Sziasztok Drágáim !
Aki ismer, és olvasta már legalább az egyik blogom, az tudja, hogy elég mély, fájdalmas és lássuk be, tragikus írásaim vannak. Nos, most is egy ilyenre futotta, és bár nem hangzik jól, de ezek mind annyira személyesek és igazak, csupán egy történetbe viszem át őket. Saját véleményetekre bízom, hogy tetszik vagy sem.
Puszi. xx
Fájdalom. Csupán egy szó, de megannyi szenvedés és
érzelem összemosódása. Szinte lehetetlen látni az alagút végét, ha egyszer
elönt belülről a sűrű, fekete füst, ami nem hagy levegőhöz jutni, és a sötét
gondolatokat vezeti oly nagy erőkkel, hogy nincs ellenfele. Mikor úgy érzed már
hiába küzdenél, a harcod, a háborúd véget ért, és minden további küzdelem
hiábavalónak tűnik, mert amit egyszer a fejedbe vettél már úgy is lesz, nincs
semmilyen olyan tényező, ami változtatni tudna rajta, és bármennyire is
keserves a vég, már te sem vágysz másra, már nincs több erőd egy újabb, talán
jobb megoldást keress, mert belefáradtál a küzdelembe, a folytonos
megpróbáltatásba az élettel szemben, belefáradtál a szenvedésbe, és a vele járó fájdalomba. Az
érzés mintha belülről fojtogatna, mintha szívedbe markolna és teljesen elveszi
az eszedet, már képtelen vagy utcákat, embereket látni, mindent szürke hamu
fed, mintha az egész világ, beleértve az embereket is porrá égett volna, de te
nem, te vagy az egyetlen túlélő, hiszen te okoztad, miattad veszett oda minden,
amit valaha is szerettél. Bár ez ennél kissé komplexebb, mégis ez az igazság,
ami elől mint kiderült, lehetetlen menekülni, mert egyszer biztos rád talál, és
ha képtelen vagy beismerni addig fog üldözni, míg apró darabokra nem törsz.
Kifordulsz magadból, nem csak az ismerőseid, de te magad sem fogod már tudni ki
is vagy valójában, és akkor fel lehet tenni a kérdést, hogy „Hogy juthattam idáig?” Hidd el, már túl
késő lesz keresni a válaszokat.. Miért tette? Hogy hogy nem láttam? Miért
voltam oly naiv és hiszékeny? Miért kell ezzel együtt élnem, és miért nem lehet
vége.. Amire rájöttem az évek folyamán, hogy sosem lesz vége, lesznek szép
pillanatok az életben, örökké maradandó boldog emlékek, de a legtöbbet
beárnyékolja majd a sötétség, és a fájdalom, hiszen mindenben ott lesz, még ha
fizikai valójában nem is, egy illat, a neve, egy tárgy.. Mindenben benne lesz,
minden rá fog emlékeztetni és arra, hogy mennyi szenvedést okozott, hogy mennyi
időt áldoztál rá a semmiért, hogy mennyire könnyen vezetett meg, majd dobott
el, mint egy koszos rongyot. Sosem lehetsz igazán felszabadult, mert sosem
tudhatod mikor jön veled szembe valaki, akinek ugyanolyan a szeme színe, a
mosolya, vagy mikor látod a nevét valahol. És bár bele is szakadhatsz, a
választ sosem kapod meg arra, hogy mit miért tett, mert ő könnyen el fog téged
feledni, csak egy leszel a sok közül, egy a tömegből, míg számodra ő jelentette
a világot, a boldogág szikráját, de ez a szikra kialudt, és már sosem fog
lángra lobbanni, hogy a legfényesebb legyen mind közül. A forróságot csupán
könnyeidnek köszönheted majd, egy-egy emlék következtében, de semmi több, belül
hideggé válsz majd, és szívedet tüskék fogják ölelni, mindenkit elüldözöl magad
mellől, és senkit sem engedsz közel, mert félsz az újabb csalódástól, és
kíntól, és bár az egyedüllét fog fájni a legjobban legbelül tudod, hogy így
lesz a legjobb mindenki számára. És ha nem bírod majd tovább..? Úgy sem számít..
Az emberek tömik a fejünket, hogy biztos
találunk valakit, aki megbecsül, aki feltétlenül fog szeretni, aki mellett
boldogok lehetünk, de az idők során egyvalamire jöttem rá, és ez az egyetlen dolog,
amiben hiszek, mégpedig hogy semmi sem biztos. Csupán a halál..
- Elég!- beleremegtem hangjába.
Lágy szellő simogatta hajamat, mintha csak az repítette volna hangját fülemig,
úgy éreztem most kell megtennem, ez volt a jel, ez volt az a pillanat, amikor
nem habozhattam, mégis valami visszatartott. Ő volt az, és bár nem fordultam
meg, tudtam, hogy ha beszélni kezd hozzám nem leszek képes rá.
- Kérlek..- hangja elcsuklott,
behunytam szemem és újraéltem a pillanatot, mikor az én hangom remegett meg
ennél a szónál, mikor kérleltem, hogy mondja, csak viccel és semmi sem volt igaz,
abból amit mondott, de választ nem kaptam, szóval nekem sem kéne megszólalnom,
nekem sem kéne választ adnom, csupán elmennem, csendben, búcsú nélkül. A
beszélgetésünk újra lejátszódott fejemben, és ismét mindent elöntött a fekete
füst, mintha méregként áradt volna szét testemben, a levegő nehézzé vált,
látásom elhomályosult. Nem tudtam kizárni a fejemből, képtelen voltam rá, vagy
talán túl gyenge voltam hozzá, és kellett az a kínzó érzés, hogy tudjam még élek..
- Beszéljük meg.. Nem kell így
végződnie.- talán ő látott egy másik kiutat ebből, egy másik végkifejletet, én
azonban nem. Már nem láttam semminek sem az értelmét, és talán nem is akartam.
Nem lett volna értelme hamis ábrándokat kergetnem, majd ugyanabba a hibába
beleesnem a végén, ezúttal nem úgy terveztem az egész fejezetet, hogy én leszek
az, aki a végén megint megsérül.. Vagyis, de én leszek, viszont ez már nem fog
számítani, mert nem lesz egy újabb esélyem, többé már nem fognak játszani az
érzéseimmel, többé már nem bánthatnak, és én sem bánthatom magam. Csupán még egyszer
utoljára kellett megtennem ahhoz, hogy végre én írjam a happy end-et a sztori
végére. Nem akartam beszélni vele, belenézni gyönyörű szemeibe, nem akartam a
közelébe kerülni, nem akartam tudni a létezéséről, hiszen egy újabb adag
hazugsággal állt volna elő, és azt elviselni már képtelenség lett volna.
Legbelül háborút vívtam magam ellen, egyik felem a nyakába borult volna, és kérte
volna, hogy mentsen meg, a másik énem viszont csak figyelmen kívül akarta
hagyni, hiszen minden miatta történt.
- Tudom, hogy hibáztam, de muszáj
volt elmennem, muszáj volt hazudnom az érzéseimről.- sós könnyeim égették
szememet, tudtam, hogy ez csak egy újabb betanult szöveg arra, hogy fejezzem
be, és bármennyire is szerettem volna hinni neki, képtelen voltam..- Gyere le
és beszéljünk..- nem akartam lemenni, ahogy beszélni sem. Belefáradtam..
Tekintetemet az égre szegeztem, az ég tiszta volt, a nap sugara vakítóan fényes
volt, egyszerre töltött el melegség és nyugalom. Tudtam, hogy már nincs
visszaút és itt az idő végre meghozni a saját döntésemet, és úgy alakítani az
életemet, ahogy én szeretném. Hiába állt tőlem pár méterre az a fiú, akit tette
ellenére mindennél jobban szerettem a világon, már nem tudott mit tenni.
Behunytam szemem és mélyen szívtam be a friss levegőt majd lábam elhagyta a
talajt. Kiáltása visszhangozott fejemben, mégis szabadnak éreztem magam.. Egy
valami biztos volt vele kapcsolatban, mégpedig az, hogy meghaltam volna érte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése