17. fejezet

Sziasztok Drágáim !

Szörnyen sajnálom, hogy nem tudtam tartani mostanában a megszokott időpontot a részekkel, de nem volt túl sok időm írni. Dolgoztam egész nyáron, most jöttem haza Pestről és próbáltam kihasználni még a nyarat. Nem tudom, hogy lesz a sulikezdéstől, idén végzős leszek, szóval húzós év elé nézek, de nem hagyom cserben az olvasóimat. Remélem megértitek és kitartást a sulihoz.

Puszi Nektek. xx

Kezemben egy bögre forró teát szorongattam, miközben csupán meredtem magam elé. Mostanában jobban megviselnek az új infók.. Mondjuk úgy, bármivel kapcsolatban. Lassan az őrületbe kergetnek a saját gondolataim, túl sok minden van, ami miatt aggódnom kell, ami miatt nem élhetem már azt az életet, amihez egykor szoktam. Már nem az a lány vagyok, aki lejárt a haverokkal a pályára, aki a legjobb barátjával töltötte az egész napot, tele hülyeséggel és ha megkérdezték, hogy mi baja van, csupán annyit mondott; élvezem az életet. Az élet, amit most élveznem kéne tele van fenyegetéssel, és egyéb kellemes félelmet kiváltó dolgokkal. Amint behunytam szemeimet, az emlékek villámként villantak be elmémbe.
Lassan közelítettem meg az ágyban fekvő fiút, nem tudtam mire kéne számítanom a történtek után. Nem csak a külsejére, de a viselkedésére is értettem. Sötét volt, így nem igazán láttam arcát, a kocsiban pedig szó szerint féltem rá nézni. Nem bírom a vér látványát, ahogy az erőszakot sem, mégis ez lett az életem egyik "kihagyhatatlan" párosítása. A tenyeremre néztem, eszembe jutott, hogy nem csak őt bántották már mióta ismerjük egymást. Gyorsan el is hessegettem gondolataimat és leültem mellé. Rosszabbul nézett ki, mint azt gondoltam, így fájó volt ránézni. Vagy percekig csend honolt a szobában, miközben egymás arcát fürkésztük.
- Hogy vagy?- kissé elnevette magát, amit nem tudtam hova tenni, így inkább figyelmen kívül hagytam reakcióját.
- Te nem erre vagy kíváncsi.- szemeimet forgattam. Mindig ezt csinálja, ami szörnyen idegesítő. Igen, nagyon érdekelt mi történt, de ezúttal jobban foglalkoztatott az a kérdés, hogy hogy van.- Nem teszed fel a kérdést?
- Ki tette ezt veled?
- Ugyan Lace.. Mind a ketten tudjuk, hogy téged nem ez foglalkoztat.
- Én nem te vagyok, Luke.- hangom halk volt, próbáltam érzelemmentesen válaszolni, de nem voltam biztos magamban.
- Mégis olyan kérdést teszel fel, amire te is tudod a választ.
- Robert?- a kérdésemre amolyan 'csak hogy leesett' fejjel nézett rám.- Miért?
- Miattad.- szólásra nyitottam számat, de megelőzött.- Tudni akart valamit.
- Elárulod, vagy..?
- Nem hiszem, hogy tudni akarod.
- Luke.. Nem vagy az apám. Ne dönts mindig helyettem.- kissé felemeltem hangom, mert tényleg mindig helyettem döntött, mondjuk úgy mindenben. Vártam válaszát, de hiába, így inkább felkeltem mellőle. Már mentem is volna a gondolattal, hogy megint hülyeség volt idejönni, de megragadta karomat.
- Tudni akarta mennyire vagy fontos.- szívem hatalmasat dobbant, a levegő megakadt torkomban és hirtelen szóhoz sem jutottam. Lassan újra helyet foglaltam az ágy szélén, mire ő felült, így arcunk egy vonalban volt, alig pár centiméterre egymástól. Ajkaim kiszáradtak, nagyot nyeltem mielőtt megszólaltam volna.
- És mennyire vagyok fontos?- hangom szinte csak suttogás volt. Elvesztem kék szemeiben, ha akartam volna se tudtam volna levenni tekintetemet az övéről.
- Mit gondolsz?- lassan mozgott. Eltűrt egy kósza tincset fülem mögé, majd ujjával végigsimított arcomon. Légzésem a szívemmel párhuzamban gyorsult fel, képtelen voltam megszólalni, ahogy reagálni is.
- Honnan tudsz ennyit rólam?- talán akaratom ellenére ejtettem ki a szavakat. Nem is tudom mi ütött belém, a gyors témaváltással, de már nem is számított.
- Többet tudok rólad, mint azt gondolnád.- arcán mosoly jelent meg, nekem azonban már nem volt kedvem mosolyogni.
- Miért fontos, hogy mindent tudj rólam?
- Hogy meg tudjalak védeni.
- Ezt.. Nem értem.
- Nem baj.- ajkát mosolyra húzta. Behunytam szemem és megfogtam arcomon pihenő kezét.- Tudom mi érdekel még mindig, de hidd el.. Jobb, ha nem tudod.
- Minden az én hibám..
- Ez nem igaz. Én döntöttem így.- már tettem volna is fel a kérdést, de ezúttal sem engedte.- Melletted.
- Miért?
- Őszintén?- aprót bólintottam.- Eleinte azt hittem könnyen adod majd magad.. De te más vagy, mint a többi.. Nem félsz tőlem.. Nem félsz szembeszállni velem és emlékeztetni ki vagyok.. Úgy érzem..- egy pillanatra elhallgatott.- Úgy érzem benned bízhatok.- lehajtottam fejemet, sóhajtottam majd lefejtettem arcomról kezét.
- Pont ez az.. Én nem tudok bízni benned, hiszen még csak nem is ismerlek.- szemeiben fájdalom jelent meg.- Sajnálom.- suttogtam, majd felkeltem és kisiettem a szobából. Szemeimet könnyek lepték el, mégsem engedtem érzéseimnek.