22. fejezet

A beszélgetésünket egy-egy hosszabb párbeszéd, néhány hangos nevetés és több csend jellemezte. Valahogy így írnám le az Ashtonnal eltöltött időt. Hiába, van ami nem változik.. Ebben az esetben, ez a "valami", ő maga. A történtek ellenére is ugyan az az életvidám fiú maradt, aki előtte volt. Mindenkinek van egy tűzpróbája az életében, de úgy látszik ez nem az volt számára. Szerintem jöhet bármi Ash életében, ő biztosan túl fogja élni, és még nyolcvan évesen is nevetve fogja mesélni a szörnyűbbnél szörnyűbb eseteit, amit a bandának köszönhet. Ő ilyen. Az elején nem értettem Luke miért hagyta benne a bandába, mára azonban világossá vált számomra.. Mondhat bárki bármit, ő a legerősebb közöttük, és nem fizikai erőre gondolok, sokkal inkább lelkire. Egyszerűen csak hihetetlen.
- Mi az?- mosolyogva nézett rám.- Miért bámulsz ennyire?- megráztam a fejemet.
- Csak elgondolkodtam.
- Rajtam járnak a gondolataid?- vonogatni kezdte szemöldökét, mire vállon bokszoltam. Az egész eredménye a nevetés lett.. Ezúttal is.- Tényleg hiányzol neki.- arca komolyra váltott, elnéztem válla felett. Nem akartam ebbe újra belemenni és ugyan azokat a köröket futni minden egyes alkalommal, amikor felmerül a szőke. Folytatta volna a mondandóját, de a telefonja ezúttal megakadályozta. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, amolyan "még nem végeztünk" arcot vágott, majd gyorsan felvette a készüléket. Nem szólt bele semmit, de arcáról nem a nyugalom tükröződött vissza, sokkal inkább, hogy valami nincs rendben.
- Mm..- épp, hogy elkezdtem a mondatot máris félbeszakított.
- Mennem kell.- idegesnek tűnt.
- Várj!- megragadtam karjánál fogva.
- Lace, ez fontos..
- Akkor veled megyek.- mivel ismert már, tudta, hogy nem tágítok döntésem mellől, így sóhajtva bólintott rá és indult el újra. Gyors léptekkel szeltük át London utcáit.. A barátom elmondta, Calum hívta, hogy Robert a házban van és a dolog kezd elfajulni közte és a szőke között. Alig negyed óra múlva megtorpanva álltam az a ház előtt, ahova soha nem akartam visszamenni. Ash felém nyújtotta kezét válaszul hezitálásomra és a kisebb félelmem feloszlatására. A házba sietős léptekkel léptünk be, a nappaliban torpantunk meg, ahol a két személy egymásra szegezte fegyverét. Mindenki egy emberként kapta felénk tekintetét, a fürtös hajú fiú kissé maga mögé tolt. A férfi rám villantotta barna szemeit, majd mosolyra húzta ajkát miután rendesen végigmért. Úgy tűnt a szőkének ennyi kellett csupán, nem törődve semmivel neki esett a mostohaapjának és üdvözölte egy erős balossal. Mind a két fegyver a földön hevert az ütközést követően.
- Csinálj valamit!- magam felé fordítottam Asht.
- Nem lehet..- idegesen rázta a fejét.
- Mi?! Mi az, hogy nem lehet?!
- Ezt nem értheted.. Ez az ő harcuk.. Nekünk nincs beleszólásunk.- széttártam karomat, nem kellett ahhoz tükörbe néznem, hogy tudjam, az arcomon teljes felháborodottság van jelen.
- Ha így folytatják az egyikük meghal..- épp szólásra nyitotta száját mikor leintettem. Feleslegesnek éreztem még egy vitát a szobán belül.- Luke!- magam is meglepődtem a határozottságon, amit hangom rejtett. A helységben tartózkodók felém kapták fejüket, beleértve a két középpontban levő személyt is. Robert a földön feküdt mondhatni kiszolgáltatottan, vörös folyadékban borítva, míg a szőke egy újabb ütéshez készülődve magasodott fölé. Luke tekintete megrémített, tele volt sötétséggel és haraggal, amit úgy tűnt, nem lehet elvenni tőle, hisz a kezében volt az ő és a férfi sorsa is abban a pillanatban.- Te nem akarod ezt.. Tudom.
- Ne szólj ebbe bele Lacey!
- Jobb ha hallgatsz a kis barátnődre..- vért köpött miközben szavait próbálta megformálni. Mikor elindultam feléjük Ash megragadta karomat, de leráztam magamról, tudtam mit csinálok. Luke vállára tettem kezemet és belenéztem szemeibe.
- Engedd el..- hangom szinte csak suttogás volt. Úgy éreztem hatásosabb szavak kellenek..- Az anyukád.. Ő nem ezt akarná..- kifújta a levegőt. Egy percig azt hittem a következő ütés, nem Robert hanem az én arcomon fog csattanni, végül nem így történt. Elengedte a férfit, majd bólintott az emberei felé, akik kivitték onnan. Luke szó nélkül ragadta meg csuklómat és az emeletre rángatott. Idegesen vágta be maga mögött az ajtót, amitől ugrottam egy kicsit. A félelem, ami az előbb jelen volt vele szemben, most visszatért.
- Nincs jogod beleszólni a döntéseimbe!- hangja tele volt gyűlölettel.
- Mégis mit értél volna el azzal ha megölöd?
- Nem is tudom.. Nyugalmat az életemben?
- De milyen áron, Luke? Képes lettél volna leélni az életedet azzal a tudattal, hogy megöltél valakit?
- Ugyan már.. Ne csinálj úgy mintha érdekelne mi van velem!
- Ohh, szóval erről van szó?
- Tudod mit? Tegyél meg egy szívességet és ne avatkozz bele a dolgaimba!
- Akkor ne legyél hülye!
- Fogalmad sincs, hogy mennek itt a dolgok!
- Különben is.. Már túl késő! Rég belekevertél mindenbe!
- Hogyne..
- Hát persze.. Csak neked lehet igazad..- felnevettem.- Ez esetben, én voltam az, aki bekopogott az ajtón hónapokkal ezelőtt, hogy a banda tagja akar lenni.. Igaz? Kérlek javíts ki ha valahol tévedtem!
- Menj el, oké?
- Örömmel..
- Úgy értem.. Ne is gyere vissza ebbe a házba.- egy pillanatra meghökkenve álltam előtte, majd szó nélkül fordultam meg és sétáltam ki a szobából.