12. fejezet

- Kérdezhetek valamit?
- Mond csak Lace.- mély levegőt vettem és azt kívántam, ne legyen igaza. Azt kívántam bárcsak tévedne.. Erőt kellett vennem magamon, hogy határozott maradhassak, és ne lássák rajtam, mennyire is félek ettől a beszélgetéstől, mert ha a szőkének nem is volt igaza, megkérdőjeleztem a szüleimet, ami szörnyű dolog.
- Ti vagytok az igazi szüleim?- félve emeltem rájuk tekintetemet, arcukról lefagyott a mosoly, ami csak egyet jelenthetett.. Luke igazat mondott. A helységben csend volt, a levegő szinte megfagyott körülöttünk. Vártam a válaszukat, hogy azt mondják, ne legyek buta, hogy megkérdezzék, hogy feltételezhetek ilyet, de ezek közül egyik sem történt meg. Tekintetük egymás között cikázott, rágódtak a hallottakon, ahogy a szavakon is, ez tisztán látszott rajtuk, engem pedig a sírás kerülgetett.- Miért?!- kissé felemeltem hangomat, de határozottságomnak már nyoma sem volt, felváltotta néhány sós csepp, ami látásomat homályosította.- Miért nem mondtátok el?!- széttártam karjaim és továbbra is válaszra vártam, de kezdtem magam egyre rosszabbul érezni.- Jogom lett volna tudni.. Jogom van tudni!
- Kicsim.. El akartuk mondani.
- Mégis mikor?!
- Amikor betöltötted a t..
- Már rég túl vagyok rajta.. Több hónapja!
- Lacey, kérlek..
- Csalódtam bennetek.. Azt hittem szerettek.- hangom elhalkult, és az indulataim lenyugodtak. A dühöt, amit néhány pillanattal ezelőtt éreztem, felváltotta a szín tiszta fájdalom. A szívem kiszakadni készült mellkasomból, a könnyek megállíthatatlanul folytak végig arcomon, úgy éreztem összetörtem. Millió apró darabkára, amit szinte lehetetlenség lesz összerakni.
- Ne butáskodj, persze, hogy szeretünk.- anyu.. Arcán sós cseppek szánkáztak végig, hiába volt rossz így látni, nem tudtam megsajnálni. Nem tudtam odamenni hozzájuk, megölelni őket és bocsánatot kérni. Nekik kellett volna, mégsem tették, azonban attól tartottam, ha meg is teszik, minden próbálkozás hiába. Ha akarnák, kimondanám, hogy nincsen semmi baj, de hogy nem lenne igaz, az biztos.
- Mégis hazudtatok..- megtöröltem szemeimet, majd nagy sebességgel indultam ki a helységből, de az ajtóban megálltam.- Elfogadtam volna.- már mentem is, miután elmondtam mondandómat. Könnyek között rohantam ki a házból, végig az utcán. Az eső szakadt Londonban, szinte látni sem lehetett, én mégis fejvesztve rohantam az utcákon, és utakon át, így sikerült belerohannom egy hülye autóba. A földre zuhantam, néhány pillanat múlva azonban már iszonyú fájdalmak közt, de saját lábaimon folytattam az utamat, nem törődve a sofőrrel, aki nem győzött bocsánatot kérni. Elmotyogtam, hogy jól vagyok és már ott sem voltam. Az oldalam szörnyen fájt, félő volt, hogy sikeresen megzúzódott, de nem érdekelt, ugyanis volt ennél sokkal rosszabb is. A hazugság. Amiben egész életemben éltem.. Eredetileg Liamhez tartottam, de eszembe jutott valami, helyette irányt váltottam és néhány pillanat múlva már azon az ajtón dörömbölhettem, amelyiken terveztem. Nem számított rám, szemei kitágultak mikor meglátott, de milyen látványt is nyújthat egy szétázott lány. Beljebb löktem az ajtót szabad kezemmel és bementem mellette. A házban kellemes meleg fogadott, amitől libabőrös lettem.- Honnan tudtad?- hangom halk volt. Nem láttam arcát, háttal állt nekem, szinte csend volt odabent, így tisztán hallhattam, hogy légzése felgyorsult.- Honnan tudtad?!- felemeltem hangom, ezúttal azonban már szemeit is láthattam. Ahogy otthon sem, úgy nála sem kaptam választ. Egyik kezemet az oldalamra szorítottam, mintha attól megszűnne a fájdalom, másikkal eltűrtem vizes tincseimet arcomból.- Luke válaszolj! Honnan tudtad, hogy csak örökbe fogadtak, és miért nem szóltál róla?!
- Menj haza Lacey.- hangja rideg volt, amitől a fájdalom, amit a szívemben éreztem, csak még nagyobbá vált, azonban magam sem tudom miért. A fejemet ráztam, szavak után kutakodva. Légzésem egyeletlenné vált, a testembe nyilalló fájdalom pedig percről percre elviselhetetlenebb.
- Szemét vagy, érted?
- Ne kezd ezt..
- Ohh, persze.. El is felejtettem ki áll előttem.. Meghajolok ha szeretnéd.
- Minek jöttél ide?
- Te is tudod nagyon jól, minek kérdezed?
- Lacey, nekem ehhez nincs kedvem. Utoljára kérem, hogy menj el.
- Nem amíg nem válaszolsz.- egy pillanatra behunyta szemét, mivel ismerem tudom, hogy elvesztette önuralmát.- Utoljára kérdezem.. Honnan tudtad, hogy örökbe fogadtak?- csend volt közöttünk.- Nem? Oké, akkor majd megtalálom a választ én..- elindultam, de karom után nyúlt. Felszisszentem fájdalmamban, és próbáltam elviselni az érzést könnyek nélkül, azonban nehéz volt tartani magam. Végignézett rajtam, de kirántottam karomat szorításából.- Miért hazudtál?! Mindenki csak hazudni tud, miért?!- kiakadtam. Túl sok volt ez az egész, és természetesen kin vezetném le, ha nem rajta. Mindig egymáson vezetjük le a feszültséget, ezzel bántva a másikat, de forgatókönyv mindig ugyan az. Mondhatni ugyan azokat a köröket futjuk újra és újra, mióta megismertük egymást.
- Tényleg? Így akarod?- nem értettem miről beszél.- Akkor légyszíves válaszolj már, miért tettél tönkre mindent, amit az évek alatt felépítettem? Miért árultad el neki?!- ezúttal én hallgattam. Képtelen voltam értelmes választ adni neki, azon kívül, hogy csak a barátomat védtem. Tudtam, hogy ha ezzel állok elő megint, úgy sem hisz nekem, pedig ez az igazság, Liam miatt csináltam mindent.
- Elárulnátok, mit műveltek?- Ash jött le a lépcsőn, nyomában a többiekkel.
- Kérdezd az árulót.
- Áruló? Te teljesen meghülyültél?! Sosem tartoztam a kis bandádba, és soha nem is fogok!
- Tévedsz. Képtelen vagy figyelni a körülötted lévő dolgokra, csak sajnálni tudlak Lacey.
- Ha csak sajnálni tudsz, miért léptél be az életembe?!
- Azt hittem más vagy!
- Nem is ismertél!
- És már nem is akarlak! Örülök, hogy kiderült a hazugság, és örülök, hogy most szenvedsz!
- Luke!- Michael szólt rá, hangja határozott volt, velem ellentétben. Végleg összetörtem. Már abban sem voltam biztos miért állok még mindig ott, miért keresem még mindig ragyogó tekintetét, ami sötétté vált.. Miért várom, hogy közel lépjen hozzám és kedveskedjen, ahogy ritkán szokott.. Tudtam, hogy ezek nem fognak megtörténni, és amit kapni fogok tőle, az csupán a gyűlölet lesz.. A gyűlölet és a megvetés. A könnyek újra arcomat áztatták, nem tudtam ellene mit tenni. Megsemmisülve álltam ott, miközben minden szem, kivéve az övét, rám szegeződött. Minden egyes könnycsepp, ami elhagyta szememet, csak nehezebbé tette a súlyt, amit cipeltem, a fájdalmat, amit el kellett volna viselnem, de túl soknak bizonyult számomra.
- Miért nem mész a barátodhoz és sírod ki magad a vállán?- hangjából csak úgy áradt a szánalom. Én mentem volna, csupán egy baj volt, hogy szinte képtelen voltam elindulni. Szólásra nyitottam számat, de egy hang sem jött fel torkomon.
- Lace..?- Ashton felé kaptam fejemet.- Te vérzel.- lenéztem kezemre, amit tényleg vörös folyadék borított. Egy pillanatra pánikba estem, de nem akartam még jobban porrá hullni előttük. Körbenéztem, megdöbbent arcokkal találtam szembe magam, ezúttal a szőke szemei is kikerekedtek. Úgy éreztem magam, mint egy szarvas a kocsi fényszórója előtt.- Ki és mit csinált veled?
- Jól vagyok, oké?
- Nem úgy nézel ki.- a szőkére emeltem tekintetemet, de megbántam, egy újabb csalódás fogadott, már nem tisztelt meg kék szemeivel. Kifújtam a levegőt és elsiettem, nem törődve a nekem szánt kiabálásoknak, olyan gyorsan mentem, ahogy csak testem engedte. A fájdalom méregként terjedt szét bennem, de már csak egy célom volt.. Eljutni ahhoz az emberhez, aki sosem fordított nekem hátat, aki soha sem kérdőjelezte meg se a barátságunkat, se engem.. Ahhoz az emberhez, aki mellettem volt egész életemben.