36. fejezet

Idegesítő, csattogó hangot hagyott maga után a fehér márványkövön, minden egyes érintésnél, már-már őrületbe kergető volt. Minden nap ugyan az a forgatókönyv, minden nap, ugyan az a szenvedés, és kényszer. Az elmúlt hónapban fogoly voltam, de nem csupán ebben a házban, a saját testem rabjává is váltam. Képtelen voltam menni, de ki lenne rá képes egy magánál hatszor nagyobb gipszben, ami a lábára nehezedik. Megzúzódott a baleset során, és az egyik menekülési akciómnál sikeresen eltörtem.. Leestem a lépcsőn. Nem voltam sokkal jobban, de már nem fájt minden egyes apró mozdulat. Ebben az egészben talán a legjobb az volt, hogy egyszer sem láttam az arcát. Ash tartotta az ígéretét, és Luke egy hónapig nem került a szemem elé. Féltem, hogy a drága, hozzám nőtt mankómmal még a végén addig ütném, míg csak mozog. Ezzel az egész incidenssel bukott a tervem, minden borult. Már nem élveztem annyira a folyosón sétálgatást, mert csak ennyit mertem megtenni, tudtam, hogy itt nem futhatok össze a szőkével, de egy idő után unalmassá válik, még ha az elején ez a néhány perc jelentette a megváltást, és az örömöt. Sóhajtva ültem le az ágyra, és néztem körbe. Még mindig nem tudom, hogy juthattam idáig, egy mondhatni idegen személy uralkodik az életem felett, és ha eddig azt hittem szeretetből tette, szépen lassan be kellett látnom, hogy tévedtem.

 Kezemben forgattam a képet, amin ketten voltunk, egy időben elhittem, hogy tényleg lehet köztünk valami, mert én látom azt, amit az emberek nem, én látom az emberi énjét.. Szánalmas, és egyben keserű nevetés féle hagyta el számat, majd fejemet ráztam. Az emberek csak csalódást tudnak okozni, a szeretetet pedig túlértékelik. Egy egyszerű mozdulattal hajítottam a sarokba a képet, ami hangos csörömpöléssel jelezte, hogy apró szilánkokra tört. Fellélegezve vettem tudomásul, hogy többet nem kell néznem lefekvés előtt, így nem okoz több túlagyalást esténként.
- Mi történt? Jól vagy?- a szőke viharzott be a szobába. Szemeit többször is végigfuttatta a helységben, hogy megtudja mi az oka a hangnak. Mint már említettem, több, mint egy hónapja nem találkoztunk, így nem is igazán tudtam mit éreztem mikor megláttam.
- Úgy nézek ki, mint aki jól van?- hangom közömbös volt, talán egy kicsit arrogáns is.
- Azt hittem történt valami.- fejét vakargatta. Arca nyúzott volt, szemei a fáradtság jelét tükrözték, nem sokat aludhatott, de sose ismertem olyannak, aki túlzásba vinné a pihenést.
- Nagyon jól tudjuk mind a ketten mi történt.- vártam néhány pillanatot, míg leesnek neki a dolgok.- Ha egy kicsit halkabban beszélgettetek volna az ajtó előtt, most nem tudnám mit tettél.
- Lace..- közelebb lépett egy lépést, majd megtorpant.- Hidd el, meg tudom magyarázni.. Csak engedd meg..
- Kérlek, kímélj meg a részletektől.. Nem vagyok kíváncsi mennyi ideig tartott míg lemostad a véremet a kocsidról, ahogy az sem érdekel miért tetted. Csalódtam benned, ennyi.
- Lacey, é..
- Luke, elég! Végeztem..
- Hogy érted, hogy végeztél..?- hangja kissé megremegett. Nem ismertem rá, olyan volt, mint egy ijedt kisgyerek, aki elvesztette a szüleit a tömegben, nem pedig olyan, mint Luke Hemmings.
- Hol van Liam?- elsiklottam kérdése felett.- És ne hazudj nekem többször, kérlek.
- Lacey..
- Miért vagy itt?
- Kérlek..
- Nem a hang miatt jöttél, az csak egy hamis indok.
- Ne tedd ezt..
- Nem akarlak látni. Se most, se a jövőben.
- Beszéljük meg..
- Nem akarok beszélni, csak tudni szeretném hol van Liam.
- Ő jól van.
- De mégis hol?!- ismét felemeltem kissé hangomat.
- Ne lökj el..
- Te megtetted helyettem is.- előttem egy összetört, meggyötört fiú állt.- Nem gondoltam volna, hogy képes lennél elmenni ilyen messzire.- ha nem ismertem volna, azt mondanám a sírás kerülgette, de róla beszélünk, és neki nincsenek érzései, most azonban mégis ilyen arccal fordított nekem hátat.
- Szükségem van rád.- hangja szívbemarkoló volt, szavai felértek egy segélykiáltással. Ekkor tört meg bennem a jég, még sem tudtam felkelni és magamhoz szorítani, még sem tudtam megszólalni, vagy megnyugtatni és megvigasztalni, mert végre én érezhettem azt, amit ő. A győzelmet. Fogalmam sincs hogy juthattam idáig, de jól esett a szőkét összetörtnek látni, jól esett végre nem az alárendeltnek lenni. Eljött a pillanat, amikor nem ő küldött a padlóra súlyos szavaival, hanem én, és ehhez nem kellett más, mint a saját természetem, és a szín tiszta igazság.