30. fejezet

Sziasztok Drágáim!

Nem szeretem húzni az időt a hülyeségeimmel, csak szeretném a figyelmetekbe ajánlani a másik blogomat. Ha gondoljátok nézzetek be. KATT IDE

Puszi Nektek. xx

Az ember talán túl sokszor érzi úgy, megfullad a saját világában, vannak akik a sok munka miatt, de vannak, akik a folytonos monotonság miatt vannak ezzel így. És itt a harmadik kategória, vagyis én.. Aki a tehetetlenség és a gyötrelem áldozatává vált, alig néhány óra, nap, hét, vagy inkább hónap alatt. Pár óra elég ahhoz, hogy több személyt is elveszítsünk, pár nap elég, hogy elveszítsük a magabiztosságunkat, majd hetek alatt válik valaki teljesen antiszociálissá, lelki ronccsá, és mire észbe kap a hónapok már szét is tépték odabent, akarata ellenére, de ne gondolja senki, hogy nincs kiugrási lehetőség.. Ohh, nagyon is van, de hiába, hiszen valaki mindig visszaránt a csatamezőre, mindig ugyan oda. Egy lépéssel sem hátrébb, sem előrébb. Csak toporgunk egy helyben, várva a csodát, ami majd megment, mit sem sejtve azt, hogy mi magunk vagyunk a saját megmentőnk. Más nem fog a segítségünkre lenni, elvégre az összes ember önző, és csak magával tud foglalkozni, és így bukik majd el az egész világ. Ironikus, nem? Elmélkedni a világvégéről, de nem hagyhatjuk szó nélkül, elvégre bármelyik pillanatban bekövetkezhet, azonban ez nem csak természeti katasztrófa által történhet meg. Ha valaki meghal, a szeretteinek az érzés egyenlő egy világvégével. Őszintén, nem tudom mi a rosszabb, hogy egy természeti csapás pusztítja el az egészet, vagy egy Lacey nevű lány, akivel csak a baj van. Engedtem, hogy a sötétség a testembe áramoljon hónapokon keresztül, egészen addig, míg túl sok nem gyűlt össze bennem. De.. Az élet megy tovább, ha mindig csak a rosszakon járna az agyunk, egy idő után beleőrülnénk a saját gondolatainkba, szóval lépj át a múltan, és élj a jelennek. Aki egyszer kilépett az életedből okkal tette, hagyd menni.. Én is így tettem néhány nap sírás után.. Hagytam őket menni. Nem volt könnyű, de senki sem mondta, hogy az lesz, és ha tudunk rajta könnyíteni miért ne tennénk meg, főleg ha egy hónapos távollétről van szó, Londonból eltűnve? A fájdalmamat és a haragot, amit éreztem alkohollal akartam enyhíteni, de rájöttem, hogy ennél jobb vagyok, ennél többre vagyok képes, és mivel körülöttem mindenki képes megvédeni magát, én is elsajátítottam ezt-azt. A legjobbtól tanultam, így mikor hazaértem, már nem féltem semmitől, a sötét űr, ami eddig belül tombolt, feloszlott, és a hegek, amiket szereztem már nem gyengítettek, sokkal inkább erősítettek. Kicserélődtem, egy új Lacey Thomson tért haza Londonba.
- Mit keresel itt?- ledobtam a táskámat és megfordultam.
- Honnan..?- nem fejezte be a mondatot.
- Ismerlek.. Mit akarsz?
- Mégis hol voltál?- felkelt a kanapéról és elém lépett. Kék tekintetét nem felejtettem el míg távol voltam, de ezúttal semmilyen érzés nem tört fel belőlem, ami először furcsán érintett, majd megnyugodtam. Arcát fürkésztem néhány pillanatig majd el léptem előle, és hátat fordítottam neki.
- Hiányoztam?- gúnyos mosollyal az arcomon fordultam ismét felé, az utolsó beszélgetésünkből kiindulva a válasz "nem", de a szőkéről van szó, ki tudja mi jár a fejében..
- Mit gondolsz?- belement a játékba, de nem is vártam mást.
- Azt gondolom, hogy egy szemét alak vagy, mert játszottál velem, én pedig egy idióta, amiért hagytam, hogy manipulálj.
- Hűha..- persze, hogy nem erre a válaszra számított, sokkal inkább a másik verzióra, miszerint sírva fogok a karjaiba esni, de ez többé nem fog megtörténni, többé nem hagyom, hogy átverjen és az orromnál fogva vezessen, mint egy buta kislányt.
- Sajnálom ha csalódást okoztam.- hangomban némi irónia volt hallható, amitől szemei csak jobban összeszűkültek.
- Mégis mi történt veled?
- Az emberek változnak, ezt neked kéne tudni a legjobban.
- De nem ennyit.
- Akkor miért vagy még itt? Egyetlen egy kérésem volt, hogy hagyj békén, de te még ezt sem tudod nekem megadni.
- Ha békén hagynálak, nem tudnálak megvédeni.
- Nem kértem, hogy védj meg, Luke!
- De muszáj.- velem ellentétben az ő hangja nyugodt maradt, kicsit úgy éreztem magam, mint ha szerepet cseréltünk volna, eddig ő volt az, aki mindig tombolt, most azonban..
- Nincs szükségem rád, egyedül is tudok vigyázni magamra!
- Akkor nézz csak a kezedre!
- Az nem az én hibám volt.. Te kevertél bele, és ha még nem jöttél volna rá, miattad kerültem mindig bajba! Te hoztad rám Robert embereit, és ő magát!
- De megvédtelek tőle!
- Nem, Luke, nem tetted!- a ház visszhangzott tőlünk. Már egyikünk sem volt képes nyugodt maradni.- Magadra sem vagy képes vigyázni, nem hogy az embereidre!
- Nem tudsz te semmit, Lacey.. Semmit!
- Tudom, hogy nem vigyáztál a testvéremre, és megölték! Tudom, hogy több sírt kellett már ásnotok, mint egy normális embernek! És tudom, hogy próbálod megvédeni őket, de mikor veszed már észre, hogy ez nem élet?
- Fogd be..- fogai közt sziszegte szavait.
- Luke, ők még csak gyerekek, nem adhatsz fegyvert a kezükbe és várhatod el, hogy öljenek! Normális életük lehetne egy családnál, de te nem adod ezt meg nekik!
- Fogd be Lacey!- sosem hallottam még így beszélni, egy pillanatra megrémített, de tudtam, hogy nekem van igazam, és nem hagyhattam, hogy ez így menjen tovább.
- Jó vezető akarsz lenni? Akkor add meg nekik azt amire vágynak.. Egy családot.
- Bár vissza se jöttél volna.- nem nézett rám, csupán kiviharzott a házból.