15. fejezet

- Lace.. Nem ülhetsz itt egész nap, mint akinek csak napjai vannak hátra.- nem néztem rá, ahogy válaszolni sem volt erőm. Halk sóhaj hagyta el száját, majd mellém ült. Vállamra tette kezeit, felé fordítottam tekintetemet és néhány pillanat múlva már karjai közt folytattam a zuhogó eső bámulását a szobám ablakából. A szívem millió apró darabkára hullott szét a szőkével való legutóbbi találkozásom óta. Mondhatni majdnem mindenre fény derült, aminek már épp itt volt az ideje, azonban az ellenkezője történt, mint amit vártam. Túl sok volt ez nekem egyszerre, annyira, hogy szinte már kezelhetetlenné váltak az érzéseim. Tudom, hogy Liam mellettem van, de nem pazarolhatja rám az összes napját, hogy támaszt nyújtson. Neki is meg van a saját élete, amibe lassan én csak a folyamatos gát leszek.
Minden olyan gyorsan történt, reagálni sem volt esélyem mikor megláttam. Feltettem volna a kérdést, hogy mégis hogy jutott be a házba, de nem először tette ezt, és mivel először sem kaptam rá választ, számítottam rá, hogy ezúttal sem kaptam volna. Nem adott lehetőséget egy szóra sem, ajkaimat szólásra nyitottam, de azonnal szavamba vágott.
- Tudni akartál mindent.- hangja cseppet sem volt nyugodt. Elképzelni sem tudtam mi történhetett, és miért van itt, ilyen állapotban. Luke zilált, és teste megfeszült, ami óvatosságra intett. Az idő alatt, amit vele töltöttem már rájöttem, ha így áll előttem, nem tanácsos tovább idegesíteni, mert csak rosszabb és agresszívabb lesz. Képtelen uralkodni magán, semmi önuralma sincsen, amit én a gyerekkorának tudhatok be. A mostohaapja miatt lett ilyen, és ha változtatni akar.. Ha egyáltalán akar.. Nagyon nehéz lesz neki, sőt szinte lehetetlen, mivel ő neki így tökéletes minden.
- Luke?- hangom bizonytalan volt. Annak ellenére, hogy eddig nem vált be nálam a megfélemlítése, most elég hatásosra sikeredett.- Robert t..
- Semmi közöd hozzá.
- Még is itt vagy.- pulzusom szépen lassan növekedett, vele együtt a levegő csak még nehezebb lett. Rossz előérzetem lett, de magam sem voltam biztos a folytatásban.
- Tudni akartad az igazat? Hát tessék. A szüleid tényleg elhagytak, mert nem volt rád szükségük, csak teher lettél volna számukra. Hogy honnan tudom? Ismerem a múltadat Lacey, ahogy mindenkiét magam körül, és ha azt hiszed, hogy hazudok, hát nagyon tévedsz!- még a vér is megfagyott bennem. Képtelen voltam a szavak formálására, egy pillanatra még a lélegzetem is elállt.- Az igazi szüleid nem szerettek, és már nem is fognak. És tudod hogy miért? Mert meghaltak!- ajkaim elnyíltak egymástól. Nem tudtam, hogy igazat mond-e, vagy sem, mégis hittem neki.- Pontosan négy hónapja!
- Hazudsz.- hangom alig hallható volt. Miért hazudott volna erről? Miért tenné.. Mégis ez a szó egyfajta menedéket nyújtott nekem, de nem elég stabilt. Pár pillanat múlva lerombolta azt is.
- Mindenki más hazudik körülötted rajtam kívül. Mit gondolsz? A kis barátod miért nem mondta el?! Mert nem akarta, hogy tudd az igazat! És az állítólagos családod?! Velük mi van? Ha annyira szeretnének, már rég elmondták volna, nem gondolod?!
- Fogd be Luke!- könnyek folytak végig arcomon.
- Nem..- kissé felnevetett, de közel sem boldogságában.- Hazugságban élsz Lacey, hát nem veszed észre?!
- Aki hazudik, az te vagy!- kitartottam emellett, holott már közel sem hittem magamnak.
- Tudod, hogy ez nem igaz.- a fájdalom szétáradt a szívemben, és mint valami atomfegyver, teljesen elpusztította, maga mögött hagyva a nagy semmit, tele káros következményekkel.- Tudod miért szólítottalak meg aznap? Mert ugyan olyan vagy, mint én, vagy a többiek.
- Nem! Mi nem hasonlítunk.
- Ohh, dehogynem.. Miért akarsz még mindig a tévhitedben élni? Miért nem fogadod el az igazságot?! Nem erre vágytál már mióta?!- hangja kissé ellágyult mikor újra megszólalt.- Már a bandámba tartozol.
- Soha..
- Egy vagy közülünk Lacey..
- Menj el..
- Nem bújhatsz el az igazság elől é..- szavába vágtam. Idegesített, hogy azt hitte, ezután majd a karjaiba omolva fogok könyörögni, hogy had csatlakozzak hozzájuk.. Hogy velük legyek.. De tévedett. Soha sem fogok a 5SOS-hez tartozni, ahogy hozzá sem. Én nem fogom követni az utasításait, mint egy szófogadó kiskutya, és nem fogok mindent feladni amit eddig építettem, csak mert az életem hazugság volt. Nem tudom másnál ez a szöveg hogy működhetett, de egy valamiben biztos voltam, nálam nem jött be.
- Oké, az életem talán mindvégig kamu volt, de ahogy más is, te is csak hazudtál! Ha annyira nagylelkű lennél, mint ahogy elmondtad, miért nincs aki szeretne téged? Vannak az embereid és ennyi, ők sem szeretnek, csak hálásak, mert befogadtad őket! Hát nem érted Luke? Ha így folytatod egyedül maradsz, mielőtt még rájönnél milyen ember is vagy! Idejössz és a fejemhez vágod, hogy a szüleim gyűlöltek, és elvárod, hogy a karjaidba rohanjak és menjek veled a buta bandádhoz?! Fogalmam sincs kinek képzeled magad, de ahogy már vagy százszor említettem.. Kezdesz teljesen olyanná válni, mint a mostohaapád! Szóval gratulálok, elérted, hogy az életem romokba heverjen.- látásom elhomályosult a sós cseppektől, amik egymással versenyt futva szánkáztak végig arcomon.- Most már büszke lehetsz magadra.- hangom halkra váltott. Összetörtem, és ezen már képtelen voltam felülkerekedni.

Csak álltam és néztem, ahogy szépen lassan felfogja szavaim súlyát, majd csendben távozzon a szobámból. Az érzések gyorsan törtek fel belőlem. Képtelen voltam uralkodni magamon, a sírás és a fájdalom legyőzött. A mellkasomban az egyre csak feszülő érzés perceken belül elviselhetetlenebbé vált.
- Te tudtál róla..?
- Miről beszélsz?
- A múltamról.
- Ha tudtam volna, már rég elmondtam volna neked. Ennyire nem ismersz?
- Már magamat sem ismerem..