11. fejezet

- Miért Lace.. Miért?- nem mertem rá nézni, féltem a lenéző és egyben félelmetes tekintetétől. Mert ilyenkor az szokott lenni.. Szemei elsötétülnek a haragtól, akárcsak az ég vihar előtt, tudod, hogy valami megváltozott. A tiszta eget felváltja a sötét égbolt, csakúgy mint az ő szemeinél.. Hangja azonban inkább volt csalódott, mint indulatos, de ennek ellenére sem mertem felnézni, csupán meredtem magam elé és azon gondolkodtam, miért velem történik mindez. Miért nekem kell mindig a legnehezebb döntéseket hoznom..- Csak mondj valamit..- mély levegőt vettem és ezúttal szemeibe néztem.
- Sajnálom, érted? Sajnálom! Nem tehettem mást!
- Mi az, hogy n...
- Liam..- szavába vágtam.- Megfenyegettek vele..- hangom elcsuklott. Nem akartam, hogy így lásson.. Ha néhány órával előbb látott volna.. Erős voltam, de megtörtek. Most csak egy rettegő lány állt előtte, aki féltette a barátját és össze volt zavarodva.- Nem tehettem mást.. Sajnálom..- szemeimből könnyek folytak végig arcomon, vonásai ellágyultak, de pár pillanat múlva már nyomait sem láthattam rajta, mikor megszólalt hangja határozott volt. Én azonban bele láttam ezalatt a néhány másodperc alatt, közel sem volt olyan magabiztos belülről, mint azt kintről sugallta.
- Mi történt?- tudtam, hogy eljött az a pillanat, amikor fel kell idéznem az elmúlt néhány óra eseményeit és az ezzel járó érzéseket is egyben..
 - Lacey?- egy magas pasas állított meg. Hiába tudta a nevemet, nekem fogalmam sem volt, hogy kicsoda.
- Ismerem magát?
- Nem, őt nem.. De engem igen.- egy másik férfi lépett ki háta mögül. Igaza volt, nagyon is ismertem hiszen nem most először találkoztunk. Robert állt tőlem néhány lépésre. Gondolkodás nélkül fordítottam hátat és eredtem futásnak. Tudtam, hogy csupán idő kérdése, hogy utolérjenek vagy a lábaim megadják magukat, még sem adtam meg magam, még sem álltam meg. Úgy futottam, mint még soha, nem törődtem az emberekkel körülöttem, nem törődtem semmivel, csupán minél messzebb akartam tőle kerülni, de annál közelebb a szőkéhez. Vicces, hogy pont rá gondoltam elsőként, de kire is kéne, ha Robertről van szó.. Csak Luke segíthet ebben.. Vagyis csak segíthetett volna. Két kéz között kötöttem ki, de nem hagytam annyiban. Mindent bevetettem, hogy szabaduljak, de kevésnek bizonyultam és mikor újra észbe kaptam már egy szobában voltam, valahol messze a segítségtől, vagy bárki mástól. Kezeimet ragasztószalag erősítette a fűtőcsőhöz mikor újra magamhoz tértem. Fogalmam sem volt hogy kerültem oda, de csak is egy valami járt a fejemben.. Hogy el kell tűnnöm arról a helyről.- Hiába minden.
- Most mit akar..?- minél előbb túl akartam esni ezen. Igyekeztem nem kimutatni a félelmemet, Luke mondta, hogy sosem szabad kimutatni ha félünk, főleg nem az ellenség előtt.
- Egyből a lényegre, ez tetszik..- mosoly jelent meg arcán.
- Már mondtam. Nem tudok semmit.
- Ohh, ebben nem vagyok olyan biztos.- lehajolt hozzám és eltűrt egy kósza tincset fülem mögé.- Tudod hol van a kis rejtekhelye.- fülembe suttogta szavait, amitől borzongás futott végig egész testemen.
- Mint ha nem tudnád.. Te lövöldöztél ott múltkor..
- Ez bonyolult kicsikém.. És nem hiszem, hogy értenéd.- felnevettem.- Szóval? Hol bujkál?
- Hiszen te is t..
- Nem!- összerezzentem kiabálásától, de hangja nyugodtan csengett mikor újra megszólalt.- Maradjunk annyiban, hogy hiába hiszitek azt mind, én és az embereim voltunk.. Tévedtek. Nem csak egy ellensége van a fiamnak.
- Ő nem a fiad.
- Ááá, gondolom mesélt neked ezt-azt.
- Eleget tudok.
- Nagyszerű, akkor halljam a címet és már mehetsz is.
- Nem.- határozottan vágtam rá. Testbeszéde arról árulkodott, hogy elvesztette a türelmét, hiába is próbált kedvesen viselkedni velem, láttam rajta, hogy vissza kell fognia magát.
- Nem?
- Nem.
- Hát jó.. Akkor szeretném ha tudnád.. És együtt élnél a tudattal, hogy a barátod.. Hogy is hívják? Liam?- ajkaim elnyíltak egymástól, de egy hang sem jött fel torkomon.- Igen ő.- arcán ismét mosoly jelent meg.- Nos.. Miattad halt meg.
- Te.. Nem bánthatod őt.- a magabiztosságom a hangommal együtt ingott meg. Inkább csak magamat győzködtem szavaimmal.
- Valóban? Majd meglátjuk.- hátat fordított nekem, a pánik eluralkodott rajtam.- Remélem képes leszel együtt élni a tudattal, hogy t..
- Várj!- szemeimet könnyek lepték el.- Csak ne bántsd őt..
- Az ideje fogy. Ki tudja épp mi történik vele.
- Elmondom, csak.. Hagyd őt békén.. Kérlek.
- Azt hittem tovább bírod majd.. Pontosan olyan vagy, mint ő, amikor rólad van szó.- nem értettem miről beszélt, de nem is érdekelt.- Halljuk kislány.
- Honnan tudjam, hogy nem bántod?
- Sehonnan.- elmosolyodott.
- Nincs is nálad.- felnevettem és a fejemet ráztam.
- Jól van.. Szóval ezzel magyarázod majd magadnak?
- Miért csinálod ezt?- hangom elfúlt. Röpke pillanatok alatt hagyott el az erőm. A tudat, hogy Liam megsérülhet mindent lerombolt bennem odabent. 
- Adok egy utolsó esélyt, különben idehozom és előtted fogok golyót ereszteni a fejébe, szóval gyerünk kicsikém.. Fogy az idő, a türelmemmel együtt!
- A volt irodaház.. Amit lakhatatlanná nyilvánítottak..- megsemmisülve mondtam ki a szavakat lehajtott fejjel.
- Luke..
- Van fogalmad róla mit tettél?
- Még is mit kellett volna csinálnom?!- a sós cseppek megállás nélkül folytak szemeimből.- Nem veszíthetem el..
- És ezután?- hangja hűvös volt.
- Itt hagyott.. Úgy fél óra múlva behoztak téged.. Innentől te is tudod, hisz itt voltál..- csuklóimat dörzsöltem, ugyanis Luke megszabadított a ragasztószalagoktól, amik túl szorosan fonták körbe kezeimet.
- Mindenki aki ott volt..
- Tudom.
- Ezt.. Nem hiszem el.- összekulcsolta ujjait tarkóján és hátat fordított nekem. Letöröltem könnyeimet és próbáltam határozott lenni.
- Sajnálom, de nem hagyhattam, hogy bántsa a barátomat.
- Nem?- felnevetett és felém fordult.- Helyette az enyémeket bántja, köszönöm!
- Te is ezt tetted volna a helyemben!
- Talán.
- Választanom kellet és én őt választottam.