszoltuk az ajtót, még sem éreztem magam biztonságban, sőt csak rosszabb lett, amint elkezdték rángatni a kilincset egyre erősebben, és erősebben.
- Luke?- hátrálni kezdtem, bár magam sem tudtam miért.
- Az ablakon megyünk.- hangja határozott volt.
- Mi? Ugye most csak szórakozol velem?- nem vettem le tekintetemet a kilincsről, amit az ajtó másik oldaláról rángattak.
- Van jobb ötleted?- nem válaszoltam, csupán követtem.- Leugrunk.- Úgy ejtette ki a szót mint ha csak parancs lett volna. Követtem volna az ablakhoz, de a félelem úrrá lett rajtam, képtelenségnek tartottam, hogy én onnan leugorjak. A dörömbölések nagyobbak lettek, tudtam, hogy alig egy percünk maradt míg be nem törik az ajtót, de inkább vetettem volna magam eléjük mint, hogy leugorjak onnan.- Lacey!- a szőke megragadta karomat és magával rántott. Az időzítése tökéletes volt.. A földet érést követően fájdalmas hangok hagyták el számat, szinte mindenem fájt, még sem állhattunk meg és rágódhattunk ezen, tüzet nyitottak.. Luke megragadva karomat rohanni kezdett, kénytelen voltam követni, már nem tűnt jó ötletnek eléjük vetni magam. Nem álltunk meg, csak néhány utcával arrébb, ismertem a sikátort, sokszor vittek oda. Tájékoztatott a továbbiakról, de az agyam csak néhány szót volt képes befogadni a kissé sokkos állapotomtól. Egy fekete Range Rover gurult be elénk, majd pár pillanat múlva Ash szállt ki belőle.
- Mindenki kijutott.- a szőke csak bólintott.- Jól vagytok?
- Jól, de minél előbb el kell vinned.
- Tudom.- azzal már szállt is be a kocsiba. Feltettem volna a kérdést, de a választ már én is tudtam.
- Nem! Ki van zárva, nem megyek el.
- Lace.. Nincs választásod, érted?- kezeit karomra téve próbálta elérni, hogy rá is figyeljek és ne csak kiabáljak. Mielőtt megszólalhattam volna szavamba vágott.- Csak így védhetlek meg.
- Nem kell, hogy megvédj.
- De kell.. Nem élném túl ha bántódásod esne.
- Miattad voltak ott, nem miattam.. Miért kell ez?
- Tévedsz..- elnézett vállam felett.- Téged akartak.- szemei szinte lángoltak.
- Luke!
- Mennetek kell.. Kérlek.- tekintete megváltozott, nem tudtam hova tenni, de úgy tűnt nem csak így akart rávenni, hogy menjek el. Apró bólintással jeleztem beleegyezésem, majd átkaroltam. Szorosan ölelt magához, mint ha soha nem találkoznánk ezután.
- Vigyázz magadra.- nem szólt semmit, csak nézte ahogy beszállok Ash mellé, majd elhajtunk, ezzel magára hagyva azokkal, akik igazából nem is őt keresik.