10. fejezet

Az ablakon néztem kifelé míg ő a hátam mögött vetette le véres ruháit és cserélte le tisztákra. Nem kellett hazamennie, mert volt nálam néhány itt hagyott holmija még régebbről, mikor nálam aludt, ami nem éppen mostanában volt. Én sem mostanában aludhattam a saját ágyamban.. Halkan jelezte, hogy készen van, lassan és kissé bizonytalanul léptem oda hozzá, végigsimítottam karján majd egy apró, biztató mosoly után megöleltem. Leírhatatlan volt mennyire sajnáltam és mekkora bűntudat tátongott bennem, hiszen mindez az én hibám volt. Be akartam vinni a kórházba, de ellenezte ezt a javaslatot, pedig szerintem látnia kellett volna egy orvosnak, mégis tiszteletben tartottam döntését, így legalább arra rá tudtam venni, hogy nálam maradjon.
- Sajnálom.- suttogtam és mellkasába fúrtam arcomat. Ő volt az utolsó ember akit valaha is bántani akartam, és lehet, hogy nem én tettem ezt vele, mégis miattam történt minden.
- Nem a te hibád Lace..
- Ne kezd.- motyogtam.- Ne szóljak a barátnődnek..?- felnéztem rá, de csak a fejét rázta.
- Itt van mindenki, akire jelenleg szükségem van.- talán nem gondolta volna, de szavai szívemig hatoltak és hihetetlenül jól estek.- De ha most elsírod magad..- annak ellenére, hogy szemeimet tényleg ellepték a sós cseppek, mind a ketten elnevettük magunkat.- Szeretlek.
- Én is..- kaptam egy puszit a hajamba mielőtt elengedett volna. Inkább lementem a földszintre és hagytam pihenni, próbáltam elfoglalni magam a nappaliban. Kicsit megkönnyebbültem, hogy végre képes voltam kimondani a szőkének mindazt, amit már az elején kellett volna. Valahol azonban legbelül tudtam, hogy ezzel nem lesz vége, viszont nem akartam elfogadni ezt a tényt, így igyekeztem erre nem is gondolni, csupán arra, hogy vége van.. Egy időre biztosan. Az már nem érdekel, hogy egy napig vagy egy hétig, a lényeg, hogy most ez van, és csak Liamre kell koncentrálnom. Túlságosan is sok minden történt ezalatt a pár óra alatt, ami teljesen kikészített, így szemeimet egyre nehezebbnek éreztem, mégsem aludhattam, a telefonom csipogása kirángatott a nyugalomból. Meg sem néztem ki az, csak felvettem, de bár ne tettem volna, ugyanis a szőke hangja szólalt meg a vonal másik végén, nem mondott sokat, csupán annyit, hogy ha érdekel az igazság menjek el hozzá, ezután rögtön le is tette. Hosszas gondolkodás után ellent kellett mondanom az elvemnek, miszerint többet nem megyek a közelébe, de az, hogy tudjam az igazat.. Fontosabbnak éreztem, így sietve és csendben hagytam el a házat. A saját tempómban hajthattam London utcáin, ami nem csoda, hisz ki az, aki éjjel háromkor száll kocsiba.. Mikor a házához értem már várt rám odakint. Határozott léptekkel szeltem át a kettőnk közötti távolságot és álltam meg előtte.
- Lace..
- Van két perced.
- Úgy sem fogsz hinni nekem.
- Te ne ezzel foglalkozz, csak mond.- apró sóhaj hagyta el száját. Látszott rajta, hogy gyötrődik, nem az a fiú állt velem szembe, mint néhány órával ezelőtt.
- Lacey.. Téged örökbe fogadtak..- szemeiben fájdalom csillogott miközben lassan ejtette ki a szavakat száján.
- Igazad volt..- kérdőn nézett rám.- Tényleg nem hiszek neked.
- Pedig nem ártana..
- Hogy várod el ezek után, hogy bármit is elhiggyek neked? Sosem adtál okot a bizalomra Luke! Soha.. És nem tudom, hogy képzelted, hogy majd csendben tűröm amit velem teszel.. Sosem fogom megbocsájtani amit vele tettél..
- Sajnálom..
- Én is.. Azt hittem legbelül jó ember vagy, de tévedtem.. Benned nincs semmi jó.- hátat fordítottam és elmentem, gondolkodás nélkül hajtottam el onnan, még csak vissza se néztem. Elhinni amit mondott, majdhogynem egyenlő volt a lehetetlennel.. Nem gondoltam volna, hogy képes ilyet kitalálni, de úgy látszik ismét csak félreismertem.. Ami hülyeség, őt képtelenség kiismerni.. Csalódtam benne, és magamban, amiért hittem, hogy megváltozhat, szépen lassan előjött belőle az az énje, ami sokkal inkább hasonlít a nevelőapjára, mint bárkire.. Jó úton jár, hogy a nyomába lépjen és teljesen olyan legyen, mint ő.. Vagy percekig ülhettem a kocsiban könnyes szemekkel, gondolataimba meredve. Mi van ha még is igazat mondott? Miért hazudna erről? Mit érne el vele..? És miért pont most mondta el.. Sehogy sem áll össze a kép, teljesen össze voltam zavarodva. Már nem tudtam mit hihetek el neki, és mit nem. Eddig a bábja voltam, és úgy rángatott ahogy csak akart.. Én voltam az, aki megsérült.. Nem ő. Erről pedig csakis ő tehet. Liam a nappaliban várt mikor beléptem, azt hittem maximum fél óráig voltam távol, de mikor a nap lágy sugarai lassan bekúsztak az ablakon, minden megváltozott.. Nem szólt semmit, csupán arcomat fürkészte, majd kitárta karjait, persze gondolkodás nélkül siettem felé és bújtam ölelésébe. Szemeimből könnyek folytak végig arcomon, azt hiszem ott tört meg a jég bennem, és jött ki rajtam az egész ami történt. Abban a pillanatban megfogadtam magamnak, hogy soha többet nem sírok Luke miatt, és erős maradok, történjen bármi. Nem érdemli meg, hogy így érezzek miatta.
- Minden rendben lesz.- nyugtatásképpen hátamat simogatta, majd arcát hajamba fúrta. Szorosabban kapaszkodtam belé, nem akartam elveszíteni, ő az egyetlen akiben feltétel nélkül meg tudok bízni és akire mindig számíthatok. Liam az én horgonyom, ami nem enged elsüllyedni az viharok alatt, és tudom, hogy ő mindig itt lesz nekem, ahogy én is neki, ennél pedig nem kell több. A szőkének csak egy játékszer vagyok, erre rájöttem, de nem látom a végjátékot, és ez az, ami szörnyen zavar.