Novella

Sziasztok Drágáim !

Aki ismer, és olvasta már legalább az egyik blogom, az tudja, hogy elég mély, fájdalmas és lássuk be, tragikus írásaim vannak. Nos, most is egy ilyenre futotta, és bár nem hangzik jól, de ezek mind annyira személyesek és igazak, csupán egy történetbe viszem át őket. Saját véleményetekre bízom, hogy tetszik vagy sem.

Puszi. xx

Fájdalom.  Csupán egy szó, de megannyi szenvedés és érzelem összemosódása. Szinte lehetetlen látni az alagút végét, ha egyszer elönt belülről a sűrű, fekete füst, ami nem hagy levegőhöz jutni, és a sötét gondolatokat vezeti oly nagy erőkkel, hogy nincs ellenfele. Mikor úgy érzed már hiába küzdenél, a harcod, a háborúd véget ért, és minden további küzdelem hiábavalónak tűnik, mert amit egyszer a fejedbe vettél már úgy is lesz, nincs semmilyen olyan tényező, ami változtatni tudna rajta, és bármennyire is keserves a vég, már te sem vágysz másra, már nincs több erőd egy újabb, talán jobb megoldást keress, mert belefáradtál a küzdelembe, a folytonos megpróbáltatásba az élettel szemben, belefáradtál a  szenvedésbe, és a vele járó fájdalomba. Az érzés mintha belülről fojtogatna, mintha szívedbe markolna és teljesen elveszi az eszedet, már képtelen vagy utcákat, embereket látni, mindent szürke hamu fed, mintha az egész világ, beleértve az embereket is porrá égett volna, de te nem, te vagy az egyetlen túlélő, hiszen te okoztad, miattad veszett oda minden, amit valaha is szerettél. Bár ez ennél kissé komplexebb, mégis ez az igazság, ami elől mint kiderült, lehetetlen menekülni, mert egyszer biztos rád talál, és ha képtelen vagy beismerni addig fog üldözni, míg apró darabokra nem törsz. Kifordulsz magadból, nem csak az ismerőseid, de te magad sem fogod már tudni ki is vagy valójában, és akkor fel lehet tenni a kérdést, hogy „Hogy juthattam idáig?” Hidd el, már túl késő lesz keresni a válaszokat.. Miért tette? Hogy hogy nem láttam? Miért voltam oly naiv és hiszékeny? Miért kell ezzel együtt élnem, és miért nem lehet vége.. Amire rájöttem az évek folyamán, hogy sosem lesz vége, lesznek szép pillanatok az életben, örökké maradandó boldog emlékek, de a legtöbbet beárnyékolja majd a sötétség, és a fájdalom, hiszen mindenben ott lesz, még ha fizikai valójában nem is, egy illat, a neve, egy tárgy.. Mindenben benne lesz, minden rá fog emlékeztetni és arra, hogy mennyi szenvedést okozott, hogy mennyi időt áldoztál rá a semmiért, hogy mennyire könnyen vezetett meg, majd dobott el, mint egy koszos rongyot. Sosem lehetsz igazán felszabadult, mert sosem tudhatod mikor jön veled szembe valaki, akinek ugyanolyan a szeme színe, a mosolya, vagy mikor látod a nevét valahol. És bár bele is szakadhatsz, a választ sosem kapod meg arra, hogy mit miért tett, mert ő könnyen el fog téged feledni, csak egy leszel a sok közül, egy a tömegből, míg számodra ő jelentette a világot, a boldogág szikráját, de ez a szikra kialudt, és már sosem fog lángra lobbanni, hogy a legfényesebb legyen mind közül. A forróságot csupán könnyeidnek köszönheted majd, egy-egy emlék következtében, de semmi több, belül hideggé válsz majd, és szívedet tüskék fogják ölelni, mindenkit elüldözöl magad mellől, és senkit sem engedsz közel, mert félsz az újabb csalódástól, és kíntól, és bár az egyedüllét fog fájni a legjobban legbelül tudod, hogy így lesz a legjobb mindenki számára. És ha nem bírod majd tovább..? Úgy sem számít..  Az emberek tömik a fejünket, hogy biztos találunk valakit, aki megbecsül, aki feltétlenül fog szeretni, aki mellett boldogok lehetünk, de az idők során egyvalamire jöttem rá, és ez az egyetlen dolog, amiben hiszek, mégpedig hogy semmi sem biztos. Csupán a halál..

- Elég!- beleremegtem hangjába. Lágy szellő simogatta hajamat, mintha csak az repítette volna hangját fülemig, úgy éreztem most kell megtennem, ez volt a jel, ez volt az a pillanat, amikor nem habozhattam, mégis valami visszatartott. Ő volt az, és bár nem fordultam meg, tudtam, hogy ha beszélni kezd hozzám nem leszek képes rá.

- Kérlek..- hangja elcsuklott, behunytam szemem és újraéltem a pillanatot, mikor az én hangom remegett meg ennél a szónál, mikor kérleltem, hogy mondja, csak viccel és semmi sem volt igaz, abból amit mondott, de választ nem kaptam, szóval nekem sem kéne megszólalnom, nekem sem kéne választ adnom, csupán elmennem, csendben, búcsú nélkül. A beszélgetésünk újra lejátszódott fejemben, és ismét mindent elöntött a fekete füst, mintha méregként áradt volna szét testemben, a levegő nehézzé vált, látásom elhomályosult. Nem tudtam kizárni a fejemből, képtelen voltam rá, vagy talán túl gyenge voltam hozzá, és kellett az a kínzó érzés, hogy tudjam még élek..

- Beszéljük meg.. Nem kell így végződnie.- talán ő látott egy másik kiutat ebből, egy másik végkifejletet, én azonban nem. Már nem láttam semminek sem az értelmét, és talán nem is akartam. Nem lett volna értelme hamis ábrándokat kergetnem, majd ugyanabba a hibába beleesnem a végén, ezúttal nem úgy terveztem az egész fejezetet, hogy én leszek az, aki a végén megint megsérül.. Vagyis, de én leszek, viszont ez már nem fog számítani, mert nem lesz egy újabb esélyem, többé már nem fognak játszani az érzéseimmel, többé már nem bánthatnak, és én sem bánthatom magam. Csupán még egyszer utoljára kellett megtennem ahhoz, hogy végre én írjam a happy end-et a sztori végére. Nem akartam beszélni vele, belenézni gyönyörű szemeibe, nem akartam a közelébe kerülni, nem akartam tudni a létezéséről, hiszen egy újabb adag hazugsággal állt volna elő, és azt elviselni már képtelenség lett volna. Legbelül háborút vívtam magam ellen, egyik felem a nyakába borult volna, és kérte volna, hogy mentsen meg, a másik énem viszont csak figyelmen kívül akarta hagyni, hiszen minden miatta történt.

- Tudom, hogy hibáztam, de muszáj volt elmennem, muszáj volt hazudnom az érzéseimről.- sós könnyeim égették szememet, tudtam, hogy ez csak egy újabb betanult szöveg arra, hogy fejezzem be, és bármennyire is szerettem volna hinni neki, képtelen voltam..- Gyere le és beszéljünk..- nem akartam lemenni, ahogy beszélni sem. Belefáradtam.. Tekintetemet az égre szegeztem, az ég tiszta volt, a nap sugara vakítóan fényes volt, egyszerre töltött el melegség és nyugalom. Tudtam, hogy már nincs visszaút és itt az idő végre meghozni a saját döntésemet, és úgy alakítani az életemet, ahogy én szeretném. Hiába állt tőlem pár méterre az a fiú, akit tette ellenére mindennél jobban szerettem a világon, már nem tudott mit tenni. Behunytam szemem és mélyen szívtam be a friss levegőt majd lábam elhagyta a talajt. Kiáltása visszhangozott fejemben, mégis szabadnak éreztem magam.. Egy valami biztos volt vele kapcsolatban, mégpedig az, hogy meghaltam volna érte.

Figyelem figyelem !

Halihó Drágáim!

Először is köszönöm mindenkinek az egész blogra való visszajelzést, nagyon jól esik és öröm látni, hogy sikerült odatennem ezt a sztorit. Sokat gondolkodtam, (már csak a ti kérésetekre is) hogy legyen-e folytatás, vagy ne. Ez most hivatalos: nem lesz. Nem szeretném, ha elcsépelt történet lenne a végére, én úgy érzem ez így teljes, és mindenki fantáziájára bízom mi lett a két szereplőmmel a jövőben.

Amiért írok az egy picit fontosabb számomra. Már nagyon régóta gondolkodok rajta, és most úgy érzem itt az ideje bele vetnem magam egy személyes blogba. Nem tudom kit érdekel az unalmas mondandóm, de mivel itt vagyunk a legtöbben, ezért itt osztom meg. Szóval szeretnék indítani egy rendes blogot, ami remélhetőleg segít majd egy kicsit nekem is, és esetleg azoknak, akik ugyanabban a cipőben járnak, mint én. Ötletem sincs mi hogy lesz, de szeretnék belevágni. Szóval, akit érdekel az itt megtalálhatja: http://itsjustablogsowhat.blogspot.hu/

Remélem jól telik majd a szünetetek és kipihenitek magatokat!

Legyetek jók. Millió puszi. xx

Epilógus

Sziasztok Drágáim !

Utoljára, jelentkezem ennél a blognál, amit sajnálok, de alapból is ennyi részesre terveztem, azonban nem gondoltam volna, hogy el is jutok idáig.. Azt pedig álmodni sem mertem, hogy ekkora nézettségem lesz. Szörnyen hálás vagyok, ezt nem győzöm hajtogatni. Csak most jutottam el a lezárásig, ugyanis elég sűrű hetem volt, kezdetét vette az egyetemi élet. Nem kerültem messze az írástól, kommunikáció és médiás lettem, de gondolom ez titeket nem érdekel. Szóval, köszönök mindent, amit az Olvasóimtól kaptam ennél a történetnél, hihetetlenek vagytok ! Nincs több aktív blogom, de nem is szeretnék egyenlőre egy új fanfiction-be kezdeni. Kis szünet, aztán majd eldől mi lesz.:)

Legyetek jók, jó tanulást ! Puszi ! xx

Négy év, és az ember magára sem ismer. Négy év, és a város, ami egykor az életét jelentette, már csak egy emlék, egy állomás, ahova vissza kell térnie, mert van, ami visszahúzza. Napok, hetek, hónapok, évek.. Minden változik, és ha azt hinnénk, hogy mi nem, a végén rá kell jönnünk, hogy valójában egyedül mi változtunk meg. A kávézó, ami előtt évekig minden áldott nap elsétáltál, még mindig ugyanúgy áll ott, azzal a kis szélcsengővel a bejáratnál. A park, ahová már gyerekként kijártál, ugyan az maradt, a törött padokkal és a vízben úszkáló kacsákkal. A ház, ami egykor az otthonod volt, ahol felnőttél, még mindig változatlan, és a ház, amit porrá égettél? Zöld gyep fedi, egy újabb épület alapjaival. Semmi sem változott, kivéve téged.  Hirtelen minden olyan idegenné válik, hogy egy pillanatra talán be sem ismered magadnak, hogy ez a hely, London egykor az otthonod volt, most azonban csak egy város. Szorosan sétáltunk egymás mellett, nem tanulva a múlt hibáiból csak egy esernyő volt a táskámba a rejtve, így kénytelenek voltunk osztozni rajta. A sűrű vízfüggöny szinte lehetetlenné tette a közlekedést, nem csak számunkra, de a járművek számára is. Sietős léptekkel haladtunk, bár nem vágytam a találkozásra, nem vágytam a helyre, ahova éppen tartottunk. Túl sok emlék, túl sok elfelejtett pillanat, amit igyekeztem az elmúlt időben jó mélyre rejteni. Túl akartam lenni a történteken, túl akartam lépni mindenen, ami abban a néhány hónapban történt velem. Nem akartam, hogy többé az életem része legyen. Elvégre, az én életem, az én filmem, és azt a felvett jelenetet ki akartam vágni onnan, és megsemmisíteni, de mint tudjuk; az lehetetlen. Képtelenség nem emlékezni, arra a napra, amikor két tűz közé kerültem.. Vagy arra, amikor egy ártatlan embert vittek el miattam. A bűntudat, ami aznap fogott el, a mai napig bennem él, a hónapok alatt beszőtte magát gondolataimba. 

- Tudom, hogy nehéz.- lágy hangja zökkentett ki.

- Minden rendben van.- mosolyogva néztem fel rá, ő pedig kijelentésem után bekopogott a díszes faajtón. Az ember azt hinné, hogy többé nem térnek vissza azok, akiket tragédia ért egy-egy helyen, nos, ők megtették. Ash egyszer azt írta, így tudják, hogy a valóságban vannak, és így emlékeznek rá, hogy össze kell tartaniuk és nem szakadhatnak szét. Néhány pillanat múlva egy mosolygós ismerős állt velünk szemben, azonnal karjai közé zárt. Kivételesen egyszerű, fekete haja volt, már-már snassznak tűnt, hozzá képest. Mikey kérdezősködött, de nem voltam olyan válaszolgatós kedvemben, azonban Liam jól elvolt vele. Mikor beléptünk a nappaliba, furcsa érzés kapott el. Idegennek éreztem magam. Minden szem ránk szegeződött, voltak ismerős, és kevésbé ismerős tekintetek. Néhányan odajöttek köszönni, érdeklődtek az elmúlt évekről, majd folytatták a beszélgetést társaikkal. Tekintetemmel Asht kerestem, de nem találtam sehol, Cal egy ölelést követően az emelet felé bökött fejével. Apró mosolyt ejtettem hálám jeléül, majd már mentem is fel a falépcsőn. Semmi sem változott mióta utoljára jártam a házban. Tudtam hova kell mennem, így nem is tettem felesleges kitérőt. Az ajtó résnyire nyitva volt, egy halk kopogást követően beléptem a szobába. Ismerős illat csapta meg orromat, amitől gyomrom görcsbe rándult.- Szia.- hangom halk volt, már-már erőtlen.

- Lace!- szemei felcsillantak, majd nagy léptekkel jött felém, végül szorosan zárt karjai közé.- Jó utatok volt?- aprót bólintottam. Ash sokat változott, idővel befejezte az orvosin a tanulmányait, emellett pedig vezette a kis csapatot. Mindezek ellenére ugyan az a személy maradt, mint aki volt.- Nem voltam benne biztos, hogy eljössz.- mélyen nézett szemeimbe.

- Ahogy én sem.

- Tudom, hogy le akarod zárni, de szeretne veled találkozni.

- Azt hittem..

- Tudod hol találod.- kifújtam a levegőt, majd elindultam az ajtó felé.- Kérlek ne tűnj el megint..- elmosolyodtam, majd kiléptem a szobából. A hátsó kijáraton mentem, fogtam a garázsból egy kocsit és az elhagyott irodaházhoz hajtottam, hiszen mondhatni minden ott kezdődött. A kávézó, és a ház csak egy helyszín volt, de az az épület, a támadás.. Nem sok minden maradt belőle, miután felrobbant, mondhatni csak sok törmelék, amit a mai napig nem takarítottak el onnan. Leparkoltam, majd elindultam az egyetlen személy felé, akit ott láttam. Háttal állt nekem, mégis felismertem. Szívem ritmust váltott, gyomromban egyszerre szabadult el több száz pillangó, úgy éreztem magam, mint amikor egy tini megpillantja a nagy szerelmét, de ez mégsem volt ugyanaz. Nem nézett rám, mikor mellé léptem, tekintete elveszett valahol az esőben.

- Sajnálom.- nem tudtam mit is mondhattam volna. Semmi sem lett volna elég jó. Felnevetett, majd egy gyors pillantást vetett rám.- Tudom..- hangosabban kellett beszélnem, hiszen szakadt az eső. Vizes hajam az arcomba hullott, persze neki nem volt ilyen gondja, fekete kapucnija, szokásához hívően a fején volt, bár már eléggé elázott.- Ez nem teszi jóvá a tetteimet, a tettemet. Ha visszamehetnék..- szünetet kellett tartanom, hogy levegőhöz jussak.- Nem hagynám, hogy így érjen véget ez az egész, hogy miattam szenvedj. De nem tudok! Nem számít mennyire szeretném, és hidd el, h..- mielőtt folytathattam volna, először nézett szemeimbe és szakított félbe.

- Azért nevettem, mert még mindig azt hiszed ezzel rosszat tettél.- kék szemei ragyogtak, sokat változott mióta nem láttam, arca borostás volt, sokkal sármosabb lett.- Még mindig azt hiszed, hogy nem önszántamból tettem, amit tettem, pedig ennyi idő után már rájöhettél volna, hogy számomra végig az volt a fontos, hogy te biztonságban legyél, és Neked ne essen bántódásod.- szavai szívemig hatoltak.- Nem ülök ám le négy évet csak úgy akárkiért.- féloldalas mosolyával nézett ismét rám. Szemeimből könnyek folytak, bár talán nem látta, hiszen az eső csak úgy szakadt, lehet, hogy jobb is volt így. Válasz helyett csak nyakába vetettem magam, ölelése melegséggel töltött el, és az ittlétem alatt először éreztem azt, hogy hazatértem.

43. fejezet

Hát, Drágaságaim elérkezett az utolsó rész. Ezen kívül még lesz egy epilógus, és vége van a kis történetnek. Gondoltam szólok előre, csak, hogy ne érjen váratlanul, a hosszabb mondandóm majd azelőtt lesz. Jó olvasást. xx

Mit tettél? Csak erre tudtam gondolni. Kezemből kiesett a fegyver, hirtelen elszállt az erő belőlem. Megfordultam, valami vigaszt várva, de ő sem tudott szóhoz jutni. Ujjaimat a vér vörösre festette, rosszul lettem. Pánik futott végig rajtam, képtelen voltam tisztán gondolkodni. Mindenem remegett, úgy éreztem mindjárt én is a földön kötök ki. A gyönyörű fehér szőnyeg immár vörösben úszott, a férfi pedig élettelenül hevert előttem.- Luke?- hangom gyenge volt. Megragadtam karját, aki magához húzott, fejemet mellkasába temettem, sírás tört fel belőlem.- Nem akartam megölni.. Senkit sem akartam bántani..

- Önvédelem volt.- felháborodva néztem rá, és egy erős ütést mértem karjára, amitől felszisszent.

- Ne szórakozz velem! Épp most öltem meg valakit!

- És ezt mindenki tudni fogja, hogy ha tovább kiabálsz.

- Mégis miét kéne tennem? Kiakadtam!- le-föl kezdtem járkálni, mintha az megoldana valamit.- A rendőrök már biztos erre tartanak.. A szomszédok hallhatták a lövést.. Végem van..- idegesen túrtam hajamba, mire elkapta kezemet.

- Nyugodj meg, oké?

- Épp az előbb lőttem le valakit.. Tudom, hogy számodra ez természetes, de nekem nem!

- Nem tudja meg senki sem.. Teszünk róla..

- Ez nem egy rablás, vagy egy kis késelés.. Egy gyilkosságot nem tudsz eltussolni. 

- És nem is fogjuk..

- Mi?!- teljesen összezavart.. Mind a kettőnkön ott volt Kyle vére, képtelen voltam levenni testéről a tekintetemet.

- Miért fordultál ellenem?- hosszas csend után, lágy hangja vert parányi életet a helységbe. Mint ha egy teljesen átlagos beszélgetés közepette lettünk volna.

- Belemászott a fejembe.. Valakire haragudni akartam.. Valakit utálni.. Hibáztatni.- ránéztem, majd megvontam vállamat.- Téged állítottalak az egész mögé, mert féltem beismerni magamnak, hogy a szörnyeteg én vagyok.

- Ne mond ezt.. Nem vagy szörnyeteg.

- Ezt mond neki is..

- Miért őt lőtted le? Miért nem engem?

- Tényleg? Kérdezz-felelek? Kicsit rossz az időzítés..- kissé oldalra döntötte fejét, apró sóhaj hagyta el számat.- Megmentetted az életemet.. Számtalanszor.. Választanom kellett.. Tudom, hogy nem volt mindig a legjobb a kapcsolatunk, de úgy éreztem tartozom ennyivel.- nem szólt semmit, még akkor sem mikor könnyes szemekkel néztem fel rá.

- Ash mindjárt itt lesz.- szólásra nyitottam számat, de megelőzött.- Menj föl, mosd le magadról a vért. Találsz tiszta ruhát.- aprót bólintottam, majd felmentem a lépcsőn. Ahogy a forró vízcseppek bőrömhöz értek felelevenítették bennem a történteket.. Az érzéseket. Ahogy Luke mondta, találtam a méretemben egy farmert, és egy fehér pólót, a véreseket undorral dobtam a szemétbe, soha többé nem akartam látni őket. Mikor lementem Ash és a többiek már ott voltak, a fürtös hajú fiú szó nélkül jött oda hozzám és szorított magához. Éreztem, hogy ebben a "de jó, hogy nem égtél el" is benne volt.- Mennetek kell.

- Miért..? Luke.. Mire készülsz?

- Bízz bennem, oké?- körbenéztem, semmi sem változott a szobában, egyedül a pisztoly került más helyre, amit a földre ejtettem. És akkor leesett..

- Nem.. Ezt nem engedhetem.. Ezt nem teheted!

- Megígértem neked valamit, emlékszel?- kérlelően néztem rá.- Azt, hogy mindig megvédelek, és ez most sem lesz másképp.

- Luke..- szirénák hangja szűrődtek be a házba.- Kérlek..

- Mennetek kell.. Liam már vár.- lehetetlen volt más belátásra bírni. A mellkasomban tátongó ürességet most betöltötte a végtelen mértékű fájdalom. Ash oldalán indultam el, de a szőke karomnál fogva húzott vissza. Ajka szorosan tapadt enyémhez.- Hamarosan találkozunk.. Megígérem.- hangja elcsuklott kék szemeit könnyek lepték el, és én nem tehettem semmit sem. Ezúttal Mikey a másik oldalról ügyelt arra, hogy ne rohanhassak vissza. A fekete furgonban Liam tényleg ott volt, gondoltam a holmijainkkal együtt. Szinte azonnal indultunk, azonban ez sem volt elég ahhoz, hogy elkerüljük.. Luke épp akkor sétált ki a házból feltett kézzel, pillanatokon belül rendőrök rohanták le. Könnyek folytak végig arcomon, és akaratom ellenére sírás tört fel belőlem.

42. fejezet

- Elég!- határozottan léptem közéjük, így mind a két oldalról egy-egy pisztoly csöve figyelt rám. A szőke szemei kikerekedtek, arca elfehéredett, meglepte jelenlétem, ami nem csoda, hiszen ahogy sokan mások, úgy ő is halottnak hitt.
- Te.. Te nem lehetsz itt..
- És mégis itt vagyok.
- Nem.. Láttam a házat.. Láttam ahogy porrá ég!
- És a szétégett testemet is láttad?- a harmadik fél csendben figyelte az eseményeket. A terv bevált, minden úgy haladt, ahogy kellett, a kérdés már csak az volt, vajon meddig fog nekünk kedvezni a helyzet?
- Nem hiszem el, hogy képes voltál erre..- hangja tele volt undorral.
- Én a helyedben meg sem szólalnék, Hemmings.- Kyle szólt közbe. Nem vettem le tekintetem a szőkéről, szemei egyszerre tükröztek gyűlöletet, fájdalmat és undort is. Sosem láttam még ilyennek, legalábbis akkor nem, amikor velem beszélt.
- Nem volt választásom.
- Ez az, amivel vigasztalod magad?- felnevetett.- És Liam? Ő sem számított?- arcom megváltozott, amit egyből észrevett.- Szóval ő is tudott róla.. Végig ellenem játszottatok, nem igaz?- leengedte fegyverét, majd megrázta fejét.- Miért?! Mit vétettem ellened, ha?!- őszintén? Megsajnáltam, hiszen valahol.. Valahol nagyon mélyen neki is igaza volt, ő csupán csak annyit tett, hogy beengedett az életébe. A szörnyűségek amiket el kellett szenvednem ellene irányultak, de mégis mindig azon volt, hogy engem óvjon elsősorban és nem önmagát. Képtelen voltam válaszolni, csak kerestem a gyönyörű szempárt, ami egykor odaadással figyelt, most viszont csak megvetésre volt képes.- Annyiszor védtelek meg!
- Nem kellett volna, ha nem rángatod be a kis ügyeidbe..- a harmadik fél ismét a valóságba húzott vissza, már el is felejtettem, hogy nem csak Luke és én vagyunk a helységben. Kyle hiába beszélt, a szőke csakis rám nézett és csakis hozzám beszélt, mit sem törődve a fegyveres személlyel tőle öt méterre.
- Ez volt végig a terved? Hogy megvezetsz, majd megölsz?
- Nem!- kétségbeesetten vágtam rá a választ.- Sosem akartam ezt..
- Nehezen tudom elhinni.. Annyiszor játszottál velem.. Tudnom kellett volna!
- Kérlek.. Had magyarázzam meg..- egy lépést tettem felé, de azonnal hátrált és rám szegezte pisztolyát. Körbenéztem, senki sem volt ott.. Elgondolkodtam.. Vajon hol vannak az emberei? Ash, és a többiek?
- Mondhatsz bármit.. Már képtelen vagyok hinni neked.
- Luke..- szavai szívemig hatoltak. Fájtak a hallottak, de mégis mit vártam? Eljátszom a saját halálomat, csakhogy fájdalmat okozzak neki? És mégis miért? Kyle a fejembe mászott, elhitette velem, hogy Luke az ellenségem, hogy nélküle nem élhetek boldogan, ő egy szörnyeteg, de most rá kellett jönnöm, hogy a szörnyeteg valójában én vagyok.
- Meg akarsz ölni?- elém dobta a fegyverét.- Csak gyerünk!

- Kérlek..- szemeimet könnyek lepték el, hangom szinte csak suttogás volt.
- Valakinek meg kell ma halnia, nem igaz? Végig ez volt a terved, hát gyerünk!- félve vettem fel a fegyvert ami néhány perce még rám szegeződött és a szőkére fogtam. Kezeim remegtek..
- Gyerünk Lace, itt az idő.- Kyle időközben a hátam mögé lépett, csak suttogta a szavakat fülembe. Behunytam szemem és mély levegőt vettem, fogalmam sem volt mihez kéne kezdenem. Megfordult a fejemben, hogy egy mondhatni ártatlan élet helyett, a szobában levő legbűnösebbét kéne kioltani.. A sajátomét. 
- Az embereknek igazuk volt..- Luke mélyen nézett szemeimbe.- Szörnyeteg vagyok.- szemeiben könny csillant, majd behunyta őket, elrejtette előlem kék íriszeit. Döntenem kellett és én döntöttem.. Egy kisebb mozdulat, majd kezemet a vállára tettem, a fegyvert a hasához nyomtam és meghúztam a ravaszt.

41. fejezet

Szörnyeteg. Egy szó, megannyi jelentés, mégis olyan üres. Egyszer minden elveszti igazi jelentését, eltűnik, akárcsak az ember. Meghalunk, és az emberek elfelejtenek, már nem leszünk a világ részesei. De tényleg ilyen egyszerű lenne? Bárcsak a válasz igen lenne, bárcsak egy gombnyomás és már nem is ismernek, már azt sem tudják ki vagy és mit tettél. Bárcsak mindent fel lehetne adni egy gombnyomással. Megtennéd? Elgondolkodunk amikor hirtelen mindent reménytelennek érzünk, amikor már nem számít ki vagy, mit tettél, kivé váltál, mert a rendszer besorolt valahova, és onnan már nincs visszaút. Én lennék a szörnyeteg? Sosem gondolkodtam így, most azonban minden világossá vált számomra, és a helyzet az, hogy nem vágyom erre a szerepre, mindig is azt hittem én inkább amolyan áldozat és szörnyeteg közötti állapotban élek.. Csak úgy vagyok. Hiszen ha megbélyegeznek egy címmel, minden a feje tetejére áll, már nincs visszaút. De mi van, ha áldozatként válunk azzá, amik leszünk? Ha mások kényszere alatt válunk mássá, elvégre ki akar olyan lenni, akitől mindenki tart?
- Biztos, hogy ezt akarod tenni?
- Nincs más választásom.
- Mindig van választásod.- tipikus Liam.. 
- Ezúttal nincs.- felnéztem rá, szemei aggodalmat tükröztek vissza.- Ne aggódj, semmi bajom nem lesz.
- Honnan tudod, hogy bízhatsz benne?
- Nem tudom.- rá emeltem tekintetemet.- Csak érzem.. Ő más.
- Lehet, hogy csak így akar a bizalmadba férkőzni.
- Ne aggódj.. Tanultam ezt-azt, ha átver..- elnevette magát és fejét rázta, majd arca pillanatokon belül komollyá vált. Tudtam, hogy ez valószínűleg a világ eddigi legrosszabb terve, mégis úgy éreztem, ennél jobb esélyünk úgy sem lesz, és így mi kerülünk egy lépés előnybe, hiszen ez már rég nem viszály.. Sokkal inkább közelít a háború felé.
- Mi van ha nem jön össze? B terv?
- Minden készen áll.. Csak te nem.
- Viccelsz? Ez öngyilkosság.- idegesen nézett le rám.
- Tudom.- megrántottam vállamat, majd szorosan öleltem magamhoz és elsétáltam. Kezdtem idegesebbé válni minden egyes lépés alkalmával, mégsem fordulhattam meg, ez volt a terv, és nekem tartanom kellett magam hozzá.
Alig egy óra telt el a beszélgetés óta, mégis olyan, mint ha néhány pillanattal ezelőtt vettem búcsút a barátomtól. A szoba ugyanúgy nézett ki, mint ahogy akkor hagytam. Kezembe vettem az egyik bekeretezett képet, amin a barátommal vagyok, elmosolyodtam, majd pontosan a helyére tettem vissza a tárgyat. Úgy éreztem minden készen áll,csak én nem, féltem, hiszen mi lesz ha valami történik közben, ha valami nem úgy alakul majd, ahogy elterveztük? Ha utána nem sikerül majd a terv, és hiába hoztam áldozatot.. De meg kell próbálnunk, ugye? Anélkül úgysem tudjuk meg, mi lett volna ha nem tesszük, és nekem mind a két végkifejlet csak jó lehet, szóval nincs miért aggódni. Az életem egy döntés miatt ment tönkre, már teljesen mindegy hogy ér véget.. Vagy mikor.
- Hello Lacey.- egy szőke hajú, kék szemű, kb velem egyidős fiú zökkentett ki gondolataimból. Édes mosoly volt az arcán, a probléma csupán annyi, hogy még soha életemben nem láttam.
- Inkább viszlát.- hátat fordítottam és folytattam az utat hazafelé.
- Héé.- karom után nyúlt, de nem volt erőszakos, inkább csak figyelemfelkeltésnek tűnt, mint egy őrült támadó cselekedetének.
- Nem ismerlek, úgyhogy inkább ne 'hé'-gess nekem.- vártam, hogy elengedjen, azonban nem volt hajlandó levenni kezét karomról, ami kissé zavart.- Ha elengednél.. Tudod mennék már haza.
- Csak nem zavar?- szája féloldalas mosolyra húzódott. Megragadtam csuklóját és próbáltam elválasztani bőrömtől, de nem jutottam semmire, pedig nem is nézett ki olyan erős embernek. Tekintetem feljebb vándorolt, a hiába való próbálkozás után, és megakadt a.. Amint észrevette mit is nézek annyira, lejjebb csúsztatta kezét, ujjai szorosabban fonták körbe csuklómat. Ha eddig azon voltam, hogy elmenjek, hát mostanra ez már nem tudom mivé változott, de az érzés felerősödött.- Gyere velem.- hangja nyugodt volt, de szemei nem erről árulkodtak.
- Nem.- határozottan vágtam rá válaszom.
- Így is csinálhatjuk..- türelmetlennek tűnt, ahogy kifújta a levegőt és elnézett vállam felett. Mintha valakit nézne.. Nos, igen.. Ez a valaki a szőkéhez képest sötétebb bőrű, sötét hajú fiú volt, aki szemmel láthatólag ismerte a másik idegent. Nem vitték túlzásba az öltözködést, csupa feketében álltak előttem. Fiatalabbnak tűnt.. Gondolataimba merülve észre sem vettem, hogy elengedte csuklómat, ujjai helyét most vörös foltok díszítették, kissé megdörzsöltem, majd hátrébb léptem egy lépést. Más valószínűleg már elrohant volna, én azonban nem tettem, túlságosan is érdekelt kik ők, és honnan tudják a nevemet, ráadásul az sem volt utolsó szempont, hogy mit akarnak. Vártam, hogy mondjanak valamit, de helyette ujjai újból kezemet ölelték, ezúttal azonban sokkal gyengédebb volt. Engedtem had vezessenek, várva a válaszokra, amik a fejemben keringtek.
Elhessegettem sötét emlékeimet, mikor gyerekként követtem egy idegent, aki teljesen romokba döntötte életemet. Végighúztam ujjamat a tenyeremen levő hegen, majd mély levegőt vettem és behunytam szemem. A szoba addigra már teljesen átvette a benzin jellegzetes szagát, én pedig döntöttem. Szívem, mint ha ki akart volna ugrani mellkasomból, mégis teljes nyugalommal mentem a földszintre. Belenéztem a tükörbe még egyszer, majd határozottan vettem ki a zsebemből az öngyújtót és hajítottam a földre öntött folyadékba. A lángok pillanatokon belül elöntötték a helységet, én pedig tudtam, hogy innen már gyerekjáték lesz.

40. fejezet

- Megmentette az életemet, miért?- az idősebb férfi ragyogó kék szemei egy pillanatra összeszűkültek, majd arca ellágyult és apró mosoly jelent meg rajta. Elgondolkodott, majd lassan emelte szájához a csészét, és aprót kortyolt a kávéjába.
- Ez a dolgom.
- Hallottam mi történt. Mások hagytak volna meghalni, de Ön küzdött értem.
- Én más vagyok.- arcán mosoly jelent meg, majd kacsintott egyet. Sosem láttam senkiben sem az önzetlen odaadást és feláldozást, de abban a férfiben, igen, és tudtam, hogy ez felér egy csodával is, mert mi lett volna ha ő nincs ott aznap? Most a föld alatt lennék eltemetve, de ehelyett élek.- Hiszel a sorsban?- fejemet ráztam, persze belőle apró nevetés tört fel. Nem is kellett volna megkérdeznie, tudhatta volna mi lesz a válaszom.- Én igen, és úgy hiszem, te kaptál tőle egy második esélyt.
- Ezt inkább Öntől kaptam, mintsem a sorstól.
- Csupán nézőpont kérdése, de fogadj meg egy tanácsot.. Ne vesztegesd az idődet olyan emberekre, akik pillanatok alatt megfoszthatnak a második esélyedtől.
- Ezt hogy érti?- az asztalra helyezte a két kávé árát, majd felkelt.- Vigyázz magadra Lacey.- aprót bólintottam.
- Köszönöm.- már hátat fordított mikor utána szóltam. Mosolyogva fordult felém, majd kisétált a kávézóból. Nem sokkal később követtem a példáját és ott hagytam a barátságos kis helységet. Az agyam mintha felrobbant volna, tele volt információval és kérdéssel. Próbáltam visszaemlékezni a történtekre, de semmi sem ugrott be, csupán néhány kép fel-felvillant, de ennél többet nem kaptam. Az érzés persze bennem volt, a por fojtogatása, a félelem érzete, hogy elveszthetem a legjobb embert, aki valaha is mellettem volt..
- Kicsit szétcsúszottnak látszol.- hirtelen újra a valóság egy darabja voltam. Kellett néhány pillanat mire képes voltam magamhoz térni és felfogni mi történt ezalatt a néhány perc alatt.- Örülök, hogy felkeltél.
- Azt hittem nem akarsz élve látni.- szemei összeszűkültek.
- Ezt miből gondolod?
- Egyesek szerint te állsz a robbantás mögött.
- Luke?- felnevetett.- Persze, hogy ezt mondja, mert tart attól, amire ketten képesek vagyunk.
- Időre van szükségem..
- Tudom, és ne aggódj, nem is zaklatlak, amíg úgy érzed, jól vagy.- Kyle mindig is egy furcsa alak volt, hasonló személyiséggel, mint Luke, de mégis más.. Benne voltak érzések, tudta mit miért tesz, nem úgy mint a szőke, akit csak a düh és a harag vezérel. Kyle alapos volt, és addig semmilyen tervvel nem állt elő, amíg az nincs rendesen kidolgozva.
- Tudod ki áll az egész mögött, igaz?
- Még nem.. De azt hiszem közel járok.- kíváncsian vártam a folytatást.- Sokan tartanak Luke-tól és a bandájától..- egyenesen előre nézett, miközben sétáltunk London utcáin.- De tőled jobban tartanak.
- Várj.. Mi? Én nem tettem semmit.. Nincs okuk erre.. Ez hülyeség.
- Félnek, hogy ha képes romokba dönteni egy ilyen embert, rosszabbra is képes vagy.- röviden; szörnyeteg vagyok. Nem jutottam szóhoz, ugyanis nem akartam elhinni a hallottakat.
- Én nem vagyok ő..- én nem ölök embereket.. Nem kínzom őket, sőt még csak nem is sértegetek senkit, csak ha nagyon muszáj.
- Tudom..
- Miért kéne bíznom benned? Mi van ha te is csak kihasználsz?
- Higgy nekem, ha ez lenne a szándékom, már rég megtettem volna.
- Már nem tudom kinek hihetek és kinek nem.
- Meg tudom érteni.- a beszélgetésünket a telefonja szakította meg, néhány pillanat múlva pedig jelezte, hogy sietnie kell, majd már ott sem volt. Össze voltam zavarodva, talán jobban, mint eddig valaha. Ez a ki- kinek az oldalán áll, és ki mond igazat dolog nem áll össze és nem igazán jön be. Elvesztettem a bizalmamat, a hitemet az emberekben, már nem csak arcokat, csupán ismeretlen alakokat látok, akik bármelyik pillanatban kihasználhatnak, vagy tönkretehetik az életemet. Minden megváltozott. A doki azt mondta kaptam egy második esélyt, amivel élnem kell, de mi van ha ez nem a boldogság, az élet kihasználása miatt kaptam, hanem, hogy elkerüljem azt, amihez már oly sokszor kerültem közel; a halált. Ha más nem tesz semmit, talán nekem kéne, de ugyan kérlek, egy magamfajta mégis mihez kezdene bandatagok százaival? Nekem nincs elpusztíthatatlan pajzsom, vagy mindent legyőző kalapácsom. Nekem nincs semmim ellenük, a szavam mit sem ér, ahogy az erőm sem. Kiszolgáltatott lettem, akit akkor használnak ki, amikor csak akarnak. Biztos, hogy folytatni akarom én ezt? Ezt neveznék életnek? Mert ha így van, én nem kérek belőle.. Ha ez az élet, nekem bőven elég volt, túl sokat láttam már belőle. Ez végre az én.. A saját döntésem.. Ugye?