5. fejezet

A kötések lekerültek kezeimről, csupán a hegek emlékeztetnek a történtekre. A hegek, és az a néhány emlékkép, ami megmaradt arról a napról, bár legszívesebben inkább elfelejteném, a szőkével együtt.. Még sem tudom, Luke a furcsa hangulatingadozásaival teljesen felkeltette érdeklődésemet, mármint nem olyan értelemben, ahogy most sokan gondolnák. Ha őszinte akarok lenni, akkor azt mondom, hogy utálom. Azért amibe belerángatott, amik velem történtek miatta, de a legjobban azért utálom, amiért belépett az életembe. Mégis érdekel az élete, talán mert még sosem találkoztam ilyen gyerekkori háttérrel rendelkező személlyel. Volt egy ismerősöm, aki intézetben nevelkedett, ő is mesélt dolgokat, de a közelében sincs azzal, ami a szőkével történt meg. Talán ez az oka, annak, hogy azért teljesen mégsem akarom kizárni az életemből. Túlságosan is érdekel a múltja.. És bárcsak tudnám miért, de tényleg.. Fogalmam sincs. Ha nem róla lenne szó, megpróbálnék segíteni neki, de ezalatt a hét alatt túl sok mindent tett, még akkor is ha nem ő akarta, így inkább a háttérben maradok. Túl sokat agyalok ezen, túlságosan is sokat, de a helyemben szerintem mindenki ezt tenné. Egyáltalán hogy lehetne nem erre gondolni? Olyan gyorsan szeltem át az utcákat, ahogy csak tudtam, azonban nem voltam egyedül. Luke még mindig megfigyeltet, ami szörnyen idegesítő. Bárhova megyek, az emberei ott loholnak a nyakamba.. Nekem erre nincs igényem, sose volt és sose lesz.- Megmondanád a majmaidnak, hogy akadjanak le rólam?! Ha nekem feltűnt, hogy itt vannak a nyomomban, szerinted másnak nem fog?!- mielőtt válaszolhatott volna kinyomtam a készüléket. Elegem volt ebből, és abból is, hogy gyerekként kezel. Hátranéztem, és hirtelen jött ötletként egy mély levegő után átfutottam az úton, az időzítésem pontos volt, ugyanis ha követni szerettek volna kerülgetniük kellett volna az úton a kocsikat. Futásnak eredtem, csak hogy véletlenül se tudhassák merre megyek, majd amikor a megfelelő háznál voltam már csengettem is be, és egyben kopogtam az ajtón.. Biztosra akartam menni.
- Tudod, az első csengőt is hallottam..- a fejét vakargatta, tudtam, hogy felkeltettem, de nem várhattam tovább. Beszélnem kellett valakivel erről az egészről, még akkor is, ha a szőke megtiltotta nekem. Szemei karikásak voltak és alig látott ki rajtuk, biztosan megint sokáig dolgozott. Néha túlhajtja magát, és hiába mondom neki, nem foglalkozik vele, pedig kéne. - Gyere be, husi, látom, hogy fontos.- összevontam szemöldökömet, mire vonásai meglágyultak, és mosoly jelent meg arcán.- Ismerlek.- apró sóhaj hagyta el számat majd beléptem mellette az ajtón. Felmentünk a szobájába, ahol elfoglaltam az ágyát, és ráhasaltam, levágódott mellém, majd fejét kezével támasztotta és várta, hogy végre megszólaljak. Összeszedtem minden bátorságomat és félve bár, de belekezdtem a rövidnek nem mondható mesémbe, kezdve az utcán való találkozástól, egészen a mai napig. Mindent elmondtam neki, ugyanis nem bírtam már magamban tartani, és Liam az egyetlen akire még az életemet is rábíznám minden gondolkodás nélkül. Miután befejeztem a kellemesnek és vidámnak nem mondható sztorimat megmutattam neki kezeimet, ezzel is bizonyítva, hogy nem őrültem meg, és nem csak úgy kitaláltam a dolgokat. Csend borult a szobára, ajkamat harapdáltam, míg ő látszólag a hallottakon rágódott. Nem vártam el, hogy mondjon valamit, csak szerettem volna vele tudatni a dolgokat. Pár perces hallgatás után füleltem, ő pedig szorosan fonta körém karjait. Tudtam ez mit jelentett, mindig ezt csinálta amikor baj volt.- Sajnálom husi, de tudd, hogy találunk kiutat ebből.
- Hogyan?
- Megoldjuk.. Mi mindent megoldunk.- elmosolyodott, amitől szám nekem is felfelé görbült. Igaza volt, mi tényleg mindig mindent megoldunk.. Együtt. Néhány óráig maradtam, hagytam utána aludni, ugyanis pár óra múlva újra megy dolgozni aminek persze nem örültem, de ő sem, hogy megint ezzel a témával jöttem, de a vége csak nevetés volt ez alkalommal is. Hatalmas ölelést kaptam tőle amikor indultam haza, ami feltöltött szeretettel, amit régen tapasztaltam már. Nagy szerencsémre még az eső is elkapott, csavarni lehetett otthon ruháimból a vizet. Indultam fel, átöltözni, amikor valaki a falnak lökött, és szorított. Megijedtem? Az nem kifejezés.
- Mit műveltél?!- rám kiabált, de hiába, fogalmam sem volt miről beszél. Nem szándékoztam hagyni magam, így kissé ellöktem magamtól.
- Mi van?!
- Hogy képzelted, hogy beszélsz a kis barátodnak?!
- Ez most komoly?!- szemei kissé vettek a  hozzáállásomból, de nem annyira, hogy meghátráljak.- Nem vagyok a tulajdonod, ne kezelj úgy!
- Ne adj rá okot, hogy így viselkedjek!- a kiabálásunk szinte visszhangot vert a falak között, biztos voltam benne, hogy ha az eső nem esett volna, még kint is hallották volna, az arra járkáló emberek. Közös tulajdonságunk volt, hogy könnyen fel tudtuk egymást idegesíteni, és ez most sem volt másképp.
- Tudod mit?! Csak tűnj el a házamból!
- Nem.
- Hívjam a rendőrséget? Azt szeretnéd? Hidd el, megteszem!- felnevetett.- Luke menj el!
- Jó.- összezavart, ugyanis vonásai ellágyultak és hangja is nyugodtabban csengett.- De ha én megyek, jössz te is velem.
- Na látod az ki van zárva.- elléptem előle.- Nem tűnt még fel?! Nem vagyok kíváncsi se rád, se a hülye bandádra é..
- Nem!- hirtelen előttem termett.- Nem hülyézheted le a bandámat.. Még te sem.- hangjában volt némi fenyegetés, mégsem ijedtem meg tőle, nem is tudom miért. Ha más így beszélt volna velem, már rég elsírtam volna magam, most azonban ennek a közelében sem voltam.
- Ohh, tényleg? Te pedig nem törhetsz be a házamba, nem állíthatod rám a majmaidat és még valami.. Nem rángathatsz drótokon. Ha ilyen emberre van szükséged, keress magadnak az utcákon, engem pedig felejts el, mert nem hasonlítok rájuk.
- Tudom, hogy nem.