29. fejezet

- Teljesen elment az eszed?!
- Nagyon szívesen!- ahogy ő is, úgy én is simán lehettem kiakadva. Mégis mit képzelt? Most jön az a rész, hogy én jövök ki rosszul az egészből, pedig nem így kéne lennie. Nem várom el, hogy hálás legyen, de azért ne essünk már túlzásokba..- Ha nem jöttem volna vissza, már lehet, hogy halott lennél!
- Ahogy te is, szóval ne kezd itt nekem ezt az egészet!
- Élek, még ha ez fáj is neked! Nem akartam veszekedni, de veled nem lehet szépen beszélni! Csupán tettem, amit kellett, elég idős vagyok már hozzá, hogy tudjak dönteni saját magamtól is!
- És okos is ugye?
- Tessék?!
- Luke..- Mikey szólt közbe, de ezúttal is feleslegesen, a szőke elérte a célját, és kellően felidegesített.
- Akkor most nagyon jól figyelj rám..- közelebb léptem hozzá, hangom halk volt, bár legszívesebben kiabáltam volna vele és felpofoztam volna, de úgy éreztem nem kell az ő szintjére süllyednem.- Miattad valószínűleg odalett az a barátságom, ami már több volt annál, de ezt minek magyarázzam neked, úgy sem számít.. Nem vártam tőled köszönetet, de ilyen reakciót sem. Gyerekes vagy, mert nem mondod ki, de tudod, hogy igazam van, és gyerekes vagy, hogy megint rajtam vezeted le a dühödet. Szóval helyetted én mondom ki..- megálltam egy pillanatra, csupán egy kis hatáskeltés miatt. Körbenéztem a szobában, majd mélyen véstem tekintetemet a kék szempárba.- Köszönöm, hogy tovább rontottál az életemen, és köszönöm, hogy végre megmutattad ki is vagy valójában.- szavaim tele voltak keserűséggel és megvetéssel egyaránt. Ha eddig felmerült bennem, hogy szeretem.. Vagy inkább, hogy érzek iránta valamit, az ebben a néhány percben hamuvá lett, kiölt belőlem minden pozitív érzést maga iránt. Megfordultam és nagy léptekkel szeltem át a helységet.
- Miért szerinted ki vagyok?!- felháborodva köpte utánam szavait.
- Robert fia.- hangom halk volt, mégis tudtam, hogy eljut majd hozzá. Fel sem merült bennem, hogy megfordulok, de nem is kellett, ahhoz, hogy tudjam mit tettem ezzel a kijelentéssel, a nappaliban síri csend honolt, csupán az én távozó lépteim zavartak bele a csendbe. Mikor már az esti levegőt szívtam be nehezebbnek tűnt, szaporábban lélegeztem. Úgy fél óra sétálás, vagy inkább csak kóválygás után a barátom ajtaja előtt találtam magam. Kezem többször elindult a csengő felé, de félúton mindig megállt. Beszélni akartam vele, elmondani mindent, ami a szívemet nyomta, de féltem, hogy már látni sem akar és, hogy csak rám csapná az ajtót. Ajkamba haraptam majd, egy őrült gondolat után átmásztam az alig egy méteres kerítésen és siettem az erkélye alá. Néhány perces szenvedés után már fent voltam, és mivel tudtam, hogy hol tartja a kulcsot könnyedén léptem be a szobájába, de egy ügyes lépés után nekimentem a szekrényének, ami nem volt túl halk cselekedet. A lámpa azonnal felkapcsolódott és egy álmos, valamint dühös tekintet fogadott.
- Lace.. Megőrültél?
- Beszélnünk kell.
- Nem várhatott volna holnapig?- a fejemet ráztam majd leültem mellé.
- Sajnálom.- elmeredtem.- Döntenem kellett, és hidd el, hogy nem azért választottam, amit te gondolsz.. Segítenem kellett rajta, és csak így tudtam. Ha te lettél volna odabent, ugyanígy cselekedtem volna.
- Nem tartozol magyarázattal.- hangja rideg volt, amitől a szívemben a kés mélyebbre fúródott.
- Ne csináld ezt..- szemeimet könnyek lepték el.- Ne lökj el magadtól.- erőt véve magamon rá emeltem tekintetemet, hiba volt. Tekintete kemény volt, érzelemmentes, sosem láttam még ilyennek, de tudtam mit jelent; elvesztettem.- Nincs semmim rajtad kívül. Te vagy a családom, mindenem..- forró, sós cseppek futottak végig arcomon.- Mondj valamit.. Kérlek.
- Mit akarsz mit mondjak? Mindent elmondtam.- fejemet ráztam, képtelen voltam megszólalni.
Mintha nem is a legjobb barátom ült volna mellettem, külsőleg ő volt, de belül valaki más. Valaki, aki sokkal inkább hasonlított a szőkére, mint Liamre.
- Szóval ennyi? Eddig tartott az örökké?
- Lacey, nem tudom mit vársz tőlem. Mindent megtettem, hogy ne legyen közöd hozzá, mert Luke nem jó ember, előtted talán annak adja ki magát, de nem az.. Belezúgtál, ezért vak vagy, amikor róla van szó. Mindig hagytad, hogy közénk álljon, hogy tönkretegye a barátságunkat. Azt mondtad, nem érdekel, de végül mindig nála kötöttél ki..
- Ez nem igaz.
- Ugyan.. Ne áltasd magad.
- De ez most más.
- Mégis miben?- felnevetett, de nem örömében, szemeit könnyek lepték el.- Pár napig lesz más, utána mész vissza hozzá?
- Liam..
- Sosem hazudtunk egymásnak, de ez is megváltozott.. Ha már nekem hazudsz, legalább magaddal legyél őszinte az érzéseiddel kapcsolatban.
- Nem.. Szeretem..- próbáltam kipréselni a szavakat ajkaimon, de a fájdalom méregként szőtte be testemet, teljesen letompított.
- Azzal, hogy megbántod, csak az én igazamat bizonyítod.
- De én téged szeretlek.
- Persze..- szemeiből könnyek törtek utat maguknak.- Mint egy testvért..
- Ennyi? Végeztünk? Azt ígérted mindig mellettem leszel..- hangom elfulladt.
- Időre van szükségem.- alig néhány óra leforgása alatt másodszor hagytam el csendben egy olyan helyet, amit igazán nem is akartam, de nem volt választásom. A döntéseim katasztrófát eredményeztek, nem csak az életemben, de saját magamban is. Legszívesebben véget vetettem volna minden fájdalomnak, amit éreztem, minden szenvedésnek, legszívesebben véget vetettem volna az életemnek abban a pillanatban. Eljátszottam a gondolattal, mi lenne ha többé nem kéne fájdalmat éreznem, ha többé nem kéne választanom a helyes és a kevésbé helyes út mellett, vagyis lefordítva Liam és Luke között. Ha már nem hoznám mindenkire a bajt, úgy, hogy közben eszem ágában sincs ártani másnak. Eljátszottam a gondolattal.