27. fejezet

Elmosódott zöld paca és néhány fának mondható alakzatot tudtam csak kivenni a mellettünk levő tájból, Ash úgy nyomta a gázt, mint ha muszáj lett volna.. De nem volt. Több hete, hogy úton voltunk, csak mi ketten. Néha kaptunk egy hívást, de az sem tartott tovább pár percnél, azután már mentünk is tovább. Az éjjeleket volt, hogy a kocsiban töltöttük, de legtöbbször egy lepukkant panzióban, reggel pedig újra útnak indultunk. Be szerettem volna járni a világot, de valahogy sosem így képzeltem. Szokásukhoz hívően nem sokat mondtak, csupán annyit, hogy jobb ha nem maradunk sokáig egy helyben, ezért szinte minden nap úton voltunk. Elfáradtam, ahogy Ash is, így már egyikünknek sem volt kedve beszélgetni. Az elején próbáltuk jónak felfogni ezt az egész helyzetet, megismertük egymást, de ahogy a napok teltek, már egyikünk sem tartotta se viccesnek, se jónak. Mind a ketten untuk már a folytonos kocsikázást, és az álmatlan éjszakákat. A kocsiban csend volt, még a rádiót is idegesítőnek találtuk, csak vártuk a hívást, amiben Luke végre közli velünk, hogy hazamehetünk. Ezt tűztük ki napi célnak, ám a végén mindig csalódnunk kellett. Ennél.. Bármi jobb volt. Inkább lőjenek rám, vagy üldözzenek.. Tudom is én, csak had alhassak végre a saját ágyamban, had láthassam a legjobb barátomat.. Had mehessek haza.
- Állj meg..- a mellettem ülő fiú felém fordult, majd újra az utat pásztázta szemeivel. Tudtam, hogy nem fogja leállítani a járművet és nem fog lehúzódni sem, sokszor kértem már, a vége mindig ugyan az volt. A műszerfalra pillantottam, majd az utat figyeltem. Több, mint száz kilométer per órával mentünk, mégis elszántam szólaltam meg.- Ki is ugorhatok, ha te nem akarsz megállni.- nem vett komolyan, pedig tudhatta volna, hogy nem szórakozok. Kezemet az ajtó felé emeltem mikor szépen lassulni kezdtünk, míg az út szélére nem húzódtunk.- Köszönöm.- hangomban talán volt némi irónia is, de nem foglalkoztam vele, csupán kiszálltam, hogy érezhessem a friss levegőt. Mikor körbenéztem rádöbbentem, hogy szó szerint a nagy semmi közepén vagyunk, már nem is emlékszem mikor láttam elsuhanni mellettünk épületeket.
- Mi ütött beléd?- néhány pillanat múlva már mellettem állt.
- Haza akarok menni.- elnéztem vállai felett.
- Tudod, hogy n..
- Te is tudod, hogy nem jelentkeztek már napok óta.. Se Mikey, se Cal.. Se Luke.. Szerinted minden rendben van?
- Nem csak te aggódsz, Lace, de megígértem, hogy vigyázok rád.
- És rájuk ki vigyáz? Miattam van ez az egész.- kifújtam a levegőt. Túl sok ideje volt már bennem minden, túl sok ideig tűrtem, csendesen.- Bejárhatjuk Angliát, menekülhetünk, de ezzel nem segítünk nekik.. Csak magukra hagyjuk őket..- Ash karjára tettem kezemet, próbáltam meggyőző lenni, amennyire csak tudtam.- Vissza kell mennünk.. Kérlek.- sóhajtott, arcáról semmit sem tudtam leolvasni és ez idegesített. Luke arca mindig, mindent elárul, de Ash.. Ő sokszor rejtély számomra.
- Szállj be a kocsiba.- azzal ott hagyott. Tudtam, hogy kudarcot vallottam, szívem szerint rohanni kezdtem volna, de fogalmam sem volt hol vagyok és meddig bírnám, így csendben ültem vissza mellé. Már nem érdekelt milyen messze vagyunk a "civilizációtól" vagy melyik omladozó panzióba visz majd, nem érdekelt mit miért tesz, mert nekem volt igazam. Miattam veszthetik el több társukat, ha még nem tették meg, míg én nagyba kocsikázok és elfutok. Ők is megtehetnék, de nem tették, akkor mi miért tesszük? Mert nem tudnám megvédeni magamat? Hülyeség.. Luke tanított ezt-azt, boldogulok magamtól is. Miért vívják más "csatáját"? A mellettem ülő fiú az ölembe tette a telefont, vettem a célzást, azonnal tárcsáztam a szőke számát, de miután választ nem kaptam Liamet próbáltam hívni, csakugyan sikertelenül. Tudtam mit fog tenni, így inkább nem is szólaltam meg. Alig néhány óra alatt már London utcáit szeltük át, aminek egyrészt örültem, másrészt nem annyira.. Féltem, hogy valami baj történt a barátaimmal. Ahogy haladtunk az ismerős helyen a gyomrom görcsbe rándult és nehezebbnek éreztem a levegőt, nem tudtam mire is számítsak. Úgy egy utcával az elhagyott épülettől parkoltunk le, Ashton szerint gyalog kellene odamennünk, ki tudja mi vár ránk. Ezzel a kijelentésével azonban nem nyugtatott meg.. Kicsit sem. Tudtuk, hogy találunk ott valakit, mindig van ott valaki, mikor benyitottunk a megfelelő ajtón a szívem nagyot dobbant. Nem törődve a körülöttünk levőkkel szaladni kezdtem felé, majd karjai közé vetettem magam. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt és bújtam hozzá.
- Hogy kerültök ide?
- Senki sem válaszolt a telefonokra már napok óta, aggódtunk.
- Nem kéne itt lennetek.
- Pontosan itt kell lennünk.
- Vigyáznod kellett volna rá, távol tartani Londontól..- kissé félre lökött maga elől, és Ashton felé indult.
- Liam! Én akartam ide jönni, nem kell, hogy gyerekként kezelj.
- Hol van Luke?- a fürtös hajú fiú végignézett a szobában tartózkodókon, de senki sem felelt. A barátomra kaptam tekintetemet, aki ezúttal került az enyémet.
- Nem..- a fejemet ráztam, majd nagy lendülettel indultam el, becsapva magam mögött az ajtót. A nevem szinte visszhangzott az elhagyatott falak között, mégsem voltam hajlandó megállni, tudtam hova tartok és nem akadályozhatták meg. Amint az utcán voltam futásnak eredtem, egy pillanatra sem álltam meg, míg el nem értem Luke házát. A kezem már a kilincsen volt mikor valaki megragadta karomat, és befogta számat nehogy sikítsak. Csak Liam volt az, így kissé megnyugodtam, de mérges voltam rá amiért akadályozott.- Engedj el.- hangom kissé fenyegető volt suttogásom ellenére is.
- Nem mehetsz be oda.
- Csak figyelj.
- Lacey, ne most akarj hősködni.
- Hősködni?! Majdnem egy hónapig menekültem, ennek véget kell vetni most.
- De nem neked.
- Mégis kinek? Nem Luke, Cal vagy a többiek kell nekik, hanem én!
- Lace..
- Nem tudsz megállítani, Liam!
- Kérlek.. Nem veszíthetlek el.. Szükségem van rád..- szemei felcsillantak.
- Nem fogsz, n..
- Nem érted.. Lacey..- úgy tűnt mint, aki küszködik a szavakkal, szívszorító volt látni a fájdalmat szemeiben.- Szeretlek..- ajkaim elváltak egymástól, de egy hang sem jött fel torkomon.- Nem veszíthetlek el.. És ha most bemész oda.. Ha ki is juttok..
- Ne kérd, hogy válasszak közületek.- szemeimet könnyek lepték el.
- Sajnálom..- döntenem kellett.