12. fejezet

- Kérdezhetek valamit?
- Mond csak Lace.- mély levegőt vettem és azt kívántam, ne legyen igaza. Azt kívántam bárcsak tévedne.. Erőt kellett vennem magamon, hogy határozott maradhassak, és ne lássák rajtam, mennyire is félek ettől a beszélgetéstől, mert ha a szőkének nem is volt igaza, megkérdőjeleztem a szüleimet, ami szörnyű dolog.
- Ti vagytok az igazi szüleim?- félve emeltem rájuk tekintetemet, arcukról lefagyott a mosoly, ami csak egyet jelenthetett.. Luke igazat mondott. A helységben csend volt, a levegő szinte megfagyott körülöttünk. Vártam a válaszukat, hogy azt mondják, ne legyek buta, hogy megkérdezzék, hogy feltételezhetek ilyet, de ezek közül egyik sem történt meg. Tekintetük egymás között cikázott, rágódtak a hallottakon, ahogy a szavakon is, ez tisztán látszott rajtuk, engem pedig a sírás kerülgetett.- Miért?!- kissé felemeltem hangomat, de határozottságomnak már nyoma sem volt, felváltotta néhány sós csepp, ami látásomat homályosította.- Miért nem mondtátok el?!- széttártam karjaim és továbbra is válaszra vártam, de kezdtem magam egyre rosszabbul érezni.- Jogom lett volna tudni.. Jogom van tudni!
- Kicsim.. El akartuk mondani.
- Mégis mikor?!
- Amikor betöltötted a t..
- Már rég túl vagyok rajta.. Több hónapja!
- Lacey, kérlek..
- Csalódtam bennetek.. Azt hittem szerettek.- hangom elhalkult, és az indulataim lenyugodtak. A dühöt, amit néhány pillanattal ezelőtt éreztem, felváltotta a szín tiszta fájdalom. A szívem kiszakadni készült mellkasomból, a könnyek megállíthatatlanul folytak végig arcomon, úgy éreztem összetörtem. Millió apró darabkára, amit szinte lehetetlenség lesz összerakni.
- Ne butáskodj, persze, hogy szeretünk.- anyu.. Arcán sós cseppek szánkáztak végig, hiába volt rossz így látni, nem tudtam megsajnálni. Nem tudtam odamenni hozzájuk, megölelni őket és bocsánatot kérni. Nekik kellett volna, mégsem tették, azonban attól tartottam, ha meg is teszik, minden próbálkozás hiába. Ha akarnák, kimondanám, hogy nincsen semmi baj, de hogy nem lenne igaz, az biztos.
- Mégis hazudtatok..- megtöröltem szemeimet, majd nagy sebességgel indultam ki a helységből, de az ajtóban megálltam.- Elfogadtam volna.- már mentem is, miután elmondtam mondandómat. Könnyek között rohantam ki a házból, végig az utcán. Az eső szakadt Londonban, szinte látni sem lehetett, én mégis fejvesztve rohantam az utcákon, és utakon át, így sikerült belerohannom egy hülye autóba. A földre zuhantam, néhány pillanat múlva azonban már iszonyú fájdalmak közt, de saját lábaimon folytattam az utamat, nem törődve a sofőrrel, aki nem győzött bocsánatot kérni. Elmotyogtam, hogy jól vagyok és már ott sem voltam. Az oldalam szörnyen fájt, félő volt, hogy sikeresen megzúzódott, de nem érdekelt, ugyanis volt ennél sokkal rosszabb is. A hazugság. Amiben egész életemben éltem.. Eredetileg Liamhez tartottam, de eszembe jutott valami, helyette irányt váltottam és néhány pillanat múlva már azon az ajtón dörömbölhettem, amelyiken terveztem. Nem számított rám, szemei kitágultak mikor meglátott, de milyen látványt is nyújthat egy szétázott lány. Beljebb löktem az ajtót szabad kezemmel és bementem mellette. A házban kellemes meleg fogadott, amitől libabőrös lettem.- Honnan tudtad?- hangom halk volt. Nem láttam arcát, háttal állt nekem, szinte csend volt odabent, így tisztán hallhattam, hogy légzése felgyorsult.- Honnan tudtad?!- felemeltem hangom, ezúttal azonban már szemeit is láthattam. Ahogy otthon sem, úgy nála sem kaptam választ. Egyik kezemet az oldalamra szorítottam, mintha attól megszűnne a fájdalom, másikkal eltűrtem vizes tincseimet arcomból.- Luke válaszolj! Honnan tudtad, hogy csak örökbe fogadtak, és miért nem szóltál róla?!
- Menj haza Lacey.- hangja rideg volt, amitől a fájdalom, amit a szívemben éreztem, csak még nagyobbá vált, azonban magam sem tudom miért. A fejemet ráztam, szavak után kutakodva. Légzésem egyeletlenné vált, a testembe nyilalló fájdalom pedig percről percre elviselhetetlenebb.
- Szemét vagy, érted?
- Ne kezd ezt..
- Ohh, persze.. El is felejtettem ki áll előttem.. Meghajolok ha szeretnéd.
- Minek jöttél ide?
- Te is tudod nagyon jól, minek kérdezed?
- Lacey, nekem ehhez nincs kedvem. Utoljára kérem, hogy menj el.
- Nem amíg nem válaszolsz.- egy pillanatra behunyta szemét, mivel ismerem tudom, hogy elvesztette önuralmát.- Utoljára kérdezem.. Honnan tudtad, hogy örökbe fogadtak?- csend volt közöttünk.- Nem? Oké, akkor majd megtalálom a választ én..- elindultam, de karom után nyúlt. Felszisszentem fájdalmamban, és próbáltam elviselni az érzést könnyek nélkül, azonban nehéz volt tartani magam. Végignézett rajtam, de kirántottam karomat szorításából.- Miért hazudtál?! Mindenki csak hazudni tud, miért?!- kiakadtam. Túl sok volt ez az egész, és természetesen kin vezetném le, ha nem rajta. Mindig egymáson vezetjük le a feszültséget, ezzel bántva a másikat, de forgatókönyv mindig ugyan az. Mondhatni ugyan azokat a köröket futjuk újra és újra, mióta megismertük egymást.
- Tényleg? Így akarod?- nem értettem miről beszél.- Akkor légyszíves válaszolj már, miért tettél tönkre mindent, amit az évek alatt felépítettem? Miért árultad el neki?!- ezúttal én hallgattam. Képtelen voltam értelmes választ adni neki, azon kívül, hogy csak a barátomat védtem. Tudtam, hogy ha ezzel állok elő megint, úgy sem hisz nekem, pedig ez az igazság, Liam miatt csináltam mindent.
- Elárulnátok, mit műveltek?- Ash jött le a lépcsőn, nyomában a többiekkel.
- Kérdezd az árulót.
- Áruló? Te teljesen meghülyültél?! Sosem tartoztam a kis bandádba, és soha nem is fogok!
- Tévedsz. Képtelen vagy figyelni a körülötted lévő dolgokra, csak sajnálni tudlak Lacey.
- Ha csak sajnálni tudsz, miért léptél be az életembe?!
- Azt hittem más vagy!
- Nem is ismertél!
- És már nem is akarlak! Örülök, hogy kiderült a hazugság, és örülök, hogy most szenvedsz!
- Luke!- Michael szólt rá, hangja határozott volt, velem ellentétben. Végleg összetörtem. Már abban sem voltam biztos miért állok még mindig ott, miért keresem még mindig ragyogó tekintetét, ami sötétté vált.. Miért várom, hogy közel lépjen hozzám és kedveskedjen, ahogy ritkán szokott.. Tudtam, hogy ezek nem fognak megtörténni, és amit kapni fogok tőle, az csupán a gyűlölet lesz.. A gyűlölet és a megvetés. A könnyek újra arcomat áztatták, nem tudtam ellene mit tenni. Megsemmisülve álltam ott, miközben minden szem, kivéve az övét, rám szegeződött. Minden egyes könnycsepp, ami elhagyta szememet, csak nehezebbé tette a súlyt, amit cipeltem, a fájdalmat, amit el kellett volna viselnem, de túl soknak bizonyult számomra.
- Miért nem mész a barátodhoz és sírod ki magad a vállán?- hangjából csak úgy áradt a szánalom. Én mentem volna, csupán egy baj volt, hogy szinte képtelen voltam elindulni. Szólásra nyitottam számat, de egy hang sem jött fel torkomon.
- Lace..?- Ashton felé kaptam fejemet.- Te vérzel.- lenéztem kezemre, amit tényleg vörös folyadék borított. Egy pillanatra pánikba estem, de nem akartam még jobban porrá hullni előttük. Körbenéztem, megdöbbent arcokkal találtam szembe magam, ezúttal a szőke szemei is kikerekedtek. Úgy éreztem magam, mint egy szarvas a kocsi fényszórója előtt.- Ki és mit csinált veled?
- Jól vagyok, oké?
- Nem úgy nézel ki.- a szőkére emeltem tekintetemet, de megbántam, egy újabb csalódás fogadott, már nem tisztelt meg kék szemeivel. Kifújtam a levegőt és elsiettem, nem törődve a nekem szánt kiabálásoknak, olyan gyorsan mentem, ahogy csak testem engedte. A fájdalom méregként terjedt szét bennem, de már csak egy célom volt.. Eljutni ahhoz az emberhez, aki sosem fordított nekem hátat, aki soha sem kérdőjelezte meg se a barátságunkat, se engem.. Ahhoz az emberhez, aki mellettem volt egész életemben.

11. fejezet

- Miért Lace.. Miért?- nem mertem rá nézni, féltem a lenéző és egyben félelmetes tekintetétől. Mert ilyenkor az szokott lenni.. Szemei elsötétülnek a haragtól, akárcsak az ég vihar előtt, tudod, hogy valami megváltozott. A tiszta eget felváltja a sötét égbolt, csakúgy mint az ő szemeinél.. Hangja azonban inkább volt csalódott, mint indulatos, de ennek ellenére sem mertem felnézni, csupán meredtem magam elé és azon gondolkodtam, miért velem történik mindez. Miért nekem kell mindig a legnehezebb döntéseket hoznom..- Csak mondj valamit..- mély levegőt vettem és ezúttal szemeibe néztem.
- Sajnálom, érted? Sajnálom! Nem tehettem mást!
- Mi az, hogy n...
- Liam..- szavába vágtam.- Megfenyegettek vele..- hangom elcsuklott. Nem akartam, hogy így lásson.. Ha néhány órával előbb látott volna.. Erős voltam, de megtörtek. Most csak egy rettegő lány állt előtte, aki féltette a barátját és össze volt zavarodva.- Nem tehettem mást.. Sajnálom..- szemeimből könnyek folytak végig arcomon, vonásai ellágyultak, de pár pillanat múlva már nyomait sem láthattam rajta, mikor megszólalt hangja határozott volt. Én azonban bele láttam ezalatt a néhány másodperc alatt, közel sem volt olyan magabiztos belülről, mint azt kintről sugallta.
- Mi történt?- tudtam, hogy eljött az a pillanat, amikor fel kell idéznem az elmúlt néhány óra eseményeit és az ezzel járó érzéseket is egyben..
 - Lacey?- egy magas pasas állított meg. Hiába tudta a nevemet, nekem fogalmam sem volt, hogy kicsoda.
- Ismerem magát?
- Nem, őt nem.. De engem igen.- egy másik férfi lépett ki háta mögül. Igaza volt, nagyon is ismertem hiszen nem most először találkoztunk. Robert állt tőlem néhány lépésre. Gondolkodás nélkül fordítottam hátat és eredtem futásnak. Tudtam, hogy csupán idő kérdése, hogy utolérjenek vagy a lábaim megadják magukat, még sem adtam meg magam, még sem álltam meg. Úgy futottam, mint még soha, nem törődtem az emberekkel körülöttem, nem törődtem semmivel, csupán minél messzebb akartam tőle kerülni, de annál közelebb a szőkéhez. Vicces, hogy pont rá gondoltam elsőként, de kire is kéne, ha Robertről van szó.. Csak Luke segíthet ebben.. Vagyis csak segíthetett volna. Két kéz között kötöttem ki, de nem hagytam annyiban. Mindent bevetettem, hogy szabaduljak, de kevésnek bizonyultam és mikor újra észbe kaptam már egy szobában voltam, valahol messze a segítségtől, vagy bárki mástól. Kezeimet ragasztószalag erősítette a fűtőcsőhöz mikor újra magamhoz tértem. Fogalmam sem volt hogy kerültem oda, de csak is egy valami járt a fejemben.. Hogy el kell tűnnöm arról a helyről.- Hiába minden.
- Most mit akar..?- minél előbb túl akartam esni ezen. Igyekeztem nem kimutatni a félelmemet, Luke mondta, hogy sosem szabad kimutatni ha félünk, főleg nem az ellenség előtt.
- Egyből a lényegre, ez tetszik..- mosoly jelent meg arcán.
- Már mondtam. Nem tudok semmit.
- Ohh, ebben nem vagyok olyan biztos.- lehajolt hozzám és eltűrt egy kósza tincset fülem mögé.- Tudod hol van a kis rejtekhelye.- fülembe suttogta szavait, amitől borzongás futott végig egész testemen.
- Mint ha nem tudnád.. Te lövöldöztél ott múltkor..
- Ez bonyolult kicsikém.. És nem hiszem, hogy értenéd.- felnevettem.- Szóval? Hol bujkál?
- Hiszen te is t..
- Nem!- összerezzentem kiabálásától, de hangja nyugodtan csengett mikor újra megszólalt.- Maradjunk annyiban, hogy hiába hiszitek azt mind, én és az embereim voltunk.. Tévedtek. Nem csak egy ellensége van a fiamnak.
- Ő nem a fiad.
- Ááá, gondolom mesélt neked ezt-azt.
- Eleget tudok.
- Nagyszerű, akkor halljam a címet és már mehetsz is.
- Nem.- határozottan vágtam rá. Testbeszéde arról árulkodott, hogy elvesztette a türelmét, hiába is próbált kedvesen viselkedni velem, láttam rajta, hogy vissza kell fognia magát.
- Nem?
- Nem.
- Hát jó.. Akkor szeretném ha tudnád.. És együtt élnél a tudattal, hogy a barátod.. Hogy is hívják? Liam?- ajkaim elnyíltak egymástól, de egy hang sem jött fel torkomon.- Igen ő.- arcán ismét mosoly jelent meg.- Nos.. Miattad halt meg.
- Te.. Nem bánthatod őt.- a magabiztosságom a hangommal együtt ingott meg. Inkább csak magamat győzködtem szavaimmal.
- Valóban? Majd meglátjuk.- hátat fordított nekem, a pánik eluralkodott rajtam.- Remélem képes leszel együtt élni a tudattal, hogy t..
- Várj!- szemeimet könnyek lepték el.- Csak ne bántsd őt..
- Az ideje fogy. Ki tudja épp mi történik vele.
- Elmondom, csak.. Hagyd őt békén.. Kérlek.
- Azt hittem tovább bírod majd.. Pontosan olyan vagy, mint ő, amikor rólad van szó.- nem értettem miről beszélt, de nem is érdekelt.- Halljuk kislány.
- Honnan tudjam, hogy nem bántod?
- Sehonnan.- elmosolyodott.
- Nincs is nálad.- felnevettem és a fejemet ráztam.
- Jól van.. Szóval ezzel magyarázod majd magadnak?
- Miért csinálod ezt?- hangom elfúlt. Röpke pillanatok alatt hagyott el az erőm. A tudat, hogy Liam megsérülhet mindent lerombolt bennem odabent. 
- Adok egy utolsó esélyt, különben idehozom és előtted fogok golyót ereszteni a fejébe, szóval gyerünk kicsikém.. Fogy az idő, a türelmemmel együtt!
- A volt irodaház.. Amit lakhatatlanná nyilvánítottak..- megsemmisülve mondtam ki a szavakat lehajtott fejjel.
- Luke..
- Van fogalmad róla mit tettél?
- Még is mit kellett volna csinálnom?!- a sós cseppek megállás nélkül folytak szemeimből.- Nem veszíthetem el..
- És ezután?- hangja hűvös volt.
- Itt hagyott.. Úgy fél óra múlva behoztak téged.. Innentől te is tudod, hisz itt voltál..- csuklóimat dörzsöltem, ugyanis Luke megszabadított a ragasztószalagoktól, amik túl szorosan fonták körbe kezeimet.
- Mindenki aki ott volt..
- Tudom.
- Ezt.. Nem hiszem el.- összekulcsolta ujjait tarkóján és hátat fordított nekem. Letöröltem könnyeimet és próbáltam határozott lenni.
- Sajnálom, de nem hagyhattam, hogy bántsa a barátomat.
- Nem?- felnevetett és felém fordult.- Helyette az enyémeket bántja, köszönöm!
- Te is ezt tetted volna a helyemben!
- Talán.
- Választanom kellet és én őt választottam.

10. fejezet

Az ablakon néztem kifelé míg ő a hátam mögött vetette le véres ruháit és cserélte le tisztákra. Nem kellett hazamennie, mert volt nálam néhány itt hagyott holmija még régebbről, mikor nálam aludt, ami nem éppen mostanában volt. Én sem mostanában aludhattam a saját ágyamban.. Halkan jelezte, hogy készen van, lassan és kissé bizonytalanul léptem oda hozzá, végigsimítottam karján majd egy apró, biztató mosoly után megöleltem. Leírhatatlan volt mennyire sajnáltam és mekkora bűntudat tátongott bennem, hiszen mindez az én hibám volt. Be akartam vinni a kórházba, de ellenezte ezt a javaslatot, pedig szerintem látnia kellett volna egy orvosnak, mégis tiszteletben tartottam döntését, így legalább arra rá tudtam venni, hogy nálam maradjon.
- Sajnálom.- suttogtam és mellkasába fúrtam arcomat. Ő volt az utolsó ember akit valaha is bántani akartam, és lehet, hogy nem én tettem ezt vele, mégis miattam történt minden.
- Nem a te hibád Lace..
- Ne kezd.- motyogtam.- Ne szóljak a barátnődnek..?- felnéztem rá, de csak a fejét rázta.
- Itt van mindenki, akire jelenleg szükségem van.- talán nem gondolta volna, de szavai szívemig hatoltak és hihetetlenül jól estek.- De ha most elsírod magad..- annak ellenére, hogy szemeimet tényleg ellepték a sós cseppek, mind a ketten elnevettük magunkat.- Szeretlek.
- Én is..- kaptam egy puszit a hajamba mielőtt elengedett volna. Inkább lementem a földszintre és hagytam pihenni, próbáltam elfoglalni magam a nappaliban. Kicsit megkönnyebbültem, hogy végre képes voltam kimondani a szőkének mindazt, amit már az elején kellett volna. Valahol azonban legbelül tudtam, hogy ezzel nem lesz vége, viszont nem akartam elfogadni ezt a tényt, így igyekeztem erre nem is gondolni, csupán arra, hogy vége van.. Egy időre biztosan. Az már nem érdekel, hogy egy napig vagy egy hétig, a lényeg, hogy most ez van, és csak Liamre kell koncentrálnom. Túlságosan is sok minden történt ezalatt a pár óra alatt, ami teljesen kikészített, így szemeimet egyre nehezebbnek éreztem, mégsem aludhattam, a telefonom csipogása kirángatott a nyugalomból. Meg sem néztem ki az, csak felvettem, de bár ne tettem volna, ugyanis a szőke hangja szólalt meg a vonal másik végén, nem mondott sokat, csupán annyit, hogy ha érdekel az igazság menjek el hozzá, ezután rögtön le is tette. Hosszas gondolkodás után ellent kellett mondanom az elvemnek, miszerint többet nem megyek a közelébe, de az, hogy tudjam az igazat.. Fontosabbnak éreztem, így sietve és csendben hagytam el a házat. A saját tempómban hajthattam London utcáin, ami nem csoda, hisz ki az, aki éjjel háromkor száll kocsiba.. Mikor a házához értem már várt rám odakint. Határozott léptekkel szeltem át a kettőnk közötti távolságot és álltam meg előtte.
- Lace..
- Van két perced.
- Úgy sem fogsz hinni nekem.
- Te ne ezzel foglalkozz, csak mond.- apró sóhaj hagyta el száját. Látszott rajta, hogy gyötrődik, nem az a fiú állt velem szembe, mint néhány órával ezelőtt.
- Lacey.. Téged örökbe fogadtak..- szemeiben fájdalom csillogott miközben lassan ejtette ki a szavakat száján.
- Igazad volt..- kérdőn nézett rám.- Tényleg nem hiszek neked.
- Pedig nem ártana..
- Hogy várod el ezek után, hogy bármit is elhiggyek neked? Sosem adtál okot a bizalomra Luke! Soha.. És nem tudom, hogy képzelted, hogy majd csendben tűröm amit velem teszel.. Sosem fogom megbocsájtani amit vele tettél..
- Sajnálom..
- Én is.. Azt hittem legbelül jó ember vagy, de tévedtem.. Benned nincs semmi jó.- hátat fordítottam és elmentem, gondolkodás nélkül hajtottam el onnan, még csak vissza se néztem. Elhinni amit mondott, majdhogynem egyenlő volt a lehetetlennel.. Nem gondoltam volna, hogy képes ilyet kitalálni, de úgy látszik ismét csak félreismertem.. Ami hülyeség, őt képtelenség kiismerni.. Csalódtam benne, és magamban, amiért hittem, hogy megváltozhat, szépen lassan előjött belőle az az énje, ami sokkal inkább hasonlít a nevelőapjára, mint bárkire.. Jó úton jár, hogy a nyomába lépjen és teljesen olyan legyen, mint ő.. Vagy percekig ülhettem a kocsiban könnyes szemekkel, gondolataimba meredve. Mi van ha még is igazat mondott? Miért hazudna erről? Mit érne el vele..? És miért pont most mondta el.. Sehogy sem áll össze a kép, teljesen össze voltam zavarodva. Már nem tudtam mit hihetek el neki, és mit nem. Eddig a bábja voltam, és úgy rángatott ahogy csak akart.. Én voltam az, aki megsérült.. Nem ő. Erről pedig csakis ő tehet. Liam a nappaliban várt mikor beléptem, azt hittem maximum fél óráig voltam távol, de mikor a nap lágy sugarai lassan bekúsztak az ablakon, minden megváltozott.. Nem szólt semmit, csupán arcomat fürkészte, majd kitárta karjait, persze gondolkodás nélkül siettem felé és bújtam ölelésébe. Szemeimből könnyek folytak végig arcomon, azt hiszem ott tört meg a jég bennem, és jött ki rajtam az egész ami történt. Abban a pillanatban megfogadtam magamnak, hogy soha többet nem sírok Luke miatt, és erős maradok, történjen bármi. Nem érdemli meg, hogy így érezzek miatta.
- Minden rendben lesz.- nyugtatásképpen hátamat simogatta, majd arcát hajamba fúrta. Szorosabban kapaszkodtam belé, nem akartam elveszíteni, ő az egyetlen akiben feltétel nélkül meg tudok bízni és akire mindig számíthatok. Liam az én horgonyom, ami nem enged elsüllyedni az viharok alatt, és tudom, hogy ő mindig itt lesz nekem, ahogy én is neki, ennél pedig nem kell több. A szőkének csak egy játékszer vagyok, erre rájöttem, de nem látom a végjátékot, és ez az, ami szörnyen zavar.