37. fejezet

Sziasztok Drágáim !

A következő héten érettségizek, képzelhetitek mennyire boldog vagyok. Ezért is hozom most az új részt, ne kérdezzétek mikor lesz a következő, mert nem tudom, de az biztos, hogy a jövő héten nem fogok tudni feltenni egy újat. Remélem elérem ezzel a kellő hatást. Hamarosan minden kiderül, már nincs sok vissza, ígérem.

Puszi Nektek. xx

- Liam!- a hatalmas robbanást (talán ez a legjobb kifejezés a történtekre) követően pillanatokon belül por lepte el az épületet. A hangok nem voltak túl bizalomkeltőek.. Az omladozó falak és a reményvesztett kiabálások mindent elnyomtak. A száraz és porral teli levegő kaparta torkomat, szinte lélegezni sem lehetett rendesen.- Liam!- hangok megpróbált utat törni magának, de úgy éreztem hiába. Nincs, aki hallaná. Egy pillanat alatt történt minden. A szőke épp ecsetelte mennyire sajnálja, és, hogy mit miért tett, de mire eljutottunk volna odáig, hogy elmondja hol van a barátom, akit mellesleg azért zárt be egy szobába, mert fel akarta jelenteni, amiért elgázolt, a robbanás.. Vagy ami történt esélyt sem adott neki. A számban vér ízét éreztem, magamon pedig két védelmező kart.
- Nem mehetsz utána!
- Luke, ha nem engedsz, megbánod!- kiabálnunk kellett, hogy halljuk a másikat.- Hol van?!
- Lace, bármelyik pillanatban összeomolhat az épület, ki kell jutnunk!- nem láttam az arcát a porfüggöny mögött, de éreztem, hogy csupán pár lépésre áll tőlem, miután ellöktem magamtól.
- Nem megyek el nélküle!
- Luke?! Luke, jól vagy?!- Cal hangja tűnt fel.- Mennünk kell!- megragadtam a mellettem elsuhanó alak karját és magamhoz húztam.
- Vidd ki innen és ne engedd, hogy visszajöjjön.
- L...- meg akart szólalni, de kezemet szájára tettem.
- Kérlek.- láttam ahogy bólint, majd a szőkéhez megy. Mind a ketten elindultak ki, én pedig követtem őket, mint ha velük tartanék, de mikor eltűntek a szemem elől, már indultam is a másik irányba. Szembe mentem a rohanó alakokkal, volt akivel összeütköztünk, mert semmit sem láttunk, de nem érdekelt, meg akartam találni a barátomat, méghozzá bármi áron. Nem veszíthettem el, őt nem..- Liam!- pólómat a szám elé tartottam, úgy haladtam tovább. Köhögés tört fel belőlem, a tüdőm szó szerint porzott, de nem adhattam fel, még ha reménytelen is volt a helyzet.- Liam!- minden ajtón bementem, amit nem zárt el előlem a törmelék. Többször is körbefordultam tengelyem körül, de hiába..- Hol van Liam?!- elkaptam egy mellettem éppen menekülni próbáló fiút. Sosem láttam még a bandában, de sokkal fiatalabb volt, mint én.
- Ki?- szemeiből félelem tükröződött vissza.
- Akit ma bezártatok.. Hol van?
- N..Nem tudom.. Az alaksorban vannak az ilyen helyek.- miután elengedtem már szaladt is tovább. Tudtam, hogy hülyeség, de meg kellett tennem. Lerohantam a lépcsőn, a látvány, ami fogadott megrendített és kétségbe ejtett.
- Liam!- hangomban egyszerre volt jelen a fájdalom, a düh és az elkeseredettség. Már-már bennem volt a tudat, hogy a barátom.. Nem! Nem! Liam életben van.. Egy mély lélegzetvétel után átverekedtem magam a törmeléken és keresni kezdtem egy ajtót, vagy valami helységet, ahol lehetett.. A folyosó végén csak egy ajtó volt, csak ott lehetett. Nem tudtam benyitni, így dörömbölni kezdtem rajta.- Liam!- vállammal próbáltam betörni, vagy valamit kezdeni vele, de úgy tűnt, mint ha elakadt volna a másik oldalon valamiben.- Liam, én vagyok!- egyre erősebben és nagyobb lendülettel rontottam neki, ugyanis vészesen fogyott az idő.- Gyerünk már..- mindenembe fájdalom hasított, de az adrenalin uralta testemet.- Liam ki foglak vinni innen!- nem tudtam, hogy bent van-e, vagy ha igen, életben van-e, de egy valamiben biztos voltam. Nem fogom menteni magam, míg meg találom. A levegő egyre nehezebbé vált, és az épület lassan kezdett a földdel egyenlővé válni, csupán perceim lehettek hátra míg ez be meg nem történik, tudtam..- Oké, Liam.. Most bemegyek!- kifújtam a levegőt..- Képes vagy rá Lacey..- hátráltam a falig, majd nagy lendülettel érkeztem az ajtónak. Mondhatni beestem a helységbe, rá egy nagyobb gerenda darabjára. Az oldalamba fájdalom hasított, és a pólómon vér nyoma tűnt fel. Nehezen, de sikerült felkelnem a földről és körbenéznem.- Liam!- a barátom a földön feküdt, eszméletlenül, fejéből vér szivárgott. Odasiettem hozzá, amilyen gyorsan csak tudtam, és rázogatni kezdtem, hogy felkeljen, de mivel ez nem jött össze, így felpofoztam néhányszor.- Liam! Ébredj fel, mennünk kell!- szemeit csupán néhány pillanat múlva nyitotta ki, tekintete fátyolos volt.- Kiviszlek innen..- megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt és öleltem magamhoz. Segítettem felkelni neki, majd karját átdobtam vállamon, szabad kezemmel pedig tartottam testét. Pórbált segíteni, de nem volt a legjobb állapotban, így nagyon nehezen haladtunk, és nagyon lassan. Pillanatokon múlt csupán, hogy a leszakadó gerenda ne ránk essen.- Sietnünk kell.- ijedten pillantottam magunk mögé.
- Hagyj itt, és mentsd magad.- hangját alig lehetett hallani.
- Ne is álmodj róla.- eljutottunk a lépcsőig.
- Komolyan beszélek.- köhögni kezdett.- Csak lassítalak.
- Azzal lassítasz, hogy hülyeségeket beszélsz.. Inkább segíts egy kicsit.- ha egy pillanatra is azt hitte képes lennék otthagyni, tévedett.. Minden egyes lépcsőfoknál megálltunk néhány pillanatig mielőtt feljebb léptünk volna. Nagy fájdalmai voltak, láttam arcán minden egyes lépésnél, de tartotta magát.- Mindjárt kint vagyunk..
- Ha nem omlik ránk ez az egész..- figyelmen kívül hagytam megjegyzését és mentem tovább. Ismertem egy amolyan vészkijáratot, még Mikey mutatta, arra az esetre ha történne valami. Hát, azt hiszem ezt a helyzetet nevezhetem vészhelyzetnek. Nem tudhattam biztosra, hogy épen van-e, de közelebb volt, mint a többi kijárat, így meg kellett próbálnunk.- Egyébként mi történt itt?
- Fogalmam sincs.. De ha lehet fogd be, spórolj az energiáddal.
- Minek? Úgy is itt halunk meg.- úgy tűnt, mint aki elfogadta volna, hogy bent rekedtünk abban a rohadt irodaházban, és nem jutunk ki.. Ránk fog omlani. A porfelhő csak nőtt, a törmelék pedig csak több, és nagyobb volt ahogy haladtunk előre, Liam szavai bevésték magukat az elmémbe, a testem azonban küzdött tovább, minden fájdalmat és reményt maga mögött hagyva.

Luke szemszöge

- Engedj! Vissza kell mennem érte!- próbáltam ellökni magamtól, de túl erősen fogott.

- Nem tudhatjuk, hogy él-e még..

- Nem érdekel! Nem hagyhatom ott!- egyre erősebben igyekeztem eltaszítani, de ő annál szorosabban fogott le. Hogy dőlhettem be nekik? Hogy hihettem el, hogy Lacey is velünk van? Naiv voltam..- Ha valami baja esik az a te hibád lesz Calum!- a düh elárasztotta egész testemet, a fájdalommal együtt. Lacey nélkül nem tudom elképzelni az életemet, még ha sokszor nem is így viselkedek. A tudat, hogy most talán elveszítem..

- Nem mehetünk be..- az egyik tűzoltó jött oda hozzánk.

- De a barátn.. Még bent van valaki! Segíteniük kell neki!

- Sajnálom. Túl veszélyes.. Az épület bármelyik pillanatban összeomolhat, nem kockáztatok több életet.

- Nem..- kétségbeesés lett úrrá rajtam, nem tudtam mi tévő legyek.

- Ki fog jutni.. Tudom.- Ashton le sem vette szemét a kijáratról. A vészkijárathoz mentünk, az van legközelebb a pincéhez, és Mikey már megmutatta neki, szóval innen kell jönnie..- Erős lány és ki fog jutni.- ezzel magát is próbálta győzködni, nem csak a többieket. De mi van ha nem találta meg Liamet? Mi van, ha rájuk omlott az egész épület, és még csak a pincéből sem jutottak fel? Mi van, ha bent rekedt valahol.. Mi van ha.. Idegesen túrtam hajamba.- Luke!- porfelhő tört ki az ajtón, majd két alak jelent meg. A földre rogytak amint kiértek, mi pedig azonnal rohantunk feléjük. Segítségért kiabáltunk, ugyanis mind a ketten eszméletlenül feküdtek előttünk. Nem szabadott volna visszamennie, hiszen alig épült fel a balesetéből, és komolyabban is megsérülhetett volna. Magamhoz akartam ölelni, elmondani neki mennyit is jelent, és mennyire sajnálok mindent, de valami megváltozott. Minden csupán percek töredéke volt. A világ mintha megszűnt volna létezni körülöttem, elnémult minden. Mentősök löktek minket arrébb, nem értettem semmit az egészből.. Liamet azonnal mentőbe tették és már száguldottak is a kórházba, de Lacey.. Több orvos vette körül. Nem értettem miért nem teszik őt is egy mentőbe és viszik el.

- Gyerünk kislány.. Ne add fel..- az agyam csupán ezt tudta feldolgozni.

36. fejezet

Idegesítő, csattogó hangot hagyott maga után a fehér márványkövön, minden egyes érintésnél, már-már őrületbe kergető volt. Minden nap ugyan az a forgatókönyv, minden nap, ugyan az a szenvedés, és kényszer. Az elmúlt hónapban fogoly voltam, de nem csupán ebben a házban, a saját testem rabjává is váltam. Képtelen voltam menni, de ki lenne rá képes egy magánál hatszor nagyobb gipszben, ami a lábára nehezedik. Megzúzódott a baleset során, és az egyik menekülési akciómnál sikeresen eltörtem.. Leestem a lépcsőn. Nem voltam sokkal jobban, de már nem fájt minden egyes apró mozdulat. Ebben az egészben talán a legjobb az volt, hogy egyszer sem láttam az arcát. Ash tartotta az ígéretét, és Luke egy hónapig nem került a szemem elé. Féltem, hogy a drága, hozzám nőtt mankómmal még a végén addig ütném, míg csak mozog. Ezzel az egész incidenssel bukott a tervem, minden borult. Már nem élveztem annyira a folyosón sétálgatást, mert csak ennyit mertem megtenni, tudtam, hogy itt nem futhatok össze a szőkével, de egy idő után unalmassá válik, még ha az elején ez a néhány perc jelentette a megváltást, és az örömöt. Sóhajtva ültem le az ágyra, és néztem körbe. Még mindig nem tudom, hogy juthattam idáig, egy mondhatni idegen személy uralkodik az életem felett, és ha eddig azt hittem szeretetből tette, szépen lassan be kellett látnom, hogy tévedtem.

 Kezemben forgattam a képet, amin ketten voltunk, egy időben elhittem, hogy tényleg lehet köztünk valami, mert én látom azt, amit az emberek nem, én látom az emberi énjét.. Szánalmas, és egyben keserű nevetés féle hagyta el számat, majd fejemet ráztam. Az emberek csak csalódást tudnak okozni, a szeretetet pedig túlértékelik. Egy egyszerű mozdulattal hajítottam a sarokba a képet, ami hangos csörömpöléssel jelezte, hogy apró szilánkokra tört. Fellélegezve vettem tudomásul, hogy többet nem kell néznem lefekvés előtt, így nem okoz több túlagyalást esténként.
- Mi történt? Jól vagy?- a szőke viharzott be a szobába. Szemeit többször is végigfuttatta a helységben, hogy megtudja mi az oka a hangnak. Mint már említettem, több, mint egy hónapja nem találkoztunk, így nem is igazán tudtam mit éreztem mikor megláttam.
- Úgy nézek ki, mint aki jól van?- hangom közömbös volt, talán egy kicsit arrogáns is.
- Azt hittem történt valami.- fejét vakargatta. Arca nyúzott volt, szemei a fáradtság jelét tükrözték, nem sokat aludhatott, de sose ismertem olyannak, aki túlzásba vinné a pihenést.
- Nagyon jól tudjuk mind a ketten mi történt.- vártam néhány pillanatot, míg leesnek neki a dolgok.- Ha egy kicsit halkabban beszélgettetek volna az ajtó előtt, most nem tudnám mit tettél.
- Lace..- közelebb lépett egy lépést, majd megtorpant.- Hidd el, meg tudom magyarázni.. Csak engedd meg..
- Kérlek, kímélj meg a részletektől.. Nem vagyok kíváncsi mennyi ideig tartott míg lemostad a véremet a kocsidról, ahogy az sem érdekel miért tetted. Csalódtam benned, ennyi.
- Lacey, é..
- Luke, elég! Végeztem..
- Hogy érted, hogy végeztél..?- hangja kissé megremegett. Nem ismertem rá, olyan volt, mint egy ijedt kisgyerek, aki elvesztette a szüleit a tömegben, nem pedig olyan, mint Luke Hemmings.
- Hol van Liam?- elsiklottam kérdése felett.- És ne hazudj nekem többször, kérlek.
- Lacey..
- Miért vagy itt?
- Kérlek..
- Nem a hang miatt jöttél, az csak egy hamis indok.
- Ne tedd ezt..
- Nem akarlak látni. Se most, se a jövőben.
- Beszéljük meg..
- Nem akarok beszélni, csak tudni szeretném hol van Liam.
- Ő jól van.
- De mégis hol?!- ismét felemeltem kissé hangomat.
- Ne lökj el..
- Te megtetted helyettem is.- előttem egy összetört, meggyötört fiú állt.- Nem gondoltam volna, hogy képes lennél elmenni ilyen messzire.- ha nem ismertem volna, azt mondanám a sírás kerülgette, de róla beszélünk, és neki nincsenek érzései, most azonban mégis ilyen arccal fordított nekem hátat.
- Szükségem van rád.- hangja szívbemarkoló volt, szavai felértek egy segélykiáltással. Ekkor tört meg bennem a jég, még sem tudtam felkelni és magamhoz szorítani, még sem tudtam megszólalni, vagy megnyugtatni és megvigasztalni, mert végre én érezhettem azt, amit ő. A győzelmet. Fogalmam sincs hogy juthattam idáig, de jól esett a szőkét összetörtnek látni, jól esett végre nem az alárendeltnek lenni. Eljött a pillanat, amikor nem ő küldött a padlóra súlyos szavaival, hanem én, és ehhez nem kellett más, mint a saját természetem, és a szín tiszta igazság.

35. fejezet

Fejemben tompa fájdalom uralkodott, mellkasom feszült, minden egyes levegővétel komoly nehézséget okozott. Meghaltam volna? Nem tudtam mozogni, mindenem zsibbadt. Sötétség vett körül, de magam sem tudtam eldönteni, hogy ez most csak egy álom, vagy a valóság. Bármennyire is volt rossz ez az érzés bennem, rá kellett jönnöm, hogy igazi, és nem csak képzelődök. A halál nem fáj. Tudtam, nagyon is jól tudtam, hogy valami nincs rendben, de csakis rajtam állt, hogy képes vagyok a végére járni, vagy sem. Mikor kinyitottam szemeimet, félhomály fogadott, Liam mellettem ülve aludt. Hozzá akartam érni, de karom nem engedelmeskedett. Kisebb pánik kapott el, mellkasom a kelleténél gyorsabban emelkedett és süllyedt, nehezen lélegeztem.- Nem..- hangom erőtlen volt, szinte csak suttogás. Arcomat forró könnyek égették, nem tudtam mi történik, vagy egyáltalán mi történt.
- Lace.. Nyugodj meg, oké?- kezeit karomra tette. Nem éreztem semmit.. Fájt, hogy nem érezhettem érintését..- Baleseted volt..- szemeiben fájdalom csillogott.
- M..Miért nem tudok mozogni? Miért nem érzek semmit..?- hangom elfúlt. Szánalmasnak és tehetetlennek éreztem magam, de végül is az is voltam. Behunytam szemem néhány pillanatra, csak, hogy erőt vehessek magamon és ne kezdjek el megint sírni, mint egy reményvesztett lélek. Mikor újra kinyitottam őket Liam már nem volt ott.- Liam!- kétségbeestem, hiszen néhány pillanattal ezelőtt még a kezemet fogta, most pedig csak egy felborult szék volt a helyén.- Liam!- amennyire tudtam hangosabban szólítottam a barátomat, de hiába. Kimásztam volna onnan és elindultam volna a keresésére, de még csak az ujjaimat sem tudtam megmozdítani, úgy éreztem, a saját testem rabja vagyok.
- Ne aggódj, nem sokára minden rendben lesz.- egy rekedtes hang ijesztett meg, a félhomálynak köszönhetően nem láthattam arcát. Közelített felém valamivel, végül egy injekciós tűt szúrt a karomba, nem ellenkezhettem, pedig ha nem lettem volna begyógyszerezve nem adta volna be azt a valamit.. Szemeim túlságosan is nehéznek tűntek néhány perc múlva.
- Liam..- hangom erőtlen volt, majd a világ elsötétült körülöttem. Valaki játszadozik velem, de magam sem tudom, hogy ki, nem ismertem fel a hangját. Egy valamit tudtam, ha bántja a barátomat, annak nem lesz jó vége, kerüljön amibe kerül, de megfizet érte. Már az elején megígértem magamnak, hogy megvédem, bármi áron.
- Mit tettél?- suttogás szűrődött be a szobába ahol feküdtem, de bárcsak tudtam volna hol is voltam, mert, hogy nem a kórházban, az biztos. Már nem voltam csövekre és gépekre kötve, és a zsibbadás is eltűnt, újra éreztem mindent, újra tudtam mozogni, de mikor hirtelen felültem, azt kívántam, bár inkább ne éreznék semmit. A bordámba éles fájdalom hasított, a többi fájdalomról nem is beszélve.. Mint akin legalább százszor ment volna át egy úthenger, majd zuhant úgy húsz emeletet, és ezek ellenére még mindig életben van. A legrosszabb az oldalam volt, felhúztam az egyszerű szürke pólót, ami rajtam volt, hatalmas lila sérülés díszelgett, némi kék beütéssel. Kifújtam a levegőt, ami még mindig szúrta tüdőmet és megpróbáltam eltántorogni az ajtóig. Nem tűnt ismerősnek a szoba, ahol voltam..
- Nem volt választásom, meg kell értened..- az idegen hangok még mindig beszűrődtek.. Bútorokba kapaszkodva próbáltam elérni a célt, ami csupán néhány méterre volt tőlem, mégis több száz kilométernek tűnt.
- Hogy hozhattad el? És ha még rosszabb lesz az állapota?
- Én is tudom, oké?! De nem vihetem vissza, már így is keresik..- ezzel megszűntek a hangok, nem szóltak többet. Körbenéztem, de nem találtam telefont, így nem volt választásom, ki kellett jutnom onnan. Erőt véve magamon, kinyitottam az ajtót és kiléptem a szobából. Nem lehet igaz.. Már tudtam hol vagyok, és lassan minden.. Majdnem minden értelmet nyert, a hangok, amiket az előbb hallottam gazdára találtak a fejemben, csupán meg kellett nyugodnom egy pillanatra. A döbbenettől kissé megszédültem. A falnak kellett támasztanom hátamat, ne hogy a földre zuhanjak. De miért tett ilyet? Elindultam a megfelelő irányba, de kezeim végig érintették a falat, nem akartam zajt csapni azzal, hogy a földre esek. Apró léptekkel haladtam, csak reméltem, hogy nem futok össze senkivel míg nem találok egy telefont, vagy egy kijáratot. Őszintén szólva, megfordult a fejemben, hogy az ablakot választom, már így is volt elég bajom, néhány méter zuhanás, már nem számítana.
- Lacey! Mit művelsz?! Nem lenne szabad felkelned!- nem sokkal később két kezet éreztem karomon, mindjárt stabilan álltam a földön, de nem tudtak meghatni szavai.
- Ne érj hozzám..- próbáltam lerázni magamról kezeit, jobbnak látta ha elenged, így meg tudtam fordulni, hogy vele szembe álljak. Hátrébb léptem egy lépést, de még mindig segítségül használtam a falat.
- Tudom, hogy feldúlt vagy, de had magyarázzam el.
- Nem! Nem érdekel a magyarázatod..
- Kérlek.. Neked most pihenésre van szükséged.
- Honnan tudnátok, hogy nekem mire van szükségem?! Az orvosok tudták, mégis mi a francért hoztatok el onnan?!- a hangom visszatért, amit az egyre csak növekvő adrenalinnak és dühnek köszönhettem.- És mit csináltatok Liammel?!
- Ő jól van.. Kérlek, had vigyelek vissza a szobába.
- Nem..- kitértem kezei elől.- Ha jót akarsz nekem Ash, visszaviszel a kórházba.
- Nem tehetem..-szemei csalódottan csillogtak.
- Tudom, hogy az orvosival vannak terveid.. Szóval tudod, hogy nem kéne itt lennem..- hangom ellágyult. Ő volt az egyetlen, aki mindig megértett.. Ő olyan más, mint a többiek. Ezúttal hagytam, hogy segítsen nekem annak ellenére, hogy nem úgy történtek a dolgok, ahogy szerettem volna, alig pár perc múlva ismét az ágyban feküdtem.
- Sajnálom..- hangja halk volt. Egy puszit nyomott homlokomra mielőtt kiment volna.
- Nem engedheted be.. Kérlek..- mélyen nézett szemeimbe, majd alig észrevehetően bólintott. Nem akarom többé látni.

34. fejezet

Sziasztok Drágáim !

Elég nehéz időszak előtt állok, most vagyok túl az egyik próbaérettségin, de még vissza van 3, a rendes érettségikről nem is beszélve. Igyekszem hetente, másfél hetente hozni a részeket, de az elkövetkező hónapok az érettségi körül fognak forogni, szóval ne haragudjatok ha nem lesznek olyan sűrűn új részek, és kérlek értsétek meg, hogy ez fontos nekem, de nem szeretnélek cserben hagyni sem titeket. Köszönöm.

Puszi Nektek. xx

- Mégis mit akarsz, Lacey?- hangja ezúttal is lekezelő volt. Szó nélkül hagyott ott az ajtóban, kitártam karjaimat, majd utána mentem. A nappaliban értem utol, ahol karjánál fogva állítottam meg. Kissé felháborodva néztem bele barna szemeibe, továbbra is kifejezéstelen maradt arca.- Ne nézz így rám, oké? Nincs jogod így nézni rám.
- Liam, miről beszélsz?
- Inkább te mit művelsz? Ha nem vagy vele az a baj, ha vele vagy az a baj.
- Ez bonyolult..
- Tényleg? És a barátságunk mikor vált bonyolulttá?- nem válaszoltam. Tudtam a választ a kérdésére, nagyon is jól tudtam, de ezzel nem voltam egyedül. Okolhatnám mindenért a szőkét, hogy azzal, hogy belépett az életembe, nem csak az enyémet tette tönkre, hanem a Liammel való közös életünket, egy életnyi barátság veszett oda azon a napon, még ha el is hittem magamban, bután, naivan, hogy nem fog változni semmi.
- Sajnálom.- ezúttal őszinte voltam, őszintén sajnáltam és bántam a történteket, még sem éreztem úgy, hogy ennyivel minden visszaáll a helyére.
- Miért nem engeded, hogy boldog legyek a barátnőmmel?- nem hatotta meg a bocsánatkérésem, de mégis miért tette volna. A helyében én sem változtattam volna egy szó miatt. Azonban az érzések megváltoztak bennem, kissé ideges lettem, magam sem tudom miért.. De.. Hogy lehet ilyen valaki? A legjobb barátok voltunk, szinte már testvérek, most pedig csak kéreti magát, feszegeti a határokat ahelyett, hogy a dolgok mélyére nézne és belátná, ez nem csak az én hibám volt. Ha annyira szerette volna megmenteni a kapcsolatunkat küzdött volna, úgy, mint most én, de ő csak ujjal mutogatott helyette.
- Még csak boldog sem vagy vele!- szemei kikerekedtek.- Csak kell valaki, aki szeretetet ad! Csak kihasználod, Liam!- széttártam karjaimat.- Szóval ne beszélj nekem arról, hogy te vagy az egész áldozata, mert nem igaz! Jelenleg a kis barátnőd az!
- Menned kéne.- elnézett vállam felett.
- Egy valamit kértem.. Hogy bízz bennem, ahogy mindig is tetted, de te még erre sem voltél képes! Sajnáltatod magad Liam, ez az igazság!
- Had kérdezzek valamit.. Folyton azt hajtogattad, hogy nem szereted, most meg vele vagy. Hogy is van ez?
- Nem volt választásom.. Mondtam, ez bonyolult.- arca megváltozott. A düh eltűnt róla, átvette helyét az aggodalom.
- Megfenyegetett?- kezeit karomra tette, az a Liam állt előttem, akit már régóta ismerek.
- Nem.. Csak bízz bennem.. Nemsokára minden olyan lesz, mint volt. Megígérem.
- Mire készülsz?
- Jobb ha nem tudod.- lábujjhegyre álltam és egy puszit nyomtam arcára, majd elmentem. Mélyen szívtam be a friss levegőt, szükségem volt rá. Kérdései emlékeket idéztek fel..
Egy hétköznapi délután volt.. Az idő kellemesen hűvös volt, a fejemben cikáztak a megválaszolatlan kérdések, nem tudtam tisztán gondolkodni, mégis egyvalakihez vezettek gondolataim. A szőke meglepett tekintettel fogadott, de miért is fogadott volna tárt karokkal, hiszen nem beszéltünk egy ideje. Mind a kettőnknek szünet kellett, az utolsó veszekedésünk az eddigieknél is rosszabbul sült el. Szó nélkül tárta ki előttem az ajtót, az ismerős házban üresség fogadott. Kérdeznem sem kellett ahhoz, hogy tudjam, mindenki az elhagyott irodaházban van, készültek valamire, de annyira nem érdekelt az egész, hogy rákérdezzek. Nem mintha Luke, mindent szívesen osztott volna meg velem.. Csend és feszültség vett körül minket, ahogy álltunk a nappaliban, alig néhány centire egymástól. Eszembe jutott egy párbeszéd, ami mindent megváltoztatott.. A csendet végül én törtem meg, nem volt választásom, tudtam mit kell, és mit nem kell mondanom, hogy meglágyítsam a szívét. Bocsánatot kértem amiért az utolsó beszélgetésünk alkalmából is mindent a fejéhez vágtam, és elmondtam mennyire szükségem van rá, hogy ő nélküle el sem tudom képzelni az életemet.. Szemei ekkor változtak meg, tekintete ellágyult, ajkai elváltak egymástól, folytattam volna, de beszéd helyett ajkunk csókban forrt össze. Úgy éreztem megtört a jég, ami Luke szívét vette körül. Mélyen, legbelül mindig is tudtam, hogy csupán szeretetre vár.. Ugyan már, aki ismeri mindenki tudja. Sosem volt igazán szerető családja, így az embereket is csak ellöki magától, aki csupán egy kis szeretetet, boldogságot próbál az életébe vinni. Mélyen nézett szemembe, arcán apró mosoly jelent meg, majd karjai közé zárt.
De abban a pillanatban, mikor ezt az érzést újra átéltem, mást is át kellett, aminek köze sem volt az emlékekhez. Valóságos volt, túlságosan is, bár úgy éreztem a valóság bármelyik pillanatban megszűnhet körülöttem, mindent átvesz a fekete köd, amiből nincs menekvés.. És nem tévedtem, a valóság megszűnt létezni körülöttem.. Ahogy minden más is.