25. fejezet

Sziasztok Drágáim!

Valószínűleg ez az utolsó rész ebben az évben, így megragadnám az alkalmat és Boldog Karácsonyt Kívánnék Minden Kedves Olvasómnak, és persze Nagyon Boldog Új Évet! Szeretnék köszönetet mondani mindenért, amit velem tettetek ebben az évben, a blogon keresztül, leírhatatlanul hálás vagyok Nektek. Nem hiszitek el, de nagyon sok erőt ad nekem minden kedves szó, amit a részek alatt hagytok, Ti vagytok a legjobbak. Remélem a következő évben is még kitartotok a blog mellett.. Mellettem.. Szeretlek Titeket, jó pihenést.

Puszi Nektek. xx

A szobára csend ereszkedett, nem láttam semmit a sötétben, csupán egy alak körvonalát, a levegőt azonban a szokottnál nehezebbnek éreztem, tudtam, hogy nem vagyok egyedül, de nem ez rémisztett meg, hiszen a parfümének jellegzetes illatát millió közül is felismernél. Magam sem tudtam miért, de volt bennem némi félelem, hogy ez felé irányult-e.. Nem valószínű. Sosem féltem tőle, talán a legelején, de mikor betekintést nyerhettem az életébe, rájöttem, hogy nincs mitől tartanom, ő csak egy elveszett gyerek, akinek igenis szüksége lenne a segítségre, ahogy a támogatásra is. Nem mozdult, én azonban minél előbb meg akartam tudni mit akar tőlem..

- Leszokhatnál arról, hogy bejössz a házamba.

- Beszélni akartam veled.- hangja halk volt, jobban oda kellett figyelnem, hogy megértsem mit is mond.

- Az éjszaka közepén?

- Ezúttal azt akartam, hogy tőlem tudd.. Elsőként.- nem válaszoltam. Az agyam azonnal beindult, nem kellett nagyon megerőltetnie magát, hogy leessen, miért is van a szobámban éjjeli kettőkor. A rossz előérzetemnek hittem, és a félelemnek, ami néhány pillanattal ezelőtt még kérdésekkel töltött el.

- Hogyan..?- ennyi tellett tőlem.

- Az nem számít.- csak elmeredtem a sötétségbe, míg egy forró könnycsepp égette arcomat.

- Még csak nem is ismerhettem..

- Szeretett téged..

- Ugyan, Luke..- felnevettem kínomban..

- Igazat mondok.. Csak nem engedtem, hogy megismerjen.. Nem hagyhattam. Ő tudott mindenről..- összeszorítottam szemeimet, és a sötétség ellenére elfordítottam fejemet.- Miattam nem ismerhetted meg, szóval ha valakit okolni akarsz.. Itt vagyok.

- Miért mondod ezt most el nekem?

- Jogos van tudni.

- Hisz te mondtad.. Még csak nem is ismertem.

- Ez nem változtat semmin..

- Igazad van!- felkattintottam az éjjeli lámpámat, ami félhomályt hozott a szobára, felpattantam az ágyról és elé léptem.- Nem változtat semmin, mert ahogy a szüleimet sem, úgy őt sem ismertem! És tudod mit?! Most lenne annak az ideje, hogy hívj a buta bandádba, mert végleg egyedül maradtam!- szemeim könnybe lábadtak, az erős érzelem gyanánt sírás tört fel belőlem. A szőke hajú fiú ledöbbenve állt előttem, kék íriszeiben fájdalom ragyogott. Apró sóhaj hagyta el ajkát, majd karjai közé vont, kapaszkodtam belé.. Ha másba már nem is tudtam..

- Szia.

- Szia.- hangja bizonytalan volt, ellenben az enyémmel, hiszen örültem, hogy végre nem Luke mellett látom a a fiút, így esélyt kaptam beszélni vele. Általában mindig a szőke vigyáz rá, vagy én nem is tudom.. De mindig ott van mellette, ezáltal én még csak meg sem közelíthetem, pedig nem vagyok egy gyilkos.. Csupán szeretném végre megismerni a titokzatos fiút, akit a mai napig nem értem hogy került bele ebbe az egészbe.

- Lace vagyok.- kedvesen mosolyogtam rá.

- Tudom ki vagy.

- Persze.. Itt mindenki tudja ki vagyok.. Csak én nem ismerek senkit.- száját kissé felfelé görbítette, amitől nekem is megnőtt a mosoly arcomon.

- Én Tim.

- Luke egyik rokona vagy?- persze tudtam a választ, még is feltettem a kérdést. A fejét rázta, ahogy számítottam rá.

- De olyan nekem.. Mint ha a testvérem lenne.- elmosolyodtam. Kíváncsivá tett, Luke vajon hogy viselkedhet az ő közelébe, hiszen a fiú mindössze nyolc éves lehet. És nem hiszem, hogy ezt mondaná, ha azokat tapasztalta volna mellette, mint amiket nekem sikerült.

- Hát..- eltűrtem egy kósza tincset fülem mögé.- Én viszont a barátod szeretnék lenni. Nem tudom te hogy vagy vele, de.. Ebben a házban nem mindenki szimpatikus.- vigyorogva bólintott.- Jól van.

- Tim.- Luke hangját hallottam magam mögül. Tudtam, hogy ezzel véget is ért a beszélgetésem a kisemberrel.

- Örülök, hogy megismertelek.- végigsimítottam feje tetején majd felkeltem.

- Én is Lace.- meglepett cselekedetével, ugyanis megölelt, de természetesen viszonoztam.

- Jól vagy?

- Ő téged szeretett..- megszakítottam az ölelésünket, mélyen néztem fel szemeibe, bár ezt inkább csak magamnak mondtam. Nem ismertem, sőt alig egy hete tudtam meg, hogy a testvérem volt, mégis az űr csak nőtt mellkasomban, a fájdalom darabokra szedett legbelül, és tudtam, hogy ezt semmivel sem lehet majd helyrehozni. Az ember szerez hegeket, maradandó sérüléseket az életben, de nem ekkorákat. Egy ennyi idős lány, mint én, képtelen kibírni a tudatot, hogy az anyja utálta.. De még csak esélyt sem kapott az élettől, hogy feltegye a kérdést; miért.. Miért tette azt vele, amit és miért vették el tőle a testvérét, akit még csak meg sem ismerhetett. Ha kívánhattam volna abban a pillanatban, nem kértem volna semmit, csupán egy apróságot.. Hogy az én életemnek is vessenek véget, méghozzá azonnal. Nem számított volna semmi sem, hiszen hazugságban éltem.. Bárcsak soha ne is találkoztam volna a szőkével, most nem lennének ilyen gondjaim, mint hogy temessem a soha nem is volt családomat. Az élet ironikus, nem? Sosem akartam nagyot, sosem voltam telhetetlen, mégis hatalmas ütéseket kaptam tőle, mégis több fájdalmat érdemeltem, mint amennyit ki lehet bírni.

- Sajnálom.- el is felejtkeztem róla, hogy nem vagyok egyedül, pedig nem nehéz észrevenni valakit, aki csupán centiméterekre áll tőled. Őszintének tűnt, mégis valami belül arra késztetett ne higgyem ezt el, ő nem az, akit akkor látok mikor velem, Ő az a fiú, akit akkor láttam, mikor bűntudat nélkül ölte meg a mostohaapját.

24. fejezet

Egyszer mindenki eljut oda, mikor felteszi magának a kérdést; miért én? Azt hiszem ez a pillanat nálam most jött el. Az elmúlt hónapok szinte tönkretettek.. Voltak boldog pillanataim a híres 5SOS-el, mégis egy emlékkép elnyomja ezeket a napokat, ezeket a pozitív érzéseket. Tudtam, hogy a szőke könyörtelen, de nem gondoltam volna, hogy ennyire, még ha már láttam is a sötét oldalát. A hülyeség, hogy rám hallgat, és én jót teszek neki mind szép és jó, csupán nem igaz, ez csak egy légből kapott kijelentés, amibe talán kapaszkodtak a barátai. Vége. Mindennek vége, köztünk.. Fogalmam sincs mi volt ez, talán inkább nevezném egy kalandnak, mintsem egy kapcsolatnak. A kapcsolatban az emberek megbíznak a másikban, nem hazudnak nekik, és nem titkolóznak, de Luke erre képtelen, és nem is vártam el a változást, ezt is csak az emberei gondolták. Talán ő nem változott semmit sem, én azonban igen, de képtelen vagyok eldönteni, hogy a jó vagy a rossz irányba.. Az életnek miért kell nehéznek lennie? Könyörtelennek? Mert számunkra igenis az.. Nem fair, hogy egy 18 éves fiúnak ezt kellett tennie a mostohaapjával, nem fair, hogy az emberek elítélik őket, mert  nem látják azt, amit én láttam, hogy egy családot alkotnak, ahol minden egyes családtag fontos. Nem fair, hogy így kell élniük.
- Lacey!- meglepettnek tűnt. Úgy éreztem helyre kell hoznom az életemet, visszarázódni a rendes forgatókönyvbe, miszerint hiába hazudtak nekem 18 évig, ők neveltek fel, tartozom annyival, hogy meghallgatom a történetüket, még ha haragszom is rájuk.
- Azt hiszem beszélnünk kell.- arcom kifejezéstelen volt. Sok mindent éltem meg ezalatt a pár hónap alatt, és amire rájöttem az az, hogy szükségem van a családomra. Szemei felragyogtak, mint ha csak erre várt volna a hónapok alatt. Idő kellett, hogy megtegyem ezt a lépést, és bátorság, ezért is állt Liam mellettem. Szemei az összefonódott ujjainkra tévedt, arcán apró, féloldalas mosoly jelent meg. Félreértette, de nem akartam ebbe belemenni, Liam csupán a barátom, nem igaz? A nappaliban foglaltunk helyet, egymással szemben, nem kérdeztem hol van az apám.. Vagy Dean.. Tudtam, hogy dolgozott.
- Tudom, hogy el kellett volna mondanunk az igazat..- végül ő törte meg a csendet.- De miután hallottunk a balesetről, úgy éreztük sok lett volna neked, hiszen meg akartad volna ismerni őket.- kezem remegni kezdett, Liam szorosabban fogott.- Jogod lett volna tudni, most pedig jogod van ahhoz, hogy utálj minket, de tudnod kell, hogy érted tettünk mindent. A lányunk vagy.
- Kerestek..? Akár egyszer is?- szemei szomorúan csillogtak, végül megrázta fejét. Szívembe fájdalom hasított, számítottam erre a válaszra mégsem esett jól. Luke megmondta, sosem szerettek, ezért is hagytak el.
- Ők nem tudták azt, amit mi már a kezdetektől fogva..- kérdőn néztem rá.- Hogy milyen csodálatos is vagy, Lace..- könnyek gördültek végig arcomon. Az érzések eluralkodtak felettem, képtelen voltam tartani magam.
- Sajnálom..- hangom rekedtes volt. Arcán mosoly jelent meg, szemei könnybe lábadtak, tudtam, hogy sosem mondanának le rólam, mert ők tényleg szeretnek. Karjai közé zárt, ami melegséggel töltött el, de nem tudta elnyomni a mellkasomat szorító érzést. Már indultunk, Liam előrement a kocsihoz, nekem azonban még szeretett volna valamit mondani.
- Valamit még el kell mondanom.. Csak pár hónapja tudtuk meg mi is, de néhány éve született egy testvéred.. Azonban nem tudjuk, hogy mi történt vele..- csak néztem előre, az agyam kattogni kezdett.- Sajnálom.- megráztam fejemet, és apró mosolyt varázsoltam arcomra.
- Szeretlek.- megöleltem majd beszálltam Liam mellé. Az ablakon keresztül néztem kifelé, míg a gondolataim össze-vissza cikáztak.. Végül célba értek, villámcsapásként ért a felismerés.- El kell mennünk a szőkéhez!- hangom feldúlt volt, Liam nem értette mi ez a hirtelen hangulatváltozásom.
- Azt hittem nem akarsz oda v...
- Nem is, de az a szemét hazudott nekem.- hangom tele volt haraggal, a barátom pedig bekanyarodott a megfelelő utcába, szó nélkül. Volt egy olyan érzésem, hogy tudta mire készülök, és esze ágában sem volt megállítani, sőt inkább támogatott. Már régóta mondogatta, hogy a helyemben megütné Luke-ot.. Amint megállt a jármű a ház előtt már szálltam is ki belőle, nagy lendülettel indultam el az épület felé.
- Lace!- Liam hiába kiabált utánam, már csak egy valami hajtott.. A düh. Amiért mindvégig megvezetett és hazudott nekem, mert így történt.. Döbbent tekintetek fogadták hirtelen megjelenésemet a helységben, szerencsémre köztük volt a keresett személy is.
- Luke!- hangom idegesen csengett, a fiú mintha megdermedt volna egy pillanatra, majd felkelt és elém lépett. Tekintete azt sugallta; nem számított rám.
- Lace, minden rendben? Feldúltnak tűnsz.
- Ohh tényleg?! Hazudtál nekem! Mindvégig megvezettél!
- Miről beszélsz?
- Ne játszd nekem a hülyét Luke, különben..- nem tudtam befejezni a mondatot, de nem is akartam.
- Nyugodj meg, oké? Beszéljük meg ha már nem leszel feldúlt.
- Persze.. Addig kitalálsz még egy hazugságot?
- Lace, kérlek n..- Mikey szólt közbe, de ezúttal leintettem.
- Azt hitted nem jövök rá?! Azt hitted ilyen hülye vagyok?!- szaporábban vettem a levegőt. Minden szem ránk szegeződött, a szobában tapintani lehetett a feszültséget.- Tim a testvérem és te eltitkoltad!- a szőke arca mondhatni megfagyott. Ajkai elnyíltak egymástól, de egy szó sem jött fel torkán, csupán dermedt arccal nézett rám.- Gratulálok!- felnevettem.- Már tényleg olyan vagy, mint Robert..- úgy tűnt ereiben újra folyni kezdett a vörös folyadék. Hirtelen mozdulattal a falnak lökött, majd oda szorított.
- Ne merj hozzá hasonlítani.- fogai között sziszegte.
- Már túl késő.. Csak nézz magadra..- abban a pillanatban fájt, hogy igazam volt. Elengedett, majd hátrébb lépett egy lépést. Nem tudtam melyik érzés, vagy tudat váltotta ki belőlem, de szemeimet könnyek lepték el. Liamhez siettem, el akartam tűnni onnan, minél előbb.

23. fejezet

Kidobott. Fogalmazhatunk így is, vagy szépíthetjük is, de annak mi értelme lenne? Közölte, hogy ne menjek oda többet, hogy ezek után ne keressem. Örülnöm kéne, hiszen erre vártam már hónapok óta, mégis odabent ürességet érzek és némi szorító érzést a mellkasomban.. Fájdalmat. Nem hittem volna, hogy ennyire nagy ügynek fogja tekinteni, hogy közé és a nevelőapja közé álltam, hiszen én csak jót akartam. Csak meg akartam óvni a bűntudattól, ami végigkísérte volna egész élete során. Vagy Luke és a bűntudat két külön fogalom? Akárcsak az érzései. Én megpróbáltam.. Megpróbáltam elviselni, tűrni mindent és elfogadni a helyzetet, amibe belekevert, ami számára az életet jelenti, de már az elején mindenki tisztában volt azzal, hogy én képtelen vagyok arra, amire ők. Mindenki tudta, a szőkét leszámítva..- Ashton!- meglepődtem, de elnézve a fiú arcát nem voltam ezzel egyedül.- Mit keresel itt?
- Az igazi kérdés az, hogy te mit keresel itt?
- Ööö.. Itt lakom?
- Nem. Úgy értem neked Luke-al kéne találkoznod.- felnevettem.
- Ugyan miért kéne nekem vele lennem?
- Mert ezt írtad neki.
- Tévedsz, nem írtam neki semmit sem.
- De ha nem te voltál akkor ki?
- Emlékszel rá, hova szólt a találkozó?
- A parkba.. Miért?
- Rossz előérzetem van.. Menj vissza a házba, hátha tud valaki valamit.. Én oda megyek.
- Nem, Lace. Nem engedhetem, hogy egyedül menj.
- Nem lesz baj.
- És mi van ha Robert van ott?
- Nem félek tőle.
- Veled megyek.
- Luke nem engedi, hogy közbeavatkozz, emlékszel?
- De téged megvédhetlek.
- Azzal ha visszamész a házba..- karjára tettem kezemet.- Kérlek, bízz bennem.- sóhajtva egyezett bele, majd egy puszit nyomott arcomra.
- Vigyázz magadra.- bólintottam és ott hagytam. A park alig negyed óra sétára volt tőlem, de ennél kissé tovább tartott, hiszen tudtam, hogy hol lehet a szőke. Még a "kapcsolatunk" elején vitt el arra a helyre, egyszerűen imádtam, és ha a parkról van szó, csakis az jöhet szóba. Fogalmam sem volt mibe keveredett vagy mi történt, de minél jobban közeledtem, annál jobban nőtt a rossz érzés bennem. Csak sejtéseim voltak, semmi több, de ugyanakkor reméltem az előérzetem ezúttal téves lesz. Egy éles hangot hallottam tőlem nem messze, majd követte a következő.. Futásnak eredtem, mikor odaértem, szó szerint lefagytam. A hangok egy pisztolyból jöttek, amit a földön fekvő nem valószínű, hogy túl élt. Kikerekedett szemekkel néztem az előttem állóra, aki csupán az áldozatára meredt kifejezéstelen arccal. Képtelen voltam tisztán gondolkodni, teljesen sokkolt az, amit ott láttam. Hátráltam egy lépést, amit egy faág reccsenése jelzett, Luke azonnal felém kapta tekintetét. Arcáról eltűnt a düh, és a harag, átvette helyét a félelem.
- Lace..- elindult felém, de kitettem magam elé kezeimet, ezzel is jelezve, nem akarom, hogy közeledjen.
- Ne..- hangom bizonytalan volt.
- Lace, kérlek..
- Megölted..- suttogtam, majd a vérben álló mostohaapjának élettelen testére meredtem.- Megölted Luke!- hangom kissé élettel telibbé vált.- Hideg vérrel..
- Had magyarázzam meg.. Kérlek..- kétségbe esettnek tűnt. Nem tudom, hogy azért mert félt, hogy megyek a rendőrségre, vagy félt, hogy elveszít..? Már hogy veszíthetne el, ha már rág elengedett.. Hülyeség. A fejemet ráztam majd hátat fordítva neki futni kezdtem, olyan gyorsan, mint még soha. Szinte alig értem ki a parkból, mikor valakinek a karjai közt kötöttem ki.
- Engedj el!- hiába, nem akart elengedni, sokkal inkább szorosabban fogott le.
- Lace.. Nyugodj meg.- Ash hangját hallottam, de kicsit sem akartam megnyugodni.
- Engedj el..- ismételtem.- Itt jön mögöttem.. Engem is meg fog ölni..- könnyek folytak végig arcomon, testem megadta magát. Ash szorosan ölelt magához, de képtelen voltam megmozdulni, tehetetlenül álltam és sírtam. Nyugtatásképpen hátamat simogatta, és suttogott valamit, de a szavak egybefolytak, semmit sem értettem mondandójából.- Vigyél haza.. Kérlek..
- Nem lehet, sajnálom..- szemeiben fájdalom tükröződött vissza. Felnevettem, de kicsit sem örömömben, inkább mert szánalmas volt ez az egész helyzet.. Minden. Egy pillanatra még a vér is megállt ereimben mikor megláttam felénk közeledni azt a fiút, akit egykor még ismertem, de mára csupán egy idegen számomra. Megragadtam Ash karját, talán kissé szorosabban, mint ahogy azt terveztem..- Semmi baj Lace..
- Nem.. Ne engedd, hogy ide jöjjön.. Kérlek..- minden próbálkozásom hiábavaló volt.. Ashton mint ha meg sem hallott volna, Luke ölebeként viselkedett. A vérben ázott pólójú fiú pedig csak egyre közeledett. A sok stressz és a vörös folyadék jellegzetes szaga meghozta a hatását, elvesztettem eszméletemet. Testem elmerült a sötétségben, csak lebegtem a fekete ködben, fájdalom és minden érzés nélkül. Azt kívántam bárcsak ez a pillanat örökké tartana, bár sosem kelnék fel újra.. Bárcsak eltűnne a fájdalom és a megannyi szenvedés, de semmi sem tart örökké, ahogy ez sem. Szemeim körbejárták a szobát. Hát persze.. Ugyan abba a szobába dugtak be, ahova ilyenkor mindig. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy rab, talán ez mindig is így volt, csak nem vettem észre, mert kék szemei hipnotizáltak. A telefonomat kerestem, azt akartam, hogy Liam értem jöjjön és vigyen el abból a házból, de nem találtam. Ha olyan hülyének néztek, hogy felhívnám a zsarukat tévedtek, én is benne vagyok nyakig ebben az egészben, nem hiányzik a baj. Próbáltam kimenni onnan, de rám zárták az ajtót, tényleg rabként éreztem magam.. Egy tehetetlen hiszékeny, naiv lányként..
- Nem akarom, hogy félj tőlem..- hangjától megijedtem. Fel sem tűnt, hogy ő is ott van..
- Miért zártál be ide?- nem fordultam meg, féltem a szemeibe nézni.. Féltem Tőle..
- Nézd.. Tudom, hogy ez most n..
- Nem Luke! Nem tudsz te semmit sem!
- Meg kell értened valamit.
- És mi van ha én nem akarom?- behunytam szemem, de még mindig háttal álltam neki.- Csak.. Had menjek haza.
- Lacey..- hangja már-már könyörgő volt, de képtelen voltam megsajnálni, vagy meghallgatni, még ha jó érvekkel is szolgált volna.. Luke Hemmings számomra nem volt több csupán egy gyilkosnál.

Novella

Sziasztok Drágáim!

Először is türelmeteket kérem, mindig írjátok, hogy siessek az új résszel, de nem olyan könnyű hozni őket sűrűn. Elég elfoglalt vagyok a hétköznapokon és a hétvégéken is, így örülök ha egy héten legalább az egyik blogomon tudok kitenni új részt. Legyetek türelemmel, köszönöm.:)
Másodszor pedig, most nem egy résszel jöttem, hanem egy novellával. Kérlek írjátok le a véleményeteket, csak őszintén. Remélem tetszeni fog.:)

Puszi Nektek. xx

I couldn't see the truth

Csak néztem Őt. Szinte már fel sem tűnt, a percek órákká, az órák egy örökkévalósággá váltak. Úgy éreztem elvesztem ragyogó szemeiben.. Úgy éreztem ismertem, még ha ez nem is volt igaz, de volt benne valami, amitől elhittem; ismerem. A poharam már rég üresen állt előttem, még sem akartam tágítani onnan, féltem, ha elmegyek többé nem láthatom. Féltem, hogy újra elveszítem. Vicces, hiszen képtelenség elveszíteni valakit, akit sosem ismertél igazán, akivel sosem beszéltél, mert féltél. Féltél leszólítani, bűnnek érezted már az apró pillantásokat felé, még ha erről nem is tudott. Talán bolond vagyok, talán nem, de egy valamit tudok. Az érzések még mindig ugyan azok, nem múltak el, csupán eddig rejtőzködve vártak arra, hogy újra felszínre törhessenek. A gyomromban apró pillangók milliói szárnyaltak, torkomat gombóc szorította. Mindenem azt súgta, jobb lenne minél előbb eltűnni onnan, de valami visszatartott.. És ez a valami Ő volt. Azt hittem sosem találkozunk újra, azt hittem a múltamban ragadt egy árnyként, vagy inkább egy emlékként.. Egy gyönyörű hibaként. Vétettem, mert az időmet rá áldoztam, mint valami megszállott őrült, akkoriban így gondoltam, de már rájöttem, hogy csak az érzéseimet követtem.  Én szerettem.. Ő szeretett. Hogy hazudtam-e néhány gondolattal ezelőtt? Lehetséges, hiszen honnan tudhatnám ki volt ő valójában, tényleg szeretett-e vagy csak megjátszotta. Honnan tudhatnám? Én is csak ember vagyok. Ember, aki követ el hibákat, de megbánja őket.. A melankolikus dallam, ami átjárta a helységet annyi örömteli pillanatot idézett fel bennem, az érzéseim felerősödtek, könnyeim lassan látásomat homályosították. Utáltam, hogy ilyen érzékeny embernek születtem, utáltam, hogy túl közel engedtem Őt magamhoz, de amit a legjobban utáltam, az saját magam volt. Elengedtem, hagytam, hogy kisétáljon az életemből és egy újat kezdjen, amibe én már nem férek bele. Hagytam, hogy a boldog emlékeinket félresöpörve újakat éljen meg. Önzőnek hangzik, de így történt. Az igazság az, hogy ha visszamehetnék az időbe, és esélyt kapnék a változtatásra, nem tenném. Bármennyire is fáj, Ő boldog, és ha ehhez az kell, hogy én ne legyek az élete része, már megéri minden egyes nap felkelni és élni a sajátomat. Várt valakire. Én évekig vártam rá, talán arra a pillanatra, hogy felhívjon, hogy megkeressen és győzködjön az én hibám miatt, hogy újra az életemben tudhassam, de ahogy az évek, úgy ez a pillanat is elszállt. Ő nem jött, én pedig feladtam. Az a sok átsírt éjszaka után úgy döntöttem végleg elengedem, de az agyam nem dönthetett, csupán elnyomta az érzéseimet iránta, egészen mostanáig. Nem követtem.. Ezúttal nem, csupán ugyan azt a helyet választottuk az esténk eltöltésére. Nem hiszek a csodákban, vagy az ócska, elcsépelt szövegekben, amik tömik az emberek fejét a hiú reménnyel, miszerint „ha két embernek együtt kell lennie, együtt lesznek.” Hazugság. Dühítő, hogy azt hiszik, csak mert írnak néhány okos mondatot, már megváltják vele az egész világot.

A pultos nagy szemekkel meredt rám és az összetört pohárra. Túlságosan is elragadott a hév, és elmerültem gondolataimban. Pont a jelenetet akartam elkerülni, de úgy látszik nem minden alakul úgy, ahogy tervezzük. Nem tűnt mérgesnek, ennek ellenére azonban jobbnak láttam N fizetni és minél előbb eltűnni. Nem akartam, hogy kiszúrjon, így letettem néhány papírt a pultra és már mentem is. Mélyen szívtam be a cigi füsttől szinte már elviselhetetlen levegőt, és egy utolsó pillantást vetettem felé. Hiba volt. Tekintetünk találkozott, valami történt abban a másodpercben, de magam sem tudom, hogy mi. Ajkaim elnyíltak egymástól, de nem hogy szóhoz, még levegőhöz sem jutottam. Semmi sem tart örökké, ez sem tartott. Egy perc töredéke volt csupán, majd már rohantam is ki a bárból. Megijedtem, de magam sem tudom mitől, hiszen talán fel sem ismert.. Talán már rég elfelejtett.  Nem vágytam arra, hogy a múlt visszaköszönjön, nem vágytam az újabb csalódásra vele kapcsolatban, de ami a legkevésbé hiányzott, az a fájdalom volt, ami méregként hálózta be testemet, mígnem kegyetlenül szívembe nem hatolt. A sötét utcát alig pár lámpa fénye világította be, a hó lassan hullott rám, úgy éreztem a seb, amit évek alatt sikerült összeforrasztanom, most ismét feltépődött. Lábaim remegve adták meg magukat, a friss hóba estem, arcomat könnyek mosták. Szánalmasnak éreztem magam, bár tudtam, nem kellett volna, hiszen Ő volt az életem és abban a pillanatban, mikor kisétált a világomból, megszűntem létezni. Az emlékek rég nem látott filmként peregtek le előttem, úgy éreztem életem utolsó perceit élem, ezután csak jobb lesz.. Azt kívántam bár csak úgy lenne. A szerelem az, ami bearanyozza a napjaidat, de ez a dolog egyben a legszörnyűbb rémálmod is lehet. Elveszítesz általa minden reményt, minden örömöt és belül üressé válsz.. Legalább is, én így éreztem akkor.. Nekem csak ez jutott belőle. Tudod, az élet vicces.. Ironikus.. Nevezd aminek akarod, de Őt látni utoljára.. Ahhoz már tényleg csoda kell. Miért csak utoljára? Mert képtelen vagyok tovább abban a tudatban élni, hogy nincs többé a világomban.. Amit vele építettem fel, most lángokban áll, miatta. Ironikus, nem de? Tudom, hogy valaki képes lenne boldoggá tenni, de félek, hogy újra kést döfnek a hátamba, és forró könnyek közepette ismételhetem majd magamnak; én megmondtam. Szóval.. Ha most döntenem kell a sorsomról, hóban feküdve, átfagyva, nem akarok menekülni a múltam elől, bár ha jobban belegondolok.. Csak valaki vessen véget a fájdalomnak, ami a mellkasomat feszíti.. Úgy tűnt ez alkalommal mégiscsak csoda történt.. A fekete köd lassan közeledett felém, én pedig türelmesen álltam elébe, képes voltam még néhány pillanatig várni. Nem hiába, a szorító érzés kezdett a semmivé tűnni, velem együtt. Hogy mindez valóság volt-e, vagy csupán a fantáziám szüleménye, már képtelen voltam eldönteni, csak hagytam, hogy zuhanjak a semmibe.

22. fejezet

A beszélgetésünket egy-egy hosszabb párbeszéd, néhány hangos nevetés és több csend jellemezte. Valahogy így írnám le az Ashtonnal eltöltött időt. Hiába, van ami nem változik.. Ebben az esetben, ez a "valami", ő maga. A történtek ellenére is ugyan az az életvidám fiú maradt, aki előtte volt. Mindenkinek van egy tűzpróbája az életében, de úgy látszik ez nem az volt számára. Szerintem jöhet bármi Ash életében, ő biztosan túl fogja élni, és még nyolcvan évesen is nevetve fogja mesélni a szörnyűbbnél szörnyűbb eseteit, amit a bandának köszönhet. Ő ilyen. Az elején nem értettem Luke miért hagyta benne a bandába, mára azonban világossá vált számomra.. Mondhat bárki bármit, ő a legerősebb közöttük, és nem fizikai erőre gondolok, sokkal inkább lelkire. Egyszerűen csak hihetetlen.
- Mi az?- mosolyogva nézett rám.- Miért bámulsz ennyire?- megráztam a fejemet.
- Csak elgondolkodtam.
- Rajtam járnak a gondolataid?- vonogatni kezdte szemöldökét, mire vállon bokszoltam. Az egész eredménye a nevetés lett.. Ezúttal is.- Tényleg hiányzol neki.- arca komolyra váltott, elnéztem válla felett. Nem akartam ebbe újra belemenni és ugyan azokat a köröket futni minden egyes alkalommal, amikor felmerül a szőke. Folytatta volna a mondandóját, de a telefonja ezúttal megakadályozta. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, amolyan "még nem végeztünk" arcot vágott, majd gyorsan felvette a készüléket. Nem szólt bele semmit, de arcáról nem a nyugalom tükröződött vissza, sokkal inkább, hogy valami nincs rendben.
- Mm..- épp, hogy elkezdtem a mondatot máris félbeszakított.
- Mennem kell.- idegesnek tűnt.
- Várj!- megragadtam karjánál fogva.
- Lace, ez fontos..
- Akkor veled megyek.- mivel ismert már, tudta, hogy nem tágítok döntésem mellől, így sóhajtva bólintott rá és indult el újra. Gyors léptekkel szeltük át London utcáit.. A barátom elmondta, Calum hívta, hogy Robert a házban van és a dolog kezd elfajulni közte és a szőke között. Alig negyed óra múlva megtorpanva álltam az a ház előtt, ahova soha nem akartam visszamenni. Ash felém nyújtotta kezét válaszul hezitálásomra és a kisebb félelmem feloszlatására. A házba sietős léptekkel léptünk be, a nappaliban torpantunk meg, ahol a két személy egymásra szegezte fegyverét. Mindenki egy emberként kapta felénk tekintetét, a fürtös hajú fiú kissé maga mögé tolt. A férfi rám villantotta barna szemeit, majd mosolyra húzta ajkát miután rendesen végigmért. Úgy tűnt a szőkének ennyi kellett csupán, nem törődve semmivel neki esett a mostohaapjának és üdvözölte egy erős balossal. Mind a két fegyver a földön hevert az ütközést követően.
- Csinálj valamit!- magam felé fordítottam Asht.
- Nem lehet..- idegesen rázta a fejét.
- Mi?! Mi az, hogy nem lehet?!
- Ezt nem értheted.. Ez az ő harcuk.. Nekünk nincs beleszólásunk.- széttártam karomat, nem kellett ahhoz tükörbe néznem, hogy tudjam, az arcomon teljes felháborodottság van jelen.
- Ha így folytatják az egyikük meghal..- épp szólásra nyitotta száját mikor leintettem. Feleslegesnek éreztem még egy vitát a szobán belül.- Luke!- magam is meglepődtem a határozottságon, amit hangom rejtett. A helységben tartózkodók felém kapták fejüket, beleértve a két középpontban levő személyt is. Robert a földön feküdt mondhatni kiszolgáltatottan, vörös folyadékban borítva, míg a szőke egy újabb ütéshez készülődve magasodott fölé. Luke tekintete megrémített, tele volt sötétséggel és haraggal, amit úgy tűnt, nem lehet elvenni tőle, hisz a kezében volt az ő és a férfi sorsa is abban a pillanatban.- Te nem akarod ezt.. Tudom.
- Ne szólj ebbe bele Lacey!
- Jobb ha hallgatsz a kis barátnődre..- vért köpött miközben szavait próbálta megformálni. Mikor elindultam feléjük Ash megragadta karomat, de leráztam magamról, tudtam mit csinálok. Luke vállára tettem kezemet és belenéztem szemeibe.
- Engedd el..- hangom szinte csak suttogás volt. Úgy éreztem hatásosabb szavak kellenek..- Az anyukád.. Ő nem ezt akarná..- kifújta a levegőt. Egy percig azt hittem a következő ütés, nem Robert hanem az én arcomon fog csattanni, végül nem így történt. Elengedte a férfit, majd bólintott az emberei felé, akik kivitték onnan. Luke szó nélkül ragadta meg csuklómat és az emeletre rángatott. Idegesen vágta be maga mögött az ajtót, amitől ugrottam egy kicsit. A félelem, ami az előbb jelen volt vele szemben, most visszatért.
- Nincs jogod beleszólni a döntéseimbe!- hangja tele volt gyűlölettel.
- Mégis mit értél volna el azzal ha megölöd?
- Nem is tudom.. Nyugalmat az életemben?
- De milyen áron, Luke? Képes lettél volna leélni az életedet azzal a tudattal, hogy megöltél valakit?
- Ugyan már.. Ne csinálj úgy mintha érdekelne mi van velem!
- Ohh, szóval erről van szó?
- Tudod mit? Tegyél meg egy szívességet és ne avatkozz bele a dolgaimba!
- Akkor ne legyél hülye!
- Fogalmad sincs, hogy mennek itt a dolgok!
- Különben is.. Már túl késő! Rég belekevertél mindenbe!
- Hogyne..
- Hát persze.. Csak neked lehet igazad..- felnevettem.- Ez esetben, én voltam az, aki bekopogott az ajtón hónapokkal ezelőtt, hogy a banda tagja akar lenni.. Igaz? Kérlek javíts ki ha valahol tévedtem!
- Menj el, oké?
- Örömmel..
- Úgy értem.. Ne is gyere vissza ebbe a házba.- egy pillanatra meghökkenve álltam előtte, majd szó nélkül fordultam meg és sétáltam ki a szobából.

21. fejezet

- Lacey!- a kórház előtt ért utol, hiába próbáltam leszedni magamról ujjait, melyek körülölelték karomat, nem tudtam, szorítása erős volt és határozott.
- Engedj el!- hangom kissé hisztérikusra sikeredett, mégis volt benne erő. A néhány perccel ezelőtti sós cseppek arcomon száradtak, valószínűleg sminkemmel együtt. Már nem akartam sírni, csak elrohanni tőle, és a várostól is. Erőszakosan próbáltam szabadulni, de be kellett látnom, minden próbálkozás hiábavaló. Testem mozdulatlanná vált, ezzel jelezve; feladtam.- Nem hallottad amit bent mondtam? Nem szeretlek, hagyj békén!
- Nem hiszek neked.- szorítása erősödött, de látszott rajta, hogy nem tűnt fel neki.
- Pedig kéne.- felnevettem, de nem örömömben. Arcán féloldalas mosoly jelent meg, majd egy határozott mozdulattal rántott közelebb magához. Szívem nagyot dobbant, majd kissé hevesebb dobogásba kezdett, amit próbáltam elrejteni a fiú elől. Közelebb hajolt hozzám, ajka szinte érintette fülemet mikor újra megszólalt.
- Ha nem éreznél semmit, nem így reagálnál.- nagy lendülettel löktem el magamtól, mellkasánál. Nem hagyhattam, hogy játsszon velem míg be nem vallom neki az igazat.. Nem hagyhattam győzni, ezúttal nem.
- Hagyj békén Luke.. Csak egy kisfiú vagy, aki még mindig keresi a saját útját, nincs időm a játékaidra és gyerekes dolgaidra. Felejts el és nőj fel!- tudtam, hogy szavaimnak súlya van mégis szükségesnek éreztem kimondani őket, ezzel pedig megbántva az előttem álló szőkét. Arca mindent elárult, a láthatatlan kés, amit a hasába döftem szépen lassan megtette hatását. Luke csak állt és arcomat fürkészte, tekintete tele volt fájdalommal. Nem bírtam nézni, így hátat fordítva otthagytam. Ash kórházban van és ahelyett, hogy mellette állnék, csak nagyobb fájdalmat okoztam neki és magamnak is. Ugyanakkor éreztem, hogy ez a helyes döntés, egyikünknek sem jó ha a másik közelében vagyunk..
- Jól vagy?- zavartan kaptam fejemet a hang irányába.
- Mi?
- Már válaszoltál is..
- Csak gondolkodtam..
- Miért nem felejted el végre?
- Senki sem beszélt Lukeról, Liam.
- Nyilvánvaló, hogy rá gondolsz a nap huszonnégy órájában.- szemeimet forgatva hagytam annyiban, nem akartam vele összeveszni.- Csak bánt téged.
- Én is tudom, oké?!- hajamba túrtam.- Ne haragudj..
- Most hova mész?
- Ashton felhívott.- Liam felnevetett, de nem örömében, sokkal inkább szánalomból tette. Figyelmen kívül hagyva viselkedését, inkább ott hagytam. Egy hónap telt el mióta a göndör hajú fiúra a pincében találtunk rá, vérben borított testtel, és mióta ott hagytam mindent, és mindenkit. Nem mondanám, hogy tartottam a srácokkal a kapcsolatot, sőt, ez idő alatt senkivel sem beszéltem, csupán Liam volt, és én. Neki is, és nekem is szükségem volt a magányra és a távolságra Londonnal szemben. A családjának van egy háza amolyan kikapcsolódásra Southamptonban, így egyből oda mentünk. Liam otthagyta a barátnőjét, de nem adott rá indokot, csupán, hogy nem működött már az, ami egykor igen. Ráhagytam, ez az ő élete, az ő döntése. Ash egy öleléssel és a szokásos széles mosolyával üdvözölt. Bevallom őszintén, talán az ő társasága hiányzott a legjobban, hiszen már a kezdetektől fogva kedves volt velem és barátságos.- Hogy vagy?
- Jobban, hogy újra láthatlak.- ezúttal is sikerült mosolyt csalnia az arcomra.- Az orvosok szerint túlélő vagyok.- büszkén vigyorgott rám, nekem azonban elszorult a torkom.
- Sajnálom, hogy itt hagytalak..
- Hé minden oké.. Megértem, ne aggódj.- szavai ellenére nem éreztem jobban magam. Szüksége lett volna a barátságomra, a támogatásomra míg a kórházban volt, de ehelyett gyávák módjára elfutottam minden elől, csakis az én érdekeimet nézve.
- Nem, nem az.. Egy barát nem így viselkedik..- fejemet ráztam, szemeimet könnyek lepték el.
- Lace, nem haragszom rád..- arcomat fürkészte.- Minden rendben?- letöröltem forró cseppeket arcomról, amik akaratom ellenére folytak végig bőrömön.
- Fogalmam sincs..-hangom elfúlt. Nem mondott semmit, csupán körém fonta karjait, ezzel is éreztetve; nem vagyok egyedül. Mindig is tudtam, hogy ő mellettem van jóban és rosszban, de nem gondoltam volna, hogy a csúnya futásom után is ugyan így fog tekinteni rám. Talán a megkönnyebbülés, talán a bűntudat váltotta ki belőlem a könnyeket, nem tudom. Az igazság az, hogy már nem tudom mit érzek, mi a helyes és mi nem. Már nem látom a kiutat az alagútból, csupán a közeledő vonatot, amit a sors rendelt nekem megmagyarázhatatlan okokból.
- Hiányzol neki.
- Tessék?- elnevettem magam majd újabb cseppeket töröltem le kezemmel.
- Tudod én nem hiszek neked.- arcán széles vigyor jelent meg, karjait keresztezte és felvonta egyik szemöldökét. Kissé vállon ütöttem és fejemet ráztam, majd hálám jeléül egyik karjába kapaszkodtam, fejemet vállán pihentettem.
- Pedig el kéne hinned.- hangom halk lett. Már kezdtem belefáradni ennek a mondatnak folyamatos használatába.
- De ti kiegészítitek egymást.. És ha külön vagytok, csak fájdalmat okoztok magatoknak.
- Ha pedig együtt, más teszi..

20. fejezet

- Minden rendben lesz vele.
- Honnan tudod?- hangja kétségbeesetten csengett, ami csökkentette határozottságomat, de nem törhettem össze. Valakinek tartania kellett benne a hitet, hogy tényleg minden rendben lesz a műtőben fekvő fiúval.
- Erős.. És neked is annak kell lenned.- mélyen néztem szemeibe. Kék íriszei könnybe lábadtak, ez elég volt ahhoz, hogy egy forró, sós csepp szántsa végig arcomat. Megsajnáltam. Az erős, megtörhetetlen személy, most megsebzettként és összetörve állt előttem. Apró sóhaj hagyta el számat, majd karjaimat köré fontam. Ez az ölelés nem csak neki, de nekem is kellett. Az emlékek túlságosan is frissek voltak ahhoz, hogy túllépjünk rajtuk, ráadásul a ruhánkra száradt vér szaga sem engedett felejteni.- Minden rendben lesz vele..- ismételtem szinte hangtalanul. Arcomat pulcsijába fúrtam és összeszorítottam szemeimet, azt kívánva, bárcsak ne történt volna meg mindez. Bárcsak a fürtös hajú fiúval most a nappaliban állnánk és hallgathatnánk különleges nevetését.. De ehelyett most csak szorítunk az életéért. Ironikus az élet és igazságtalan. Nem neki kéne ott feküdnie, hanem nekem. Talán.. Talán? Inkább biztos, hogy jobb lenne. Én kinek hiányoznék? Az életem egy nagy adag hazugság, még jól is járnék az egésszel. Gondolataimból az orvos hangja rángatott ki, de képtelen voltam felfogni szavait. Láttam, hogy mozog a szája, hallottam is hangját, de mint ha csak össze-vissza beszélt volna, egy szót sem tudott feldolgozni az agyam. Mint ha csak rám lett volna mindez írva, Luke tájékoztatott Ash állapotáról. Nem éreztem jobban magam a tudattól, hogy az intenzíven fekszik, megfigyelés alatt. Félrehívtam a szőkét, ugyanis nem akartam vele mindenki előtt beszélni..- El kell mennem.. Ne haragudj.
- Jobb, ha kipihened magad.. Úgy sem tudunk mit tenni, csak várunk..
- Nem.. Úgy értem el kell mennem.- szavaim ezúttal különleges hangsúlyt kaptak, arcát elnézve megértette mire is célzok.- Sajnálom.- könnyes szemekkel néztem fel rá. Nem így terveztem ezt az egészet, főleg nem ilyen körülmények között, de úgy látszik a történtek kellettek ahhoz, hogy belássam, lépnem kell. Szólásra nyitotta száját, de megelőztem, mielőtt még olyat mondott volna, amitől csak rosszabbul éreztem volna magam.- Én nem tudok így élni..- tekintve, hogy egy kórházban voltunk, hangom halk volt, tele fájdalommal.- Tele kockázattal.. Várni arra, hogy mikor történik valami tragédia.. Én nem tudok félelemben élni..- hangom elfúlt. Szinte zokogás tört fel torkomból, amit próbáltam tompítani ahogy csak tudtam, több-kevesebb sikerrel.- Ha minden a terve szerint ment volna, most én feküdnék ott, és nem Ash..
- Ezt nem tudhatod..
- Ott voltál.. Hallhattad.
- Nem hagytam volna.- szemei csillogtak, amitől a kés mélyebbre fúródott testemben.
- Ennek véget kell vetnünk.. Bármi is van közöttünk.- figyelmen kívül hagyva válaszát, mondtam ki, szinte gépiesen az újabb késdöféseket.
- Nem..- megrázta fejét.- Nem hagyhatsz most itt.. Szükségem van rád Lace.. Nélküled nem élem ezt túl.
- Eddig is sikerült.. Most sem lesz másképp.
- Nem teheted ezt velünk..- könnyek folytak végig arcomon, mondhatni könyörgését hallva. Szívfájdító volt, mégis így kellett lennie.
- Már döntöttem..
- Nem hiszek neked.. Tudom, hogy maradnál..
- Mégis miért kéne?!- kissé felemeltem hangom.- Hogy arra várjak mikor kapok egy golyót a fejembe, vagy egyéb kellemes dolgot a mostohaapádtól?!
- Miattam.- hangja nyugodt volt. Nem válaszoltam, egy pillanatra még a vér is megfagyott bennem a döbbenettől. A fejemet ráztam, képtelen voltam szavakat formálni ajkammal.- Mond, hogy nem érzel irántam semmit, és elengedlek.- mélyen néztem szemeibe.
- Nem érzek semmit sem irántad, és ha valaha is úgy érezted igen, csak tévedtél. Nem vagy számomra több egy embernél, aki akaratom ellenére tart az életében.- szavaimnak súlya volt, de még mielőtt bármit is mondhatott volna már ott sem voltam.

19. fejezet

Sziasztok Drágáim!

Tudom, hogy nagyon régen írtam már, és szörnyen sajnálom, de nem volt időm. Ne haragudjatok.. És azért se, mert valószínűleg nem ez lesz a kedvenc részetek, de fejtsétek ki a véleményeteket nyugodtan és ha esetleg van kérdésetek tegyétek fel.

Puszi Nektek. xx

Néha úgy érzem a vállamon a jól megszokott ördög és angyal páros helyett Liam és Luke párosa ül, akik tömik mindennel a fejemet, így csoda, hogy az még nem robbant fel. Liam minél távolabb akar tartani a szőkétől, aki pedig igyekszik.. Nos.. Talán helyre hozni a kapcsolatunkat? Ezt inkább úgy jellemezném, mint a se veled se nélküled kapcsolatokat, amitől mi különbözünk, hogy nem vagyunk együtt, ahogy barátoknak sem mondanám magunkat. Van Luke és Lacey valami kötelékkel ami néha szorosabb, néha pedig olyan, mint ha idegenek lennénk. Sose voltam még ilyen helyzetbe, így fogalmam sincs mit kéne tennem. A gondolataimból a dobolása zökkentett ki, amit ujjaival hozott össze a kocsi tetején. Felvontam szemöldökömet ezzel jelezve, hogy meg kéne ismételnie még egyszer mondandóját. Szemeit forgatva lengette meg arca előtt a kulcsot, majd laza mozdulattal dobta felém, amit ügyesen el is kaptam egyik kezemmel. Arckifejezése elég volt ahhoz, hogy tudjam, azt hitte el fogom véteni így kiöltöttem rá nyelvemet mielőtt előre mentem volna ajtót nyitni.
- Luke!- kiabálnom kellett, mert még a szatyrokkal vacakolt kint.- A telefonom ott maradt a műszerfalon.. Légyszi hozd be!
- Szerencsétlen vagy!- a válaszát hallva elnevettem magam majd beljebb léptem, azonban testemben egyszerre fagyott meg a vér, mozdulatlanná váltam. Képtelen voltam megszólalni vagy reagálni, teljesen leblokkoltam és csak néztem az előttem álló személyt, akinek arcán kedvesnek nem mondható mosoly jelent meg.- Lace.. Most mit állsz ott, nem segítenél?- nem láthatta amit én, csupán néhány pillanat múlva. A szatyrok a földre estek kezeiből, tartalmuk pedig gurulva szóródott szét a sötét parkettán. Luke teste megfeszült majd kissé maga mögé tolt.- Mit akarsz itt?
- Csak látni akartalak titeket.
- Ne szórakozz velem..- hangja tele volt dühvel és fenyegetéssel. Ahogy az ő, úgy az én lélegzetvételem is megduplázódott. Az emlékek túl frissek voltak ezzel az emberrel kapcsolatban, és nem terveztem, hogy újakat szerzek, már az is elég, hogy egy életen át kell majd bámulnom a tenyeremen levő heget.- Megkérdezem még egyszer.. Miért vagy itt?
- A fiam vagy..- kezdett bele mosollyal az arcán. Luke azonban nem találta ilyen viccesnek sem a helyzetet, sem a kijelentést, miszerint a fia. Keze ökölbe szorult és ahogy elnéztem igen erős önkontrollra volt szüksége ahhoz, hogy ne essen neki a férfinak.- Mindig is az voltál.. És az is leszel.- és akkor leesett.. Nem Luke miatt volt ott.. Vagyis ő csak egy eszköz volt számára, ahogy mindig is, de ezúttal ellenem akarta használni. Pontosabban ellenem akarta fordítani. Mielőtt bármit is mondhatott volna még megelőztem.
- Tudom mit akarsz, de nem fog működni.- hangom határozott volt, tisztán kivehető volt belőle a gyűlölet. Robert rám emelte tekintetét és felvonta szemöldökét némi kíváncsi arckifejezéssel párosítva. Ki akarta belőle hozni azt az énjét, aki bármire képes ha erőszakról van szó, ezáltal pedig ellene akart fordítani, csupán azt nem tudtam miért. Kiléptem a szőke takarásából, ezzel is bizonyítva, hogy már nem tartok tőle.
- Valóban?
- Miért?- Luke nem értette a beszélgetésünket, ide-oda mozgatta fejét köztem és Robert között.
- Erre nem jöttél rá?
- Megkérdezném ha így lenne?
- Gondolkozz egy kicsit.- nem szólaltam meg, ahogy senki sem a szobában. A feszültséget szinte tapintani lehetett és a mellettem álló fiú szép lassan kezdte elveszteni az önkontrollját.- Melletted tudja uralni magát.. Megváltoztattad. Erősebbé tetted a jelenléteddel.. És ez nekem nem tetszik.- szavai hallatán szívem a torkomban dobogott. Miért éreztem úgy, hogy valami szörnyűség fog történni? Ezzel az érzéssel azonban nem voltam egyedül, Luke újra maga mögé utasított, ezúttal viszont keményebben.
- Itt az ideje menned.- hangja fagyos volt és egyben fenyegető.
- Ohh, pedig van számodra egy meglepetésem..- egyikünk sem válaszolt.- Lent megtalálod.- arcán újra gúnyos mosoly jelent meg, ami csak fokozta az érzést a gyomromban.
- Miről beszélsz?
- Azt hittem egyedül leszek míg titeket várlak, de nem így volt.- Luke karjai elernyedtek. Anélkül, hogy láttam volna arcát tudtam, baj van.- Én a helyedbe sietnék ha azt akarod, hogy túlélje, bár ki tudja..- megvonta vállát.
- Ash..- kisebb sokk hatás ért, mikor a szőke kimondta a nevet. Szinte egyszerre hagytuk ott a férfit és rohantunk a helységhez. Az ajtó előtt Luke habozott, hogy vissza menjen-e és addig üsse a mostohaapját míg csak lehet, végül tekintetünk találkozott és azonnal kinyitotta az ajtót. A lépcsőket kettesével szedtük, egyikünk sem tudta mi vár ránk odalent. Amint felkapcsolódott a villany, és megláttuk a földön fekvő fiút sikoly hagyta el számat. Egy emberként térdeltünk le mellé és szólongattuk a nevén. Minden csupa vér volt, ő pedig nem mozdult. Luke könnyes szemmel könyörgött a fiúnak, hogy keljen fel, de nem reagált, hívtam a mentőket, a többieket is értesítettem. Fájdalmas volt látni, nem csak Ash vérbe boruló testét, de Luke kétségbeesettségét is, ahogy próbálja felkelteni barátját. Ő az az ember, aki nem ezt érdemli, aki önzetlen és volt célja az életben.. A fájdalom méregként áradt szét testemben, még ha nem is állunk egymáshoz olyan közel, mint ahogy azt abban a pillanatban éreztem. Nem tudtuk mi fog következni, csupán próbáltuk elszorítani a sebet még ha talán már késő is volt.

18. fejezet

- Lacey.. Mit kell még tennem, hogy bízz bennem?
- Semmit..- arcán egy pillanatra meglepettség futott át, apró mosollyal, de hamar leesett neki, hogy nem fejeztem be, és nem csak ennyi volt.- Semmit sem kell tenned.
- Akkor?
- Csak mond el.
- Még is mit?
- A történetemet.. A múltamat.
- Lace..
- Azt akarod, hogy bízzak benned, igaz?- bólintott válaszul.- Csupán ennyit kell tenned.- kissé felnevetett, de látszott rajta, hogy nem örömében teszi.
- Miért ilyen nehéz a mi kapcso..- szavába vágtam mielőtt befejezhette volna nekem szánt kérdését.
- Ez nem egy kapcsolat. Ez egy..- kerestem a megfelelő szavakat, de hiába.. A szőke arcára kíváncsiság ült ki, mosollyal várta a folytatást, nekem azonban fogalmam sem volt mit kéne mondanom. Ez a "Luke és Én" dolog homályos, és ködös.
- Barátság?
- Nem.. A barátok nem veszekednek úgy egymással, ahogy mi és megbíznak a másikban. Ez az alapja.- az utolsó mondatot megnyomtam, kissé grimaszoltam is hozzá, hátha végre egyszer én nyerek.
- Miért olyan fontos, hogy tudd a múltadat?- elgondolkodtam egy pillanatra, majd leültem mellé az ágyra.
- Ha ismerem a múltamat.. Ismerem magamat.
- Hidd el.. Nem jó benne élni.
- Nem te hi..
- Tudom. Ha választhatnék, inkább nem akarnám ismerni.- hosszas csend ereszkedett ránk, amit szokásomhoz hívően én és a nagy szám szakítottunk meg.
- Mi történt az apukáddal?- rám emelte tekintetét, de meglepetésemre semmi düh nem volt benne, sokkal inkább fájdalom volt leolvasható egész arcáról. Sajnáltam.. Sajnáltam az élete miatt, és amiken keresztül kellett mennie. Valahol azonban.. Mélyen legbelül mindig is egy kicsit elítéltem amiért ezt az életet választotta magának.. Elítéltem egészen addig, míg ki nem derült, hogy segít a hozzá hasonló sorsra került embereken, még ha nem sokszor nem is a legjobb célokra felhasználva erre a 5SOS-t.
- Meghalt. Sosem találkoztam vele.
- Sajnálom.- kezemet övére tettem. Bele sem tudtam képzelni magam a helyzetébe, egy ennyi idős fiú nem ezt érdemli, nem ilyen életet érdemel. Lehajtott fejjel gondolkodtam a dolgokon. Tudtam, hogy sosem volt könnyű neki, de azt nem, hogy ennyire.
- Nem véletlenül nem mondom el a dolgokat.. Nem akarlak szenvedni látni.
- Luke..
- Kérlek.- szólásra nyitottam számat, de mielőtt bármit is mondhattam volna, megelőzött.- El fogom mondani, ígérem, de még nincs itt az ideje.- ennyiben hagytam ezt a témát. Feleslegesnek éreztem tovább erőltetni, hiszen úgy sem fogja elmondani, nekem pedig nem áll szándékomban felidegesíteni. A fejemben azonban nincs kikapcsoló gomb, így a gondolatok ezúttal is fénysebességgel száguldoztak. Mi lehet a múltamban, ami annyira rossz, hogy inkább megóvna tőle? A sok hülye film miatt szépen lassan terroristákkal és bűnözőkkel megalkotott elméletekkel lett tele a fejem. Az is lehet, hogy a szőke csak elnagyolja magának.. Akinek ilyen élete van képes az apró dolgokat is súlyosnak látni, de nem tudok semmit sem mondani, míg meg nem tudom ki vagyok valójában.- Túl sokat gondolkodsz.
- Tudom.- megrántottam vállamat.- Te pedig túl sokat vállalsz ezzel az egésszel.
- Lace.. Ezt már megbeszéltük.
- Azt is tudom.- felkeltem, mire felvont szemöldökkel nézett rám.- Mennem kell, Liam már vár.- apró mosolyt küldtem felé. Arcán valami átsuhant, de magam sem tudtam pontosan mi, így figyelmen kívül hagytam. Az ajtóban fordultam vissza, csak hogy esélye se legyen visszavágni vagy ellenérvekkel bombázni.- Néha magadat kéne előtérbe helyezni és nem a többieket.- mélyen néztem szemébe, majd kiléptem az ajtón. Így is túl sokat voltam megint vele.. Csupán azért jöttem, hogy meggyőződjek tényleg rendbe jött a múltkori incidense óta, de ahhoz képest szépen témát váltva normális dolgokról kezdtünk beszélni, ami nálunk nagyon furcsa. Szinte soha nem volt olyan alkalom, amikor ne a bandához kapcsolódó téma lett volna az aktuális. Néha úgy érzem idegenek vagyunk egymás számára, de néha pedig ennél sokkal több.. Szeretném jobban megismerni, kiismerni, de ehhez arra lenne szükségem, hogy megnyíljon előttem.. Igaz, többször teszi, de olyankor alig pár perc múlva ráeszmél mit is mond és kiakadva elkezd velem veszekedni. Ez nem állapot.. Így még a barátomnak sem nevezhetem. Így csak van "Luke és Lacey", akik néha megmentik a másik életét. A barátom már várt rám mikor hazaértem. Nagy öleléssel üdvözölt, majd nagy szemekkel mért végig, amiből tudtam, hogy pár pillanat múlva néhány kérdést is társít majd, így inkább meg sem szólaltam.
- Megint veszekedtetek?
- Nem.
- Nem értem miért mész mindig vissza hozzá.. Csak játszadozik veled, te pedig hagyod.- ledobtam táskámat a földre és leültem a fotelba.
- Nem ismered.
- Ahogy te sem.
- Liam.. Nekem nincs kedvem ehhez.
- Hát persze..- kissé felnevetett. Hangjában a gúny tisztán érződött.
- Ezt most hogy értsem?
- Hát nem veszed észre? Nem kellesz neki.. Csak egy bábu vagy, ahogy te is megmondtad már.. Úgy rángat a zsinóron, ahogy csak akar..- elnéztem az ellenkező irányba, ugyanis igaza volt, mégsem akartam beismerni magamnak. Hinni akartam, hogy fontos vagyok a szőkének és nem csak egy játékszer.

17. fejezet

Sziasztok Drágáim !

Szörnyen sajnálom, hogy nem tudtam tartani mostanában a megszokott időpontot a részekkel, de nem volt túl sok időm írni. Dolgoztam egész nyáron, most jöttem haza Pestről és próbáltam kihasználni még a nyarat. Nem tudom, hogy lesz a sulikezdéstől, idén végzős leszek, szóval húzós év elé nézek, de nem hagyom cserben az olvasóimat. Remélem megértitek és kitartást a sulihoz.

Puszi Nektek. xx

Kezemben egy bögre forró teát szorongattam, miközben csupán meredtem magam elé. Mostanában jobban megviselnek az új infók.. Mondjuk úgy, bármivel kapcsolatban. Lassan az őrületbe kergetnek a saját gondolataim, túl sok minden van, ami miatt aggódnom kell, ami miatt nem élhetem már azt az életet, amihez egykor szoktam. Már nem az a lány vagyok, aki lejárt a haverokkal a pályára, aki a legjobb barátjával töltötte az egész napot, tele hülyeséggel és ha megkérdezték, hogy mi baja van, csupán annyit mondott; élvezem az életet. Az élet, amit most élveznem kéne tele van fenyegetéssel, és egyéb kellemes félelmet kiváltó dolgokkal. Amint behunytam szemeimet, az emlékek villámként villantak be elmémbe.
Lassan közelítettem meg az ágyban fekvő fiút, nem tudtam mire kéne számítanom a történtek után. Nem csak a külsejére, de a viselkedésére is értettem. Sötét volt, így nem igazán láttam arcát, a kocsiban pedig szó szerint féltem rá nézni. Nem bírom a vér látványát, ahogy az erőszakot sem, mégis ez lett az életem egyik "kihagyhatatlan" párosítása. A tenyeremre néztem, eszembe jutott, hogy nem csak őt bántották már mióta ismerjük egymást. Gyorsan el is hessegettem gondolataimat és leültem mellé. Rosszabbul nézett ki, mint azt gondoltam, így fájó volt ránézni. Vagy percekig csend honolt a szobában, miközben egymás arcát fürkésztük.
- Hogy vagy?- kissé elnevette magát, amit nem tudtam hova tenni, így inkább figyelmen kívül hagytam reakcióját.
- Te nem erre vagy kíváncsi.- szemeimet forgattam. Mindig ezt csinálja, ami szörnyen idegesítő. Igen, nagyon érdekelt mi történt, de ezúttal jobban foglalkoztatott az a kérdés, hogy hogy van.- Nem teszed fel a kérdést?
- Ki tette ezt veled?
- Ugyan Lace.. Mind a ketten tudjuk, hogy téged nem ez foglalkoztat.
- Én nem te vagyok, Luke.- hangom halk volt, próbáltam érzelemmentesen válaszolni, de nem voltam biztos magamban.
- Mégis olyan kérdést teszel fel, amire te is tudod a választ.
- Robert?- a kérdésemre amolyan 'csak hogy leesett' fejjel nézett rám.- Miért?
- Miattad.- szólásra nyitottam számat, de megelőzött.- Tudni akart valamit.
- Elárulod, vagy..?
- Nem hiszem, hogy tudni akarod.
- Luke.. Nem vagy az apám. Ne dönts mindig helyettem.- kissé felemeltem hangom, mert tényleg mindig helyettem döntött, mondjuk úgy mindenben. Vártam válaszát, de hiába, így inkább felkeltem mellőle. Már mentem is volna a gondolattal, hogy megint hülyeség volt idejönni, de megragadta karomat.
- Tudni akarta mennyire vagy fontos.- szívem hatalmasat dobbant, a levegő megakadt torkomban és hirtelen szóhoz sem jutottam. Lassan újra helyet foglaltam az ágy szélén, mire ő felült, így arcunk egy vonalban volt, alig pár centiméterre egymástól. Ajkaim kiszáradtak, nagyot nyeltem mielőtt megszólaltam volna.
- És mennyire vagyok fontos?- hangom szinte csak suttogás volt. Elvesztem kék szemeiben, ha akartam volna se tudtam volna levenni tekintetemet az övéről.
- Mit gondolsz?- lassan mozgott. Eltűrt egy kósza tincset fülem mögé, majd ujjával végigsimított arcomon. Légzésem a szívemmel párhuzamban gyorsult fel, képtelen voltam megszólalni, ahogy reagálni is.
- Honnan tudsz ennyit rólam?- talán akaratom ellenére ejtettem ki a szavakat. Nem is tudom mi ütött belém, a gyors témaváltással, de már nem is számított.
- Többet tudok rólad, mint azt gondolnád.- arcán mosoly jelent meg, nekem azonban már nem volt kedvem mosolyogni.
- Miért fontos, hogy mindent tudj rólam?
- Hogy meg tudjalak védeni.
- Ezt.. Nem értem.
- Nem baj.- ajkát mosolyra húzta. Behunytam szemem és megfogtam arcomon pihenő kezét.- Tudom mi érdekel még mindig, de hidd el.. Jobb, ha nem tudod.
- Minden az én hibám..
- Ez nem igaz. Én döntöttem így.- már tettem volna is fel a kérdést, de ezúttal sem engedte.- Melletted.
- Miért?
- Őszintén?- aprót bólintottam.- Eleinte azt hittem könnyen adod majd magad.. De te más vagy, mint a többi.. Nem félsz tőlem.. Nem félsz szembeszállni velem és emlékeztetni ki vagyok.. Úgy érzem..- egy pillanatra elhallgatott.- Úgy érzem benned bízhatok.- lehajtottam fejemet, sóhajtottam majd lefejtettem arcomról kezét.
- Pont ez az.. Én nem tudok bízni benned, hiszen még csak nem is ismerlek.- szemeiben fájdalom jelent meg.- Sajnálom.- suttogtam, majd felkeltem és kisiettem a szobából. Szemeimet könnyek lepték el, mégsem engedtem érzéseimnek.

16. fejezet

Éjszaka, mikor felriadok álmomból és nem tudok tovább aludni, csak meredek magam elé, és úgy érzem.. A sötétség felemészt. Szépen lassan értem nyúl, majd hirtelen magával ránt a nagy ürességbe. A levegő olyankor sokkal nehezebbnek tűnik és az az érzés.. Leírhatatlan. Tehetetlennek érzem magam a sűrű, fekete köddel szemben, ami csak arra vár, hogy beismerjem; összetörtem. De ahogy mondani szokás, az élet megy tovább.. Liam segített a dolgok végére járni, Luke igazat mondott a szüleimmel kapcsolatban, legalább is ami a halálukat illeti. Autóbalesetben haltak meg, egy ittas pasas beléjük ment, miközben ők ide, Londonba tartottak. Már sosem fogjuk megtudni miért akartak visszajönni, ahogy azt sem, miért dobtak el maguktól a születésem után, de ami azt illeti nem is keresem a válaszokat. Miért tenném, ha csak fájdalmat okoznék vele saját magamnak. Semmi értelme a múltat bolygatni.. Összerezzentem ijedtemben, a telefonom hangos csipogása töltötte be az eddigi üres, csendes teret. A kijelzőn alig múlt éjjel kettő, és Luke neve világított az üzenetjelzés mellett. Nem állt szándékomban megnyitni, mert nem érdekelt, ahogy a szőke sem.. Mint mindig, ezúttal is a kíváncsiságom győzött. Egy címet küldött, de ötletem sem volt miért, így felhívtam volna, ha elérhető lett volna. A telefonja addigra már ki volt kapcsolva. Ha másról lett volna szó már rég visszafeküdtem volna aludni.. Vagyis hagyni, hogy az elmém elvesszen a nagy semmiben.. De mivel a szőkétől jött az üzenet így hosszas percek után sóhajtva keltem fel a puha ágyból és kaptam magamra Liam itt hagyott szürke melegítőjét. A séta helyett a kocsit választottam, több okból is, de a legnagyobb az az idő volt. Sosem szerettem egyedül sétálgatni az éjszaka kellős közepén, még ha csak pár utcányira is kellett volna mennem. Mikor odaértem nem állítottam le a motort, csak körbenéztem, de az utcán egy lélek sem volt. Gondoltam megvárom a kocsiban, de néhány perc unalmas ücsörgés után feladtam ezt a tervet és inkább kiszálltam. Lágy fuvallat csapta meg arcomat, az idő szörnyen fülledt volt, és ez az apró hűvösebb levegő csupán néhány pillanatra szüntette meg a szinte már elviselhetetlennek mondható meleget. Az utcát több lámpa világította meg, még sem volt valami barátságos hely. Régen elkerültem a város ezt a részét, mindenki tudta miért.. A drogosok helye volt, és aki nem tartozott ide.. Nos, nem mindig volt jó vége a dolgoknak. Liam sokat mesélt róla, hiszen az apját volt, hogy szinte naponta kihívták ide, de a vége mindig ugyan az lett.. Mire kiértek már csak a telefonáló volt ott, aki azt sem tudta milyen nap van. Nem rég azonban megváltoztak a dolgok, és akik eddig itt éltek elmentek, már az emberek sem félnek erre járni, de ezt is csak a barátomtól tudom és onnan, hogy kihallgattuk az apukája egyik telefonját. Nem tudtuk miért hagyták itt a drogosok a törzshelyüket, amikor idáig szent helyként tekintettek rá, de őszintén szólva nem bánom, hogy elmentek. Elővettem a telefonomat és tárcsáztam a szőke számát, de az még mindig ki volt kapcsolva. Sóhaj hagyta el számat és indultam vissza a kocsimhoz, hogy hazamehessek és folytathassam az alvást, de tőlem pár méterre valami megmozdult a sötétben. Láttam.. Nem vagyok bolond. A pulzusom hirtelen az egekbe szökött, az adrenalin méregként áradt szét testemben, egy pillanatra mozdulni sem tudtam, de mikor megláttam szőke tincseit megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. Nagy léptekkel szeltem át a kettőnk közötti távolságot, és álltam meg előtte, azonban nem tudtam megszólalni. Csak néztem rá, mint egy ijedt kisgyerek, aki valami szörnyűséget tett. Vér szaga keveredett a levegővel, ami tőle származott. Leguggoltam hozzá, hogy megnézzem közelebbről is, de talán hülye ötlet volt. Szám cserepessé vált, a levegő nehéznek tűnt és szemeit elnézve a sírás fojtogatott.
- Mi történt?- hangom alig hallható volt, szinte csak suttogás.
- Fel kell hívnod a srácokat.
- Nem.- a fejemet ráztam.
- Lacey ez most nem a legjobb pillanat.- mordult rám. Hihetetlen, hogy még ilyen állapotban is képes hozni a szokásos bunkó stílusát.
- A kórházat hívom és ők ma..- nem engedte meg, hogy befejezzem a mondatot, kezét enyémre téve állított meg a tárcsázástól. Megijedtem egy pillanatra, de csak a hirtelen mozdulat miatt.
- Ashton az, akit fel fogsz hívni.- eszem ágában sem volt vele vitatkozni, ugyanis nem tudtam mennyire lehet vészes a sérülése, így inkább felhívtam a fiút. Míg beszéltem vele néhány lépéssel arrébb mentem Luke-tól. Nem beszéltem vele sokat, csupán néhány percet, de az idő alatt is oda kellett figyelnem, hogy megértsem mit hadar a vonal másik végéből. Nem kérdeztem semmit, bár nem is volt rá alkalmam.. Egyet kellett csak tennem. Elvinni őt hozzájuk minél előbb. A szőkéhez léptem, aki egyre rosszabbul nézett ki.
- Hé.- arcát magam felé fordítottam.- Indulnunk kell.- szinte észrevehetetlenül bólintott. Luke rosszabb állapotban volt, mint azt gondoltam, vagy percekig tartott mire fel tudtam szedni a földről, és még annál is többe, míg eljutottunk a kocsimig. Beültettem magam mellé és már szálltam is be. Bekapcsoltam a fűtést, annak ellenére, hogy szörnyen meleg volt odabent, de a szőke bőre lassan jégcsappá vált. Ashton hangja a telefonba komoly volt és határozott, így nem törődve a táblákkal és a sok hülyeséggel, csak tapostam a gázt. A négy fiú már várt ránk, szinte egy emberként jöttek hozzánk és vitték be a szőkét. Követtem őket, bár legszívesebben elmentem volna. A háttérben ülve figyeltem, ahogy ellátják sebeit. Fejemet kezemmel támasztottam, ugyanis már négy óra is elmúlt és semmit sem aludtam az éjjel, így volt, hogy néhány percre elbóbiskoltam a fotelban. Elmehettem volna, de nem tettem, talán mert féltettem. Magam sem tudom miért, de törődök vele, még ha ezt nehéz is beismerni. Egy kéz lágy érintésére nyitottam ki újra a szemem, Ash volt az.
- Ne haragudj.- a fejemet ráztam és elnyomtam egy ásítást.
- Hogy van?- fejemmel a kanapén alvó fiúra böktem.
- Szerencséje volt, hogy ott voltál.- nem válaszoltam.- Hogy kerültél oda?
- Küldött egy üzenetet.- összeszűkítette szemeit, majd vonásai ellágyultak.- Honnan tudtad mit kell tenned?
- Orvosi..
- Várj, te..?
- Nincs diplomám.- arcán mosoly jelent meg.
- Én azt hittem..
- Luke támogatott.- megszólaltam volna, de szavamba vágott.- Anyagilag is.- ennyiben hagytam ezt a témát, ahogy ő is.- Ha gondolod haza mehetsz, egy ideig nem fog felébredni.. Felhívlak amint magához tért.- bólintottam és felkeltem onnan. Már az ajtóban voltam mikor nevemet hallva hátrafordultam.- Megmentetted.- szó nélkül mentem ki a házból, de tudtam, hogy ezt nem hagyom annyiban és amint magához tér, válaszolnia kell.

#3 Díj

Zselyke Szeri, nagyon szépen köszönöm a díjat ! :) x

10 dolog magamról:

- Szeretek ByTheWay koncertekre járni, imádom a srácokat, nagyon tehetségesek.

- Egyre jobban nyílok meg az embereknek.

- Sok olyan dolog van, amit bár ne tettem volna meg.

- Szeretek rajzolni, olyankor nem gondolok a gondjaimra.

- Nem szeretem ha hülyének néznek.

- Sorozatfüggő vagyok.

- Mondhatni nem tudok twitter nélkül élni.. Kockaaaa.

- Nem szeretem az augusztust, még ha akkor is van a szülinapom.

- Utálom a szemüvegemet.

- Olyan vagyok, mint Mikey.. 3 havonta festem a hajamat.

Válaszaim:

Mivel töltöd a szabadidőd legnagyobb részét? Vagy otthon vagyok, vagy kimegyek a barátaimmal.

Mikor próbáltál ki utoljára, valami új dolgot? Őszintén? Fogalmam sincs.

Utoljára melyik dalt hallgattad? Austin Percario - Headstrong

Szerinted kik sorolhatóak a helyes pasik közé? (1D-n kívül, hiszen az apal) 5SOS, Union J, Dylan Sprayberry, Tyler Posey, Dylan O'Brien, Jack Wilshere, Theo Walcott, Matt Damon, Josh Hartnett, Ian Somerhalder.. És még sorolhatnám.

Életed legboldogabb pillanata? Amikor megkaptam az első kutyámat.

Milyen színt adnál a nyárnak? (Pl: Tél-Fehérség/ Tavasz..) Sárga.

Ha lehetne, szeretnél örökké élni? Határozottan nem.

A szüleidben, vagy a barátaidban bízol meg jobban? Magamban.

Sorold fel a 3 kedvenc bandád. 1D, 5SOS, ByTheWay

Életcél? Szeretnék sportriporter lenni és kint dolgozni Angliában.

15. fejezet

- Lace.. Nem ülhetsz itt egész nap, mint akinek csak napjai vannak hátra.- nem néztem rá, ahogy válaszolni sem volt erőm. Halk sóhaj hagyta el száját, majd mellém ült. Vállamra tette kezeit, felé fordítottam tekintetemet és néhány pillanat múlva már karjai közt folytattam a zuhogó eső bámulását a szobám ablakából. A szívem millió apró darabkára hullott szét a szőkével való legutóbbi találkozásom óta. Mondhatni majdnem mindenre fény derült, aminek már épp itt volt az ideje, azonban az ellenkezője történt, mint amit vártam. Túl sok volt ez nekem egyszerre, annyira, hogy szinte már kezelhetetlenné váltak az érzéseim. Tudom, hogy Liam mellettem van, de nem pazarolhatja rám az összes napját, hogy támaszt nyújtson. Neki is meg van a saját élete, amibe lassan én csak a folyamatos gát leszek.
Minden olyan gyorsan történt, reagálni sem volt esélyem mikor megláttam. Feltettem volna a kérdést, hogy mégis hogy jutott be a házba, de nem először tette ezt, és mivel először sem kaptam rá választ, számítottam rá, hogy ezúttal sem kaptam volna. Nem adott lehetőséget egy szóra sem, ajkaimat szólásra nyitottam, de azonnal szavamba vágott.
- Tudni akartál mindent.- hangja cseppet sem volt nyugodt. Elképzelni sem tudtam mi történhetett, és miért van itt, ilyen állapotban. Luke zilált, és teste megfeszült, ami óvatosságra intett. Az idő alatt, amit vele töltöttem már rájöttem, ha így áll előttem, nem tanácsos tovább idegesíteni, mert csak rosszabb és agresszívabb lesz. Képtelen uralkodni magán, semmi önuralma sincsen, amit én a gyerekkorának tudhatok be. A mostohaapja miatt lett ilyen, és ha változtatni akar.. Ha egyáltalán akar.. Nagyon nehéz lesz neki, sőt szinte lehetetlen, mivel ő neki így tökéletes minden.
- Luke?- hangom bizonytalan volt. Annak ellenére, hogy eddig nem vált be nálam a megfélemlítése, most elég hatásosra sikeredett.- Robert t..
- Semmi közöd hozzá.
- Még is itt vagy.- pulzusom szépen lassan növekedett, vele együtt a levegő csak még nehezebb lett. Rossz előérzetem lett, de magam sem voltam biztos a folytatásban.
- Tudni akartad az igazat? Hát tessék. A szüleid tényleg elhagytak, mert nem volt rád szükségük, csak teher lettél volna számukra. Hogy honnan tudom? Ismerem a múltadat Lacey, ahogy mindenkiét magam körül, és ha azt hiszed, hogy hazudok, hát nagyon tévedsz!- még a vér is megfagyott bennem. Képtelen voltam a szavak formálására, egy pillanatra még a lélegzetem is elállt.- Az igazi szüleid nem szerettek, és már nem is fognak. És tudod hogy miért? Mert meghaltak!- ajkaim elnyíltak egymástól. Nem tudtam, hogy igazat mond-e, vagy sem, mégis hittem neki.- Pontosan négy hónapja!
- Hazudsz.- hangom alig hallható volt. Miért hazudott volna erről? Miért tenné.. Mégis ez a szó egyfajta menedéket nyújtott nekem, de nem elég stabilt. Pár pillanat múlva lerombolta azt is.
- Mindenki más hazudik körülötted rajtam kívül. Mit gondolsz? A kis barátod miért nem mondta el?! Mert nem akarta, hogy tudd az igazat! És az állítólagos családod?! Velük mi van? Ha annyira szeretnének, már rég elmondták volna, nem gondolod?!
- Fogd be Luke!- könnyek folytak végig arcomon.
- Nem..- kissé felnevetett, de közel sem boldogságában.- Hazugságban élsz Lacey, hát nem veszed észre?!
- Aki hazudik, az te vagy!- kitartottam emellett, holott már közel sem hittem magamnak.
- Tudod, hogy ez nem igaz.- a fájdalom szétáradt a szívemben, és mint valami atomfegyver, teljesen elpusztította, maga mögött hagyva a nagy semmit, tele káros következményekkel.- Tudod miért szólítottalak meg aznap? Mert ugyan olyan vagy, mint én, vagy a többiek.
- Nem! Mi nem hasonlítunk.
- Ohh, dehogynem.. Miért akarsz még mindig a tévhitedben élni? Miért nem fogadod el az igazságot?! Nem erre vágytál már mióta?!- hangja kissé ellágyult mikor újra megszólalt.- Már a bandámba tartozol.
- Soha..
- Egy vagy közülünk Lacey..
- Menj el..
- Nem bújhatsz el az igazság elől é..- szavába vágtam. Idegesített, hogy azt hitte, ezután majd a karjaiba omolva fogok könyörögni, hogy had csatlakozzak hozzájuk.. Hogy velük legyek.. De tévedett. Soha sem fogok a 5SOS-hez tartozni, ahogy hozzá sem. Én nem fogom követni az utasításait, mint egy szófogadó kiskutya, és nem fogok mindent feladni amit eddig építettem, csak mert az életem hazugság volt. Nem tudom másnál ez a szöveg hogy működhetett, de egy valamiben biztos voltam, nálam nem jött be.
- Oké, az életem talán mindvégig kamu volt, de ahogy más is, te is csak hazudtál! Ha annyira nagylelkű lennél, mint ahogy elmondtad, miért nincs aki szeretne téged? Vannak az embereid és ennyi, ők sem szeretnek, csak hálásak, mert befogadtad őket! Hát nem érted Luke? Ha így folytatod egyedül maradsz, mielőtt még rájönnél milyen ember is vagy! Idejössz és a fejemhez vágod, hogy a szüleim gyűlöltek, és elvárod, hogy a karjaidba rohanjak és menjek veled a buta bandádhoz?! Fogalmam sincs kinek képzeled magad, de ahogy már vagy százszor említettem.. Kezdesz teljesen olyanná válni, mint a mostohaapád! Szóval gratulálok, elérted, hogy az életem romokba heverjen.- látásom elhomályosult a sós cseppektől, amik egymással versenyt futva szánkáztak végig arcomon.- Most már büszke lehetsz magadra.- hangom halkra váltott. Összetörtem, és ezen már képtelen voltam felülkerekedni.

Csak álltam és néztem, ahogy szépen lassan felfogja szavaim súlyát, majd csendben távozzon a szobámból. Az érzések gyorsan törtek fel belőlem. Képtelen voltam uralkodni magamon, a sírás és a fájdalom legyőzött. A mellkasomban az egyre csak feszülő érzés perceken belül elviselhetetlenebbé vált.
- Te tudtál róla..?
- Miről beszélsz?
- A múltamról.
- Ha tudtam volna, már rég elmondtam volna neked. Ennyire nem ismersz?
- Már magamat sem ismerem..

#2 Díj

Egy újabb díjat kapott a blog, amiért nagyon hálás vagyok. El sem hiszitek mennyit jelent, nem csak ez, de, hogy ennyien követitek a történetet. Ti vagytok a legjobbak.

Brigitta, nagyon szépen köszönöm a díjat ! :) x

10 dolog magamról:

- A Forma 1 a mindenem.

- Nehezen nyílok meg másoknak.

- Szeretnék Angliába menni.

- Imádok olvasni, csak nincs nagyon rá időm mostanában.

- Jövőre valószínűleg jelentkezek tartalékos katonának.

- Sorozat mániás vagyok.

- Matt Damon számomra egy isten.:D

- A kutyák a gyengéim.

- Az önbizalmam jóval 0 alatt van.

- Imádok BTW koncertekre járni.

10 válasz:

Mit tennél, ha életed utolsó napját élnéd? 1 nap alatt nem jutnék messzire, szóval a családommal és barátaimmal lennék.

Melyik állattá változnál, ha lehetne? Kutya.

Ki volt az első nagy kedvenced? (sztár, banda..) A legelső a JLS.

Mi a kedvenc helyed? (pl. városrész) A kedvenc helyem a szobám, de ha a városból kell egy helyet mondani a hetes lépcsőt mondanám.:)

Mit szeretnél megtenni, ha lehetne? Megköszönni mindent a 1D srácoknak.

Mit vennél legelőször, ha nyernél a lottón? Amit jelenleg a legjobban szeretnék, nem vehető meg.:)

Ha lehetne, hova költöznél el most nyomban? London.

Melyik koncertre mennél el szívesen? 1D, 5SOS, Demi, Bruno Mars, Union J

Ha visszamehetnél a múltba, melyik korszakot választanád? A középkort. A sok járvány ellenére, szívesen élnék akkor.

Mi a kedvenc virágod? Jácint.

14. fejezet

Luke felhívott, hogy menjek át hozzá, beszélni szeretne velem. Tiltakoztam, hiszen nem akartam újra abba a házba menni, de mint mindig, most is az ő szava győzött, így alig egy órán belül már a szobájában álltunk egymással szemen, szótlanul. A csend kettőnk között nem meglepő, más kínosnak érezné, én nem. Én inkább örülök neki, mert addig sem tőlünk és a veszekedésünktől zeng az ez egész ház. Nyugodtnak tűnt, pedig semmi oka nem volt rá velem szemben, elvégre én voltam az, aki elárulta Robertnek hol is vannak az emberei, annak ellenére, hogy sokszor mentette már meg az életemet és a legutóbbi találkozásunk sem volt a legfényesebb.
- Hogy vagy?- gyors pillantást vetett arra a helyre, ahol a testem lekoccolta a fekete autót, majd újra szemeimnek szentelte tekintetét.
- Jól.- aprót bólintottam, ezzel is alátámasztva válaszomat. Összeszűkítette szemeit egy pillanatra, végül apró sóhaj hagyta el száját. Megint csak az a fiú állt előttem, aki csak ritkán mutatkozik, és akkor is csupán néhány percig van jelen. Luke elnyomja a törődő, kedves énjét, amit nem értek, hiszen ki akar egész életében egy bunkó lenni, aki megfélemlíti az embereket..- Beszélni szerettél volna..- úgy éreztem mind a ketten túlságosan is távolságtartóak voltunk egymással. Mint ha falakat húztunk volna fel magunk elé, ezzel is eltaszítva a másikat, de az okát magam sem tudtam, viszont már már ösztönösen viselkedtem így, mikor ő is jelen volt. Talán túlságosan is féltem egy újabb vitától, amiben újra és újra megbántjuk a másikat, újabb sebeket ejtve egymáson..
- Csak szerettem volna, hogy tudd.. Sajnálom, és.. Megértem miért árultad el Robertnek..- felé kaptam tekintetemet, le sem tagadhattam volna meglepettségemet. Egy pillanatra azt hittem csak képzelődtem, de nem így volt. A szőke bocsánatot kért.. Tőlem. Szólásra nyitottam számat, de hiába, egy hang sem jött fel torkomon.- Én is ezt tettem volna a helyedben.- túlságosan is összezavarodtam szavaitól. Fel akartam tenni a kérdést, hogy erre magától jött rá, vagy a többieknek köszönheti, de nem akartam elrontani a pillanatot így inkább egy apró mosolyt küldtem felé. Úgy tűnt, mint aki megkönnyebbült volna a reakciómtól, de ebben nem voltam száz százalékig biztos. A szobára újra csend telepedett, de úgy éreztem nem sokáig. Az egyik polcon egy hifi rendszer volt, odaléptem hozzá, ezzel hátat fordítva a szőkének.
- Milyen zenéket szeretsz?- esélyt sem adtam válaszának, inkább elindítottam a zenét. Nagy meglepetésemre egy lassú szám lágy akkordjai csendültek fel. Felvont szemöldökkel és széles mosollyal az arcomon fordultam felé. A fejét rázta miközben kissé elnevette magát, de mikor elé léptem, arca újra komollyá változott.- Táncoljunk.- egy pillanatig csak az arcomat fürkészte, majd átkarolta derekamat és közelebb húzott magához. Nyaka köré fontam karjaim, egymásnak simulva, lassan ringatóztunk, miközben kék szemei rabul ejtették tekintetemet. Szívem pillanatokon belül ritmust váltott, heves dobogásba kezdett. Komolyan féltem, hogy ilyen közel észre fogja venni, és találkozhatok az önelégült mosolyával, de nem így történt. Mikor vége lett a számnak egyszerre álltunk meg, de nem engedtük el a másikat. Arcunkat csupán centiméterek választották el egymástól, míg végül ajkaink csókban forrtak össze.
- Luke!- Ash hangja lentről szűrődött fel, a szokásos "jönnöd kéne, baj van" hangsúllyal. Karjaim lehulltak nyaka körül és hátrébb léptem, mire bocsánatkérő pillantást küldött felém.
- Úgy is mennem kell.- sóhaj hagyta el száját, majd velem együtt sétált ki az ajtón. Lent sok ember gyűlt össze, Luke szinte azonnal a néhány perccel ezelőtt kiabáló fiúhoz sietett. Éreztem, hogy valami nincs rendben odalent, az emberek mozgolódtak és idegesnek tűntek, ha nem lenne valami baj, nem így viselkednének. A szőke néhány pillanaton belül újra előttem állt, de nem tűnt nyugodtnak, ami csak alátámasztotta az elméletemet, miszerint baj van. Zaklatottnak tűnt..- Mi történt?
- El kell menned.
- Tessék? Nem..
- Lacey, kérlek.
- Miért?- makacskodtam, mivel érdekelt minek a közepébe csöppentem ezúttal.
- Ne kezd ezt most, oké?
- Nem, nem oké.
- Lace.- kissé felemelte hangját, de rájöhetett volna már, hogy ez nálam nem használ, én nem félek tőle.
- Nem bánhatsz így velem Luke. Már mondtam, nem vagyok egy bábu.
- Azt mondtad menned kell.
- Hazudtam!- határozottan néztem szemeibe.- Mi történt?- ismételtem meg a kérdést.
- Ezt nem veled fogom megbeszélni..- hangja lenéző volt.
- Ohh, szóval nem..- nem fejeztem be a mondatot.- Ne haragudj, igazad van.. Én tényleg csak egy senki vagyok, akit úgy használsz ki, ahogy csak lehet.- hangomban egyszerre érződött a fájdalom, a megvetés és a düh keveréke.
- Én nem e..
- Mekkora egy bunkó vagy..- felnevettem, de nem örömömben, sokkal inkább kínomban.
- Igen? Ha ekkora bunkó vagyok, miért csókoltál meg?!
- Tessék?! Inkább te miért csókoltál meg engem?!- széttártam karjaim.
- Úgy sem jelentett semmit!
- Nagyszerű, ezzel nem vagy egyedül!
- Remek!
- Az!- álltam tekintetét, ami közel sem volt nyugodt, mint eddig ezen a napon. Újra eljutottunk oda, ahova mindig.. Veszekedés, egymás bántása.. Túl szép volt minden, hogy igaz legyen, mikor odafent voltunk. Felesleges volt abban a hitben élnem, hogy megváltozott, hogy többet fogok azzal az énjével találkozni, mint ezzel.- Hihetetlen, hogy mi mindig csak bántani tudjuk a másikat.- nem vártam meg válaszát, inkább átpréseltem magam a tömegen és már ott sem voltam. Eleve hülyeség volt odamennem, tudhattam volna, hogy megint így lesz vége mindennek.

13. fejezet

- Liam!- dörömböltem az ajtón, ahogy csak tudtam, és ezúttal is egyszerre nyomtam a csengőt is.- Liam!- felemeltem hangom, mintha hallaná a csengőszó, és a dörömbölés mellett. Mindent bevetettem, ennek köszönhetően néhány pillanat múlva álmos fejjel állt velem szemben. Mondhatni szép látványt nyújthattam.. Kisírt szemek, ázott ruha és haj, ráadásul még véreztem is.. Mint aki épp egy horrorfilm forgatásáról szökött volna meg. Szó nélkül vett karjaiba és vitt be a házba, fel a szobájába, annak ellenére, hogy elleneztem, ugyanis annyira képes voltam, hogy magamtól is járjak. Az ágyra ültetett és feljebb húzta pólómat, hogy megnézze mennyire is súlyos a sérülés amit a kocsi okozott néhány órával ezelőtt.
- Lace..?- folytatta volna, de szavába vágtam. Mivel ismerem már, tudtam mit akar mondani, de a válaszom határozott nem volt.
- Eszedbe se jusson, nem megyek kórházba. Orvosnak tanulsz.. Hát most élesben is megmutathatod mit tudsz.
- Lace ez nem e..
- Kérlek.
- Csak mond, hogy Luke-nak nincs köze hozzá.
- Az számít hogy hozzá siettem?- sóhajtott, majd eltűnt a fürdőben. Néhány perc múlva jött vissza egy elsősegély dobozzal. Felszisszentem egy-egy érintésénél, ugyanis szörnyű fájdalom gyötörte az oldalamat.
- Ez.. Nagyon csúnyán néz ki.. Én nem tehetek semmit, csak kitisztíthatom.. Szerintem megzúzódott.- nem válaszoltam, tudtam, hogy mit jelent.- Muszáj lesz bevinnem t..
- Csak ne szólj a szüleimnek.- felnevettem a kijelentésemen, ugyanis abban a pillanatban le is esett a dolog. Liam nagy szemekkel nézett rám, nem értette mit tartok ilyen viccesnek.- Ők nem a szüleim.- hangom ezúttal halk volt.- Csak örökbe fogadtak.
- Sajnálom.- magához vont, gyengéden fonta körém karjait. Átkaroltam és nyakába fúrtam arcomat, ugyanis még mindig élesen éltek bennem az emlékek, és a vele járó fájdalom.
- Ráadásul nem is tőlük tudtam meg..
- Ne gondolj most erre, oké? Beviszlek inkább a kórházba.- aprót bólintottam, majd segített felkelni és eljutni a kocsijáig. Az úton majdnem bealudtam, az autóban meleg volt, a kinti hideggel szemben, így csak még álmosabb lettem, ráadásul az sem segített, hogy hallani lehetett az eső kopogását. Igyekeztem nem elaludni míg oda nem érünk, de elég nehéz volt, túl sok minden történt az elmúlt néhány órában, így nem sokkal később már nem bírtam tovább, engedtem a kísértésnek, ezáltal a fájdalom szépen lassan elhagyta testemet.
Mikor újra magamnál voltam egy kórteremben feküdtem. Nem éreztem fájdalmat, amit a gyógyszereknek köszönhettem, azonban az a hely, ahol találkoztam a kocsival, nos.. Szörnyen nézett ki, viszont ezzel együtt is haza akartam menni, nem szándékoztam tovább abban az épületben tartózkodni. Komoly bajom nem lehetett, nem voltam gépekre kötve, szóval.. Már csak a rendes ruháimra volt szükség, ugyanis Liam egyik pólójában és melegítőjében voltam, de magam sem tudtam hogyan. Megráztam a fejem, ez volt a legkisebb problémám, bár nem is igazán nevezném problémának. Kimásztam az ágyból és a telefonomért nyúltam, de kezem megállt félúton..
- Mit művelsz?
- Inkább te mit keresel itt?
- Ha megint veszekedni fogsz ve..
- Nincs hozzá energiám.- legyintettem és kezembe vettem a mobilomat.
- Azt nem csodálom.- szemeimet forgattam és kikerestem a névjegyzékből a barátom számát, nem törődve a mögöttem álló fiúval.- Itt van ő is.- megfordultam, hogy lássam arcát, de rosszul tettem. Szemei karikásak voltak, arca meggyötörtnek látszott, nem tudtam mi van vele.- Figyelj Lace..- közelebb lépett hozzám.- Sajnálom, hogy ekkora.. Zűrt okoztam, de tudnod kellett.- szólásra nyitottam számat, de szavamba vágott.- Tudom, hogy nem tőlem.- nem tudtam megszólalni. A fejemet is bevertem valahova, vagy Luke Hemmings tényleg bocsánatot kért tőlem? Ráadásul azok ellenére, hogy az éjjel még veszekedtünk is..
- Sajnálom, hogy elmondtam Robertnek a helyeteket.. És tudom, hogy nem hiszed el, de tényleg miatta tettem.- fejemmel az ablak felé böktem, ahol Liam állt, egy orvossal beszélgetve. Luke arca megváltozott, de magam sem tudtam eldönteni éppen mi járhat a fejében, vagy milyen érzések lehetnek benne. Nem csak azért kértem tőle bocsánatot, mert épp az előbb tette ő is, sokkal nagyobb szerepet játszott a bűntudat, amit éreztem. Tegnap este, amikor láttam a srácokat kissé megnyugodtam, hogy nekik nem esett bajuk, de van egy olyan érzésem, hogy mások ezt nem mondhatják el magukról, méghozzá én miattam. Már abban a pillanatban amikor kimondtam a választ a bűntudat méregként áradt szét testemben, de ez olyan dolog, amit az ember nem tud kibeszélni magából..
- Ő megérdemel téged.- hangja halk volt. Teljesen meglepett, ugyanis az a szőke állt előttem, aki csak nagyon ritkán enged belátást a világába.- Remélem hamarosan jobban leszel.- apró mosoly jelent meg arcomon, de kicsit sem őszinte. Elindult kifelé, de megragadtam karját, ezzel megállítva őt. Hezitáltam néhány pillanatot, majd megöleltem.
- Köszönöm.- miután elengedtük egymást próbáltam még egy mosolyszerűséget küldeni neki, majd engedtem, had menjen. Mikor elment Liam mellett megveregette a barátom vállát, amit nem értettem, ugyanis abban a tudatban voltam, hogy mind a ketten utálják egymást. Liam azért nem szívleli, mert.. Nos, mindazért amit velem tett, illetve tesz. Luke pedig mert Liam, Liam.. Talán mert benne sokkal jobban megbízok és ha baj van, ő az első akit keresek.. Persze nem akkor ha betuszkolnak egy kocsiba vagy egy ismeretlen helyen ébredek körülöttem fegyveres alakokkal. Egy öleléssel üdvözölt, majd már mentünk is, aminek a lehető legjobban örültem, ezzel meg is lepve őt. Tisztára úgy viselkedtem, mint egy öt éves, aki azt kapta a szülinapjára, amire a legjobban vágyott a világon, az én esetemben ez csupán annyi volt, hogy haza mehetek és végre pihenhetek egyet, mert pár nap múlva vissza kell szállnom az őrült életembe.
-Hogy érzed magad?
- Jól vagyok.- apró mosoly jelent meg arcomon, majd megrántottam vállamat.
- Nem úgy értettem.. Jól vagy?
- Liam..- ujjaimat tördeltem.
- Mi van köztetek?- felé kaptam tekintetemet.
- Tessék?! Én.. Öhm..- sóhajtottam.- Fogalmam sincs.. Ez bonyolult.- elhallgattam egy pillanatra.- De ha már témánál vagyunk, mikor lettetek ilyen jóba..?- rám nézett, majd újra az utat pásztázta szemeivel. Ujjammal doboltam a térdemen és őt figyeltem.- A szőkével.
- Csak megköszönte, hogy vigyázok rád.
- Mi?- hangom magasabbra sikeredett, mint ahogy terveztem.- Miért?- nem értettem.- Luke Hemmings meg a törődés..- ezt inkább csak magamnak mondtam, mintsem a mellettem ülő barátomnak.
- Meglepettnek tűnsz.
- Mert az is vagyok.- arcán széles mosoly jelent meg, majd leállította a motort. Hálás voltam neki, amiért engedte, hogy egyedül mozogjak és járjak is, így legalább tudtam, hogy nem vagyok nagyon rosszul. Kérésemre velem maradt, aminek nagyon örültem. Szükségem volt rá. Szükségem volt valakire, aki eltereli a gondolataimat, aki mellettem van. Erre a lehető legjobb ember pedig Liam. Rendeltünk pizzát, elfoglaltuk az ágyamat és az egész estét a tv nézésével töltöttük, egészen amíg a fáradtság úrrá nem lett rajtam, és el nem aludtam karjai között.