14. fejezet

Luke felhívott, hogy menjek át hozzá, beszélni szeretne velem. Tiltakoztam, hiszen nem akartam újra abba a házba menni, de mint mindig, most is az ő szava győzött, így alig egy órán belül már a szobájában álltunk egymással szemen, szótlanul. A csend kettőnk között nem meglepő, más kínosnak érezné, én nem. Én inkább örülök neki, mert addig sem tőlünk és a veszekedésünktől zeng az ez egész ház. Nyugodtnak tűnt, pedig semmi oka nem volt rá velem szemben, elvégre én voltam az, aki elárulta Robertnek hol is vannak az emberei, annak ellenére, hogy sokszor mentette már meg az életemet és a legutóbbi találkozásunk sem volt a legfényesebb.
- Hogy vagy?- gyors pillantást vetett arra a helyre, ahol a testem lekoccolta a fekete autót, majd újra szemeimnek szentelte tekintetét.
- Jól.- aprót bólintottam, ezzel is alátámasztva válaszomat. Összeszűkítette szemeit egy pillanatra, végül apró sóhaj hagyta el száját. Megint csak az a fiú állt előttem, aki csak ritkán mutatkozik, és akkor is csupán néhány percig van jelen. Luke elnyomja a törődő, kedves énjét, amit nem értek, hiszen ki akar egész életében egy bunkó lenni, aki megfélemlíti az embereket..- Beszélni szerettél volna..- úgy éreztem mind a ketten túlságosan is távolságtartóak voltunk egymással. Mint ha falakat húztunk volna fel magunk elé, ezzel is eltaszítva a másikat, de az okát magam sem tudtam, viszont már már ösztönösen viselkedtem így, mikor ő is jelen volt. Talán túlságosan is féltem egy újabb vitától, amiben újra és újra megbántjuk a másikat, újabb sebeket ejtve egymáson..
- Csak szerettem volna, hogy tudd.. Sajnálom, és.. Megértem miért árultad el Robertnek..- felé kaptam tekintetemet, le sem tagadhattam volna meglepettségemet. Egy pillanatra azt hittem csak képzelődtem, de nem így volt. A szőke bocsánatot kért.. Tőlem. Szólásra nyitottam számat, de hiába, egy hang sem jött fel torkomon.- Én is ezt tettem volna a helyedben.- túlságosan is összezavarodtam szavaitól. Fel akartam tenni a kérdést, hogy erre magától jött rá, vagy a többieknek köszönheti, de nem akartam elrontani a pillanatot így inkább egy apró mosolyt küldtem felé. Úgy tűnt, mint aki megkönnyebbült volna a reakciómtól, de ebben nem voltam száz százalékig biztos. A szobára újra csend telepedett, de úgy éreztem nem sokáig. Az egyik polcon egy hifi rendszer volt, odaléptem hozzá, ezzel hátat fordítva a szőkének.
- Milyen zenéket szeretsz?- esélyt sem adtam válaszának, inkább elindítottam a zenét. Nagy meglepetésemre egy lassú szám lágy akkordjai csendültek fel. Felvont szemöldökkel és széles mosollyal az arcomon fordultam felé. A fejét rázta miközben kissé elnevette magát, de mikor elé léptem, arca újra komollyá változott.- Táncoljunk.- egy pillanatig csak az arcomat fürkészte, majd átkarolta derekamat és közelebb húzott magához. Nyaka köré fontam karjaim, egymásnak simulva, lassan ringatóztunk, miközben kék szemei rabul ejtették tekintetemet. Szívem pillanatokon belül ritmust váltott, heves dobogásba kezdett. Komolyan féltem, hogy ilyen közel észre fogja venni, és találkozhatok az önelégült mosolyával, de nem így történt. Mikor vége lett a számnak egyszerre álltunk meg, de nem engedtük el a másikat. Arcunkat csupán centiméterek választották el egymástól, míg végül ajkaink csókban forrtak össze.
- Luke!- Ash hangja lentről szűrődött fel, a szokásos "jönnöd kéne, baj van" hangsúllyal. Karjaim lehulltak nyaka körül és hátrébb léptem, mire bocsánatkérő pillantást küldött felém.
- Úgy is mennem kell.- sóhaj hagyta el száját, majd velem együtt sétált ki az ajtón. Lent sok ember gyűlt össze, Luke szinte azonnal a néhány perccel ezelőtt kiabáló fiúhoz sietett. Éreztem, hogy valami nincs rendben odalent, az emberek mozgolódtak és idegesnek tűntek, ha nem lenne valami baj, nem így viselkednének. A szőke néhány pillanaton belül újra előttem állt, de nem tűnt nyugodtnak, ami csak alátámasztotta az elméletemet, miszerint baj van. Zaklatottnak tűnt..- Mi történt?
- El kell menned.
- Tessék? Nem..
- Lacey, kérlek.
- Miért?- makacskodtam, mivel érdekelt minek a közepébe csöppentem ezúttal.
- Ne kezd ezt most, oké?
- Nem, nem oké.
- Lace.- kissé felemelte hangját, de rájöhetett volna már, hogy ez nálam nem használ, én nem félek tőle.
- Nem bánhatsz így velem Luke. Már mondtam, nem vagyok egy bábu.
- Azt mondtad menned kell.
- Hazudtam!- határozottan néztem szemeibe.- Mi történt?- ismételtem meg a kérdést.
- Ezt nem veled fogom megbeszélni..- hangja lenéző volt.
- Ohh, szóval nem..- nem fejeztem be a mondatot.- Ne haragudj, igazad van.. Én tényleg csak egy senki vagyok, akit úgy használsz ki, ahogy csak lehet.- hangomban egyszerre érződött a fájdalom, a megvetés és a düh keveréke.
- Én nem e..
- Mekkora egy bunkó vagy..- felnevettem, de nem örömömben, sokkal inkább kínomban.
- Igen? Ha ekkora bunkó vagyok, miért csókoltál meg?!
- Tessék?! Inkább te miért csókoltál meg engem?!- széttártam karjaim.
- Úgy sem jelentett semmit!
- Nagyszerű, ezzel nem vagy egyedül!
- Remek!
- Az!- álltam tekintetét, ami közel sem volt nyugodt, mint eddig ezen a napon. Újra eljutottunk oda, ahova mindig.. Veszekedés, egymás bántása.. Túl szép volt minden, hogy igaz legyen, mikor odafent voltunk. Felesleges volt abban a hitben élnem, hogy megváltozott, hogy többet fogok azzal az énjével találkozni, mint ezzel.- Hihetetlen, hogy mi mindig csak bántani tudjuk a másikat.- nem vártam meg válaszát, inkább átpréseltem magam a tömegen és már ott sem voltam. Eleve hülyeség volt odamennem, tudhattam volna, hogy megint így lesz vége mindennek.