12. fejezet

- Kérdezhetek valamit?
- Mond csak Lace.- mély levegőt vettem és azt kívántam, ne legyen igaza. Azt kívántam bárcsak tévedne.. Erőt kellett vennem magamon, hogy határozott maradhassak, és ne lássák rajtam, mennyire is félek ettől a beszélgetéstől, mert ha a szőkének nem is volt igaza, megkérdőjeleztem a szüleimet, ami szörnyű dolog.
- Ti vagytok az igazi szüleim?- félve emeltem rájuk tekintetemet, arcukról lefagyott a mosoly, ami csak egyet jelenthetett.. Luke igazat mondott. A helységben csend volt, a levegő szinte megfagyott körülöttünk. Vártam a válaszukat, hogy azt mondják, ne legyek buta, hogy megkérdezzék, hogy feltételezhetek ilyet, de ezek közül egyik sem történt meg. Tekintetük egymás között cikázott, rágódtak a hallottakon, ahogy a szavakon is, ez tisztán látszott rajtuk, engem pedig a sírás kerülgetett.- Miért?!- kissé felemeltem hangomat, de határozottságomnak már nyoma sem volt, felváltotta néhány sós csepp, ami látásomat homályosította.- Miért nem mondtátok el?!- széttártam karjaim és továbbra is válaszra vártam, de kezdtem magam egyre rosszabbul érezni.- Jogom lett volna tudni.. Jogom van tudni!
- Kicsim.. El akartuk mondani.
- Mégis mikor?!
- Amikor betöltötted a t..
- Már rég túl vagyok rajta.. Több hónapja!
- Lacey, kérlek..
- Csalódtam bennetek.. Azt hittem szerettek.- hangom elhalkult, és az indulataim lenyugodtak. A dühöt, amit néhány pillanattal ezelőtt éreztem, felváltotta a szín tiszta fájdalom. A szívem kiszakadni készült mellkasomból, a könnyek megállíthatatlanul folytak végig arcomon, úgy éreztem összetörtem. Millió apró darabkára, amit szinte lehetetlenség lesz összerakni.
- Ne butáskodj, persze, hogy szeretünk.- anyu.. Arcán sós cseppek szánkáztak végig, hiába volt rossz így látni, nem tudtam megsajnálni. Nem tudtam odamenni hozzájuk, megölelni őket és bocsánatot kérni. Nekik kellett volna, mégsem tették, azonban attól tartottam, ha meg is teszik, minden próbálkozás hiába. Ha akarnák, kimondanám, hogy nincsen semmi baj, de hogy nem lenne igaz, az biztos.
- Mégis hazudtatok..- megtöröltem szemeimet, majd nagy sebességgel indultam ki a helységből, de az ajtóban megálltam.- Elfogadtam volna.- már mentem is, miután elmondtam mondandómat. Könnyek között rohantam ki a házból, végig az utcán. Az eső szakadt Londonban, szinte látni sem lehetett, én mégis fejvesztve rohantam az utcákon, és utakon át, így sikerült belerohannom egy hülye autóba. A földre zuhantam, néhány pillanat múlva azonban már iszonyú fájdalmak közt, de saját lábaimon folytattam az utamat, nem törődve a sofőrrel, aki nem győzött bocsánatot kérni. Elmotyogtam, hogy jól vagyok és már ott sem voltam. Az oldalam szörnyen fájt, félő volt, hogy sikeresen megzúzódott, de nem érdekelt, ugyanis volt ennél sokkal rosszabb is. A hazugság. Amiben egész életemben éltem.. Eredetileg Liamhez tartottam, de eszembe jutott valami, helyette irányt váltottam és néhány pillanat múlva már azon az ajtón dörömbölhettem, amelyiken terveztem. Nem számított rám, szemei kitágultak mikor meglátott, de milyen látványt is nyújthat egy szétázott lány. Beljebb löktem az ajtót szabad kezemmel és bementem mellette. A házban kellemes meleg fogadott, amitől libabőrös lettem.- Honnan tudtad?- hangom halk volt. Nem láttam arcát, háttal állt nekem, szinte csend volt odabent, így tisztán hallhattam, hogy légzése felgyorsult.- Honnan tudtad?!- felemeltem hangom, ezúttal azonban már szemeit is láthattam. Ahogy otthon sem, úgy nála sem kaptam választ. Egyik kezemet az oldalamra szorítottam, mintha attól megszűnne a fájdalom, másikkal eltűrtem vizes tincseimet arcomból.- Luke válaszolj! Honnan tudtad, hogy csak örökbe fogadtak, és miért nem szóltál róla?!
- Menj haza Lacey.- hangja rideg volt, amitől a fájdalom, amit a szívemben éreztem, csak még nagyobbá vált, azonban magam sem tudom miért. A fejemet ráztam, szavak után kutakodva. Légzésem egyeletlenné vált, a testembe nyilalló fájdalom pedig percről percre elviselhetetlenebb.
- Szemét vagy, érted?
- Ne kezd ezt..
- Ohh, persze.. El is felejtettem ki áll előttem.. Meghajolok ha szeretnéd.
- Minek jöttél ide?
- Te is tudod nagyon jól, minek kérdezed?
- Lacey, nekem ehhez nincs kedvem. Utoljára kérem, hogy menj el.
- Nem amíg nem válaszolsz.- egy pillanatra behunyta szemét, mivel ismerem tudom, hogy elvesztette önuralmát.- Utoljára kérdezem.. Honnan tudtad, hogy örökbe fogadtak?- csend volt közöttünk.- Nem? Oké, akkor majd megtalálom a választ én..- elindultam, de karom után nyúlt. Felszisszentem fájdalmamban, és próbáltam elviselni az érzést könnyek nélkül, azonban nehéz volt tartani magam. Végignézett rajtam, de kirántottam karomat szorításából.- Miért hazudtál?! Mindenki csak hazudni tud, miért?!- kiakadtam. Túl sok volt ez az egész, és természetesen kin vezetném le, ha nem rajta. Mindig egymáson vezetjük le a feszültséget, ezzel bántva a másikat, de forgatókönyv mindig ugyan az. Mondhatni ugyan azokat a köröket futjuk újra és újra, mióta megismertük egymást.
- Tényleg? Így akarod?- nem értettem miről beszél.- Akkor légyszíves válaszolj már, miért tettél tönkre mindent, amit az évek alatt felépítettem? Miért árultad el neki?!- ezúttal én hallgattam. Képtelen voltam értelmes választ adni neki, azon kívül, hogy csak a barátomat védtem. Tudtam, hogy ha ezzel állok elő megint, úgy sem hisz nekem, pedig ez az igazság, Liam miatt csináltam mindent.
- Elárulnátok, mit műveltek?- Ash jött le a lépcsőn, nyomában a többiekkel.
- Kérdezd az árulót.
- Áruló? Te teljesen meghülyültél?! Sosem tartoztam a kis bandádba, és soha nem is fogok!
- Tévedsz. Képtelen vagy figyelni a körülötted lévő dolgokra, csak sajnálni tudlak Lacey.
- Ha csak sajnálni tudsz, miért léptél be az életembe?!
- Azt hittem más vagy!
- Nem is ismertél!
- És már nem is akarlak! Örülök, hogy kiderült a hazugság, és örülök, hogy most szenvedsz!
- Luke!- Michael szólt rá, hangja határozott volt, velem ellentétben. Végleg összetörtem. Már abban sem voltam biztos miért állok még mindig ott, miért keresem még mindig ragyogó tekintetét, ami sötétté vált.. Miért várom, hogy közel lépjen hozzám és kedveskedjen, ahogy ritkán szokott.. Tudtam, hogy ezek nem fognak megtörténni, és amit kapni fogok tőle, az csupán a gyűlölet lesz.. A gyűlölet és a megvetés. A könnyek újra arcomat áztatták, nem tudtam ellene mit tenni. Megsemmisülve álltam ott, miközben minden szem, kivéve az övét, rám szegeződött. Minden egyes könnycsepp, ami elhagyta szememet, csak nehezebbé tette a súlyt, amit cipeltem, a fájdalmat, amit el kellett volna viselnem, de túl soknak bizonyult számomra.
- Miért nem mész a barátodhoz és sírod ki magad a vállán?- hangjából csak úgy áradt a szánalom. Én mentem volna, csupán egy baj volt, hogy szinte képtelen voltam elindulni. Szólásra nyitottam számat, de egy hang sem jött fel torkomon.
- Lace..?- Ashton felé kaptam fejemet.- Te vérzel.- lenéztem kezemre, amit tényleg vörös folyadék borított. Egy pillanatra pánikba estem, de nem akartam még jobban porrá hullni előttük. Körbenéztem, megdöbbent arcokkal találtam szembe magam, ezúttal a szőke szemei is kikerekedtek. Úgy éreztem magam, mint egy szarvas a kocsi fényszórója előtt.- Ki és mit csinált veled?
- Jól vagyok, oké?
- Nem úgy nézel ki.- a szőkére emeltem tekintetemet, de megbántam, egy újabb csalódás fogadott, már nem tisztelt meg kék szemeivel. Kifújtam a levegőt és elsiettem, nem törődve a nekem szánt kiabálásoknak, olyan gyorsan mentem, ahogy csak testem engedte. A fájdalom méregként terjedt szét bennem, de már csak egy célom volt.. Eljutni ahhoz az emberhez, aki sosem fordított nekem hátat, aki soha sem kérdőjelezte meg se a barátságunkat, se engem.. Ahhoz az emberhez, aki mellettem volt egész életemben.

11. fejezet

- Miért Lace.. Miért?- nem mertem rá nézni, féltem a lenéző és egyben félelmetes tekintetétől. Mert ilyenkor az szokott lenni.. Szemei elsötétülnek a haragtól, akárcsak az ég vihar előtt, tudod, hogy valami megváltozott. A tiszta eget felváltja a sötét égbolt, csakúgy mint az ő szemeinél.. Hangja azonban inkább volt csalódott, mint indulatos, de ennek ellenére sem mertem felnézni, csupán meredtem magam elé és azon gondolkodtam, miért velem történik mindez. Miért nekem kell mindig a legnehezebb döntéseket hoznom..- Csak mondj valamit..- mély levegőt vettem és ezúttal szemeibe néztem.
- Sajnálom, érted? Sajnálom! Nem tehettem mást!
- Mi az, hogy n...
- Liam..- szavába vágtam.- Megfenyegettek vele..- hangom elcsuklott. Nem akartam, hogy így lásson.. Ha néhány órával előbb látott volna.. Erős voltam, de megtörtek. Most csak egy rettegő lány állt előtte, aki féltette a barátját és össze volt zavarodva.- Nem tehettem mást.. Sajnálom..- szemeimből könnyek folytak végig arcomon, vonásai ellágyultak, de pár pillanat múlva már nyomait sem láthattam rajta, mikor megszólalt hangja határozott volt. Én azonban bele láttam ezalatt a néhány másodperc alatt, közel sem volt olyan magabiztos belülről, mint azt kintről sugallta.
- Mi történt?- tudtam, hogy eljött az a pillanat, amikor fel kell idéznem az elmúlt néhány óra eseményeit és az ezzel járó érzéseket is egyben..
 - Lacey?- egy magas pasas állított meg. Hiába tudta a nevemet, nekem fogalmam sem volt, hogy kicsoda.
- Ismerem magát?
- Nem, őt nem.. De engem igen.- egy másik férfi lépett ki háta mögül. Igaza volt, nagyon is ismertem hiszen nem most először találkoztunk. Robert állt tőlem néhány lépésre. Gondolkodás nélkül fordítottam hátat és eredtem futásnak. Tudtam, hogy csupán idő kérdése, hogy utolérjenek vagy a lábaim megadják magukat, még sem adtam meg magam, még sem álltam meg. Úgy futottam, mint még soha, nem törődtem az emberekkel körülöttem, nem törődtem semmivel, csupán minél messzebb akartam tőle kerülni, de annál közelebb a szőkéhez. Vicces, hogy pont rá gondoltam elsőként, de kire is kéne, ha Robertről van szó.. Csak Luke segíthet ebben.. Vagyis csak segíthetett volna. Két kéz között kötöttem ki, de nem hagytam annyiban. Mindent bevetettem, hogy szabaduljak, de kevésnek bizonyultam és mikor újra észbe kaptam már egy szobában voltam, valahol messze a segítségtől, vagy bárki mástól. Kezeimet ragasztószalag erősítette a fűtőcsőhöz mikor újra magamhoz tértem. Fogalmam sem volt hogy kerültem oda, de csak is egy valami járt a fejemben.. Hogy el kell tűnnöm arról a helyről.- Hiába minden.
- Most mit akar..?- minél előbb túl akartam esni ezen. Igyekeztem nem kimutatni a félelmemet, Luke mondta, hogy sosem szabad kimutatni ha félünk, főleg nem az ellenség előtt.
- Egyből a lényegre, ez tetszik..- mosoly jelent meg arcán.
- Már mondtam. Nem tudok semmit.
- Ohh, ebben nem vagyok olyan biztos.- lehajolt hozzám és eltűrt egy kósza tincset fülem mögé.- Tudod hol van a kis rejtekhelye.- fülembe suttogta szavait, amitől borzongás futott végig egész testemen.
- Mint ha nem tudnád.. Te lövöldöztél ott múltkor..
- Ez bonyolult kicsikém.. És nem hiszem, hogy értenéd.- felnevettem.- Szóval? Hol bujkál?
- Hiszen te is t..
- Nem!- összerezzentem kiabálásától, de hangja nyugodtan csengett mikor újra megszólalt.- Maradjunk annyiban, hogy hiába hiszitek azt mind, én és az embereim voltunk.. Tévedtek. Nem csak egy ellensége van a fiamnak.
- Ő nem a fiad.
- Ááá, gondolom mesélt neked ezt-azt.
- Eleget tudok.
- Nagyszerű, akkor halljam a címet és már mehetsz is.
- Nem.- határozottan vágtam rá. Testbeszéde arról árulkodott, hogy elvesztette a türelmét, hiába is próbált kedvesen viselkedni velem, láttam rajta, hogy vissza kell fognia magát.
- Nem?
- Nem.
- Hát jó.. Akkor szeretném ha tudnád.. És együtt élnél a tudattal, hogy a barátod.. Hogy is hívják? Liam?- ajkaim elnyíltak egymástól, de egy hang sem jött fel torkomon.- Igen ő.- arcán ismét mosoly jelent meg.- Nos.. Miattad halt meg.
- Te.. Nem bánthatod őt.- a magabiztosságom a hangommal együtt ingott meg. Inkább csak magamat győzködtem szavaimmal.
- Valóban? Majd meglátjuk.- hátat fordított nekem, a pánik eluralkodott rajtam.- Remélem képes leszel együtt élni a tudattal, hogy t..
- Várj!- szemeimet könnyek lepték el.- Csak ne bántsd őt..
- Az ideje fogy. Ki tudja épp mi történik vele.
- Elmondom, csak.. Hagyd őt békén.. Kérlek.
- Azt hittem tovább bírod majd.. Pontosan olyan vagy, mint ő, amikor rólad van szó.- nem értettem miről beszélt, de nem is érdekelt.- Halljuk kislány.
- Honnan tudjam, hogy nem bántod?
- Sehonnan.- elmosolyodott.
- Nincs is nálad.- felnevettem és a fejemet ráztam.
- Jól van.. Szóval ezzel magyarázod majd magadnak?
- Miért csinálod ezt?- hangom elfúlt. Röpke pillanatok alatt hagyott el az erőm. A tudat, hogy Liam megsérülhet mindent lerombolt bennem odabent. 
- Adok egy utolsó esélyt, különben idehozom és előtted fogok golyót ereszteni a fejébe, szóval gyerünk kicsikém.. Fogy az idő, a türelmemmel együtt!
- A volt irodaház.. Amit lakhatatlanná nyilvánítottak..- megsemmisülve mondtam ki a szavakat lehajtott fejjel.
- Luke..
- Van fogalmad róla mit tettél?
- Még is mit kellett volna csinálnom?!- a sós cseppek megállás nélkül folytak szemeimből.- Nem veszíthetem el..
- És ezután?- hangja hűvös volt.
- Itt hagyott.. Úgy fél óra múlva behoztak téged.. Innentől te is tudod, hisz itt voltál..- csuklóimat dörzsöltem, ugyanis Luke megszabadított a ragasztószalagoktól, amik túl szorosan fonták körbe kezeimet.
- Mindenki aki ott volt..
- Tudom.
- Ezt.. Nem hiszem el.- összekulcsolta ujjait tarkóján és hátat fordított nekem. Letöröltem könnyeimet és próbáltam határozott lenni.
- Sajnálom, de nem hagyhattam, hogy bántsa a barátomat.
- Nem?- felnevetett és felém fordult.- Helyette az enyémeket bántja, köszönöm!
- Te is ezt tetted volna a helyemben!
- Talán.
- Választanom kellet és én őt választottam.

10. fejezet

Az ablakon néztem kifelé míg ő a hátam mögött vetette le véres ruháit és cserélte le tisztákra. Nem kellett hazamennie, mert volt nálam néhány itt hagyott holmija még régebbről, mikor nálam aludt, ami nem éppen mostanában volt. Én sem mostanában aludhattam a saját ágyamban.. Halkan jelezte, hogy készen van, lassan és kissé bizonytalanul léptem oda hozzá, végigsimítottam karján majd egy apró, biztató mosoly után megöleltem. Leírhatatlan volt mennyire sajnáltam és mekkora bűntudat tátongott bennem, hiszen mindez az én hibám volt. Be akartam vinni a kórházba, de ellenezte ezt a javaslatot, pedig szerintem látnia kellett volna egy orvosnak, mégis tiszteletben tartottam döntését, így legalább arra rá tudtam venni, hogy nálam maradjon.
- Sajnálom.- suttogtam és mellkasába fúrtam arcomat. Ő volt az utolsó ember akit valaha is bántani akartam, és lehet, hogy nem én tettem ezt vele, mégis miattam történt minden.
- Nem a te hibád Lace..
- Ne kezd.- motyogtam.- Ne szóljak a barátnődnek..?- felnéztem rá, de csak a fejét rázta.
- Itt van mindenki, akire jelenleg szükségem van.- talán nem gondolta volna, de szavai szívemig hatoltak és hihetetlenül jól estek.- De ha most elsírod magad..- annak ellenére, hogy szemeimet tényleg ellepték a sós cseppek, mind a ketten elnevettük magunkat.- Szeretlek.
- Én is..- kaptam egy puszit a hajamba mielőtt elengedett volna. Inkább lementem a földszintre és hagytam pihenni, próbáltam elfoglalni magam a nappaliban. Kicsit megkönnyebbültem, hogy végre képes voltam kimondani a szőkének mindazt, amit már az elején kellett volna. Valahol azonban legbelül tudtam, hogy ezzel nem lesz vége, viszont nem akartam elfogadni ezt a tényt, így igyekeztem erre nem is gondolni, csupán arra, hogy vége van.. Egy időre biztosan. Az már nem érdekel, hogy egy napig vagy egy hétig, a lényeg, hogy most ez van, és csak Liamre kell koncentrálnom. Túlságosan is sok minden történt ezalatt a pár óra alatt, ami teljesen kikészített, így szemeimet egyre nehezebbnek éreztem, mégsem aludhattam, a telefonom csipogása kirángatott a nyugalomból. Meg sem néztem ki az, csak felvettem, de bár ne tettem volna, ugyanis a szőke hangja szólalt meg a vonal másik végén, nem mondott sokat, csupán annyit, hogy ha érdekel az igazság menjek el hozzá, ezután rögtön le is tette. Hosszas gondolkodás után ellent kellett mondanom az elvemnek, miszerint többet nem megyek a közelébe, de az, hogy tudjam az igazat.. Fontosabbnak éreztem, így sietve és csendben hagytam el a házat. A saját tempómban hajthattam London utcáin, ami nem csoda, hisz ki az, aki éjjel háromkor száll kocsiba.. Mikor a házához értem már várt rám odakint. Határozott léptekkel szeltem át a kettőnk közötti távolságot és álltam meg előtte.
- Lace..
- Van két perced.
- Úgy sem fogsz hinni nekem.
- Te ne ezzel foglalkozz, csak mond.- apró sóhaj hagyta el száját. Látszott rajta, hogy gyötrődik, nem az a fiú állt velem szembe, mint néhány órával ezelőtt.
- Lacey.. Téged örökbe fogadtak..- szemeiben fájdalom csillogott miközben lassan ejtette ki a szavakat száján.
- Igazad volt..- kérdőn nézett rám.- Tényleg nem hiszek neked.
- Pedig nem ártana..
- Hogy várod el ezek után, hogy bármit is elhiggyek neked? Sosem adtál okot a bizalomra Luke! Soha.. És nem tudom, hogy képzelted, hogy majd csendben tűröm amit velem teszel.. Sosem fogom megbocsájtani amit vele tettél..
- Sajnálom..
- Én is.. Azt hittem legbelül jó ember vagy, de tévedtem.. Benned nincs semmi jó.- hátat fordítottam és elmentem, gondolkodás nélkül hajtottam el onnan, még csak vissza se néztem. Elhinni amit mondott, majdhogynem egyenlő volt a lehetetlennel.. Nem gondoltam volna, hogy képes ilyet kitalálni, de úgy látszik ismét csak félreismertem.. Ami hülyeség, őt képtelenség kiismerni.. Csalódtam benne, és magamban, amiért hittem, hogy megváltozhat, szépen lassan előjött belőle az az énje, ami sokkal inkább hasonlít a nevelőapjára, mint bárkire.. Jó úton jár, hogy a nyomába lépjen és teljesen olyan legyen, mint ő.. Vagy percekig ülhettem a kocsiban könnyes szemekkel, gondolataimba meredve. Mi van ha még is igazat mondott? Miért hazudna erről? Mit érne el vele..? És miért pont most mondta el.. Sehogy sem áll össze a kép, teljesen össze voltam zavarodva. Már nem tudtam mit hihetek el neki, és mit nem. Eddig a bábja voltam, és úgy rángatott ahogy csak akart.. Én voltam az, aki megsérült.. Nem ő. Erről pedig csakis ő tehet. Liam a nappaliban várt mikor beléptem, azt hittem maximum fél óráig voltam távol, de mikor a nap lágy sugarai lassan bekúsztak az ablakon, minden megváltozott.. Nem szólt semmit, csupán arcomat fürkészte, majd kitárta karjait, persze gondolkodás nélkül siettem felé és bújtam ölelésébe. Szemeimből könnyek folytak végig arcomon, azt hiszem ott tört meg a jég bennem, és jött ki rajtam az egész ami történt. Abban a pillanatban megfogadtam magamnak, hogy soha többet nem sírok Luke miatt, és erős maradok, történjen bármi. Nem érdemli meg, hogy így érezzek miatta.
- Minden rendben lesz.- nyugtatásképpen hátamat simogatta, majd arcát hajamba fúrta. Szorosabban kapaszkodtam belé, nem akartam elveszíteni, ő az egyetlen akiben feltétel nélkül meg tudok bízni és akire mindig számíthatok. Liam az én horgonyom, ami nem enged elsüllyedni az viharok alatt, és tudom, hogy ő mindig itt lesz nekem, ahogy én is neki, ennél pedig nem kell több. A szőkének csak egy játékszer vagyok, erre rájöttem, de nem látom a végjátékot, és ez az, ami szörnyen zavar.

9. fejezet

- Szia.

- Szia.- hangja bizonytalan volt, ellenben az enyémmel, hiszen örültem, hogy végre nem Luke mellett látom a a fiút, így esélyt kaptam beszélni vele. Általában mindig a szőke vigyáz rá, vagy én nem is tudom.. De mindig ott van mellette, ezáltal én még csak meg sem közelíthetem, pedig nem vagyok egy gyilkos.. Csupán szeretném végre megismerni a titokzatos fiút, akit a mai napig nem értem hogy került bele ebbe az egészbe.
- Lace vagyok.- kedvesen mosolyogtam rá.
- Tudom ki vagy.
- Persze.. Itt mindenki tudja ki vagyok.. Csak én nem ismerek senkit.- száját kissé felfelé görbítette, amitől nekem is megnőtt a mosoly arcomon.
- Én Tim.
- Luke egyik rokona vagy?- persze tudtam a választ, még is feltettem a kérdést. A fejét rázta, ahogy számítottam rá.
- De olyan nekem.. Mint ha a testvérem lenne.- elmosolyodtam. Kíváncsivá tett, Luke vajon hogy viselkedhet az ő közelébe, hiszen a fiú mindössze nyolc éves lehet. És nem hiszem, hogy ezt mondaná, ha azokat tapasztalta volna mellette, mint amiket nekem sikerült.
- Hát..- eltűrtem egy kósza tincset fülem mögé.- Én viszont a barátod szeretnék lenni. Nem tudom te hogy vagy vele, de.. Ebben a házban nem mindenki szimpatikus.- vigyorogva bólintott.- Jól van.
- Tim.- Luke hangját hallottam magam mögül. Tudtam, hogy ezzel véget is ért a beszélgetésem a kisemberrel.
- Örülök, hogy megismertelek.- végigsimítottam feje tetején majd felkeltem.
- Én is Lace.- meglepett cselekedetével, ugyanis megölelt, de természetesen viszonoztam. Nem tudtam elképzelni Luke miért pont őt választotta, hiszen annyian vannak még rajta kívül. Mikor megfordultam a szőke szemei furcsán csillantak fel, de ez csak egy pillanatig tartott. Mutatta, hogy mindjárt visszajön, így ha lehet ne hagyjam addig el se a házat, se a helyet. Már ismertem mozdulatait.. Pillantásait.. Csupán gondolatait és a következő lépéseit nem. Arca komoly volt mikor visszajött. Szólásra nyitotta száját, de megelőztem, nem én akartam megint az áldozati bárány lenni.
- Nem zaklattam és nem is kérdeztem tőle semmit sem a nevén kívül.- védekezésképp feltartottam magam előtt kezeimet. Kissé elnevette magát majd elindult. Követtem, bár fogalmam sem volt hova megyünk, mégis értettem célzását. Nagy léptekkel haladt előttem, ezért sietnem kellett, hogy tartani tudjam tempóját, így mikor hirtelen megállt épp, hogy nem ütköztem bele. Meghökkenve néztem rá, nem értettem miért álltunk az az ajtó előtt, ami előtt többé sosem akartam. Kissé elléptem mellőle, ezzel is jelezve, bármit is akar, engem hagyjon ki belőle.
- Van egy kis elintézni valóm, utána mutatok valamit.
- És nekem..- nem engedte, hogy befejezzem.
- Csak egy perc, itt várj.
- Nem mehetnék addig..
- Nem.- határozottan vágta rá.
- Oké, ezt igazán befejezhetnéd.- szó nélkül ment be az ajtón. Széttártam karomat majd kifújtam a levegőt és a fal mentén a földre csúsztam. Vagy negyed óráig ülhettem ott, mikor meguntam és felkeltem. Eddig érdekelt hova akart vinni, de az idő múlásával már nem keltette fel a gondolat érdeklődésemet. Ismertem a járást, így gond nélkül mentem ki a házból. Csak arra vágytam, hogy végre otthon lehessek. Napok óta nem mehettem a házamba.. Ide-oda rángattak és még csak fel sem tűnt nekik. Nem akartam ahhoz a bandához tartozni, csak otthon feküdni a saját szobámba és élni a normális életemet. Ez volt minden amire vágytam. Se több, se kevesebb.. Szerettem volna lemenni a haverokkal a pályára, Liammel eljárni mindenhova a városban.. De ehelyett elrabolnak, kocsikat robbantanak a szemem láttára, és még sorolhatnám. Átlagos élet, mondhatom. Olyan gyorsan mentem el onnan, amennyire csak tudtam. Nem törődtem a folyton csörgő telefonommal, nem akartam tudomást venni róla, csupán annyit akartam, hogy hagyjon békén. A házam előtt voltam mikor valaki megragadott karomnál fogva. Felsikítottam ijedtemben, de kezét számra tapasztotta, majd egy mozdulattal fordított maga felé.
- Megőrültél?!- ellöktem magamtól.
- Nem mehetsz be.
- Mi az, hogy n..
- Lace valaki van a házadban.- mielőtt válaszolhattam volna belökdösött kocsijába. Esélyem sem volt ellenkezni. Nem szóltam hozzá, nem akartam többé a szőkével beszélni. Amint megállt a jármű, már szálltam is ki és mentem be. Megint abban a házban kötöttem ki..- Mi lenne ha egyszer, csak egyszer nem viselkednél így?!
- Mi lenne ha végre békén hagynál?!
- Lace kérlek..
- Hé! Mi folyik itt?- Ash sietett felénk.
- Nem vagyok hajlandó többé hozzászólni.- feltartottam kezeimet magam előtt.
- Gyerekesen viselkedsz, remélem tudod.
- Mi történt?
- Egyesek azt állítják, hogy betörtek hozzám.
- Menjek?- a szőkére nézett, aki bólintott majd karon ragadott és húzni kezdett. Mélyen szívta be a levegőt, ezúttal is sikerült felidegesítenünk egymást, ismét az ő hibájából.. Csupán mert paranoiás. Abba a szobába lökdösött be, ahol néhány napja éltem napjaimat.. Nem sokkal később kapott egy üzenetet és már ott sem volt. Lehuppantam az ágyra és elővettem a telefonomat, megpróbáltam felhívni Liamet, hogy vigyen el innen, de ki volt kapcsolva. Furcsa volt, hiszen ő az az ember, aki sose kapcsolja ki telefonját és még éjjel kettőkor is beszélhetsz vele, akármiről.. Több percen keresztül ültem ott amikor leesett a dolog.. Luke emberei láttak valakit bemenni a házamba.. Liammel mára volt programunk.. Nálam.. És most nem veszi fel. Felpattantam és végigrohantam a folyosón, le a lépcsőn, egyenesen oda, ahova nem igazán akartam. Minden előzmény és gondolkodás nélkül rontottam be.
- Lacey!- a szőke hangja közel sem volt barátságos. Háttal nekem, a földön egy fiú térdelt, kezei hátra voltak kötözve, feje kissé előrebicsaklott.
- Liam!- félre löktem az útból majmait és a barátom elé térdeltem. Arcát kezeim közé vettem és próbáltam elérni, hogy rám nézzen. Nem igazán volt magánál, ráadásul arca véres volt, pólójával együtt.- Mit műveltél vele?!- a szőkéhez siettem.
- Azt hittem n..
- Ne szórakozz velem Luke!
- Mi ütött beléd?! És honnan ismered?
- Ő a barátom! És azért volt a házamban, mert programunk volt, de te megint itt tartottál, mint valami háziállatot! Elegem van, érted?!- kezem arcán csattant majd újra a barátomhoz léptem. Leszedtem kezeiről a kötelet, mire arcát nyakamba temette.- Minden rendben lesz..- suttogtam majd felsegítettem. Egyik kezét megfogtam miután átdobtam vállamon, másik kezemmel derekánál fogtam.- Ha még egyszer az ő, vagy az én közelembe leszel.. Megyek a zsarukhoz, és ez most nem vicc Luke.
- Lace én...
- Meg is ölhetted volna.- azzal már ott sem voltunk.

8. fejezet

Sziasztok Drágáim!
Ha érdekel valakit a legújabb irományom, itt olvashatja.:)

Puszi. xx

- Ez mi?!- levágtam elé a papírt.- Egyáltalán mit jelent?!- le sem tagadhattam volna idegességemet. A szőkével sikeresen összevesztünk, ezúttal azonban úgy, ahogy még ezelőtt soha. Calum állt be közénk az udvaron, szerintem azt hitték, hogy egyikünk ütni fog, de nekem eszem ágában sem volt, csupán a hangerő, amivel kiabáltunk egymással volt a szokottnál is hangosabb. Miután meguntam elrohantam, megkerestem a szobájában a papírt, amit múltkor is találtam. Ott hevert az íróasztalán a többi között. Így megtudtam mi van még rajta, csak nem értettem.. A nevem, a címem, egy dátum volt ráírva, ami nem emlékeztet semmire, és egy fénykép rólam, néhány jegyzettel. Nem értettem őket, így még idegesebb lettem. Itt volt az alkalmam meglepni, persze hogy ezt ki is használtam.. Hülye lettem volna nem.. Ezek után meg aztán.. Arról ne is beszéljünk, hogy tudatlan buta kislánynak nevezett néhány perccel ezelőtt. Ha tényleg azt hiszi, hogy azt teszem, amit ő akar.. Hát nagyon téved.
- Ezt honnan szerezted?!- a kiabálásunk egymással tovább folytatódott, csak úgy, mint a feszültség a levegőben, ami egyre csak nőtt és nőtt.
- Onnan, ahonnan a többi származik!
- voltál a szobámban?!- a minket bámuló, és valószínűleg rólunk suttogó emberek elhallgattak.
- Szóval te gond nélkül járkálhatsz ki-be a házamba, én nem mehetek be a szobádba?! Tudod, ez.. Ez gyerekes!
- Ohh, tényleg?!
- Mit vagy úgy oda Luke?! Nem tiltottad meg!- kifújtam a levegőt.- Nem mintha érdekelne mi az, amit megtiltasz nekem.- amilyen halkan, olyan iróniával is mondtam ki az utolsó mondatot.
- Azt hittem világos!
- Nem vagyok a kutyád, szóval ne kezelj úgy!- közel voltam hozzá, hogy megüssem, és ami azt illeti meg is érdemelné most már. Ennyire beképzelt emberrel, mint ő, még sosem találkoztam, pedig tudnék mesélni, de a szőkénél egoistább sincs a világon.. Mitől lesz attól nagy, hogy a 5SOS fő embere? Miért tartanak tőle az emberek? Ők nem ismerik még annyira sem, mint én, ezért.. Ha csak annyira ismernék, mint amennyire én, a véleményük megváltozna. Ő nem tudja mik azok az érzések.. Oké, talán a gyerekkora miatt, de ez nem mentség..
- Esküszöm Lace..- közelebb lépett hozzám, amitől szívem hevesebb dobogásba kezdett, de nem a félelem miatt.. Nem tartottam tőle, engem nem tudott megrémíteni.
- Meg akarsz ütni? Csak hajrá.. Nem érdekel.- arcunkat csupán néhány centiméter választotta el.- Ugyan olyan vagy, mint Robert.- szemei elsötétültek. Tudtam, hogy ez lesz az a mondat, ami biztosan betalál, és talán a legnagyobb ütést méri majd rá, mégsem érdekelt, mégis kimondtam. Ha ő bánthat engem, akkor én miért ne bánthatnám őt..- Nem tudod mi az a szeretet.. Fogalmad sincs az emberi érzésekről.. És ne gyere nekem a múltaddal Luke, mert ha akarnál változtathatnál mindenen, de te inkább azt csinálod, amit ő.- nyugodtan mondtam végig a mondandómat, minden célzás és hangsúly nélkül.
- Nem ismersz..
- Ezek után nem is akarlak. Tudod miért? Mert minél több idő telik el, te úgy lépsz a nyomdokaiba, ami valószínűleg a célja.. És ezt csak magadnak köszönheted.- kezei ökölbe szorultak, teste pedig megfeszült. Láttam rajta, hogy szavaim mély nyomot hagytak maguk után, de ki kellett mondanom, méghozzá az ő érdekeiben.- Az igazság fáj, Luke.
- Te beszélsz nekem az igazságról?! Te?! Aki az egész életét hazugságban töltötte?!
- Még sem vagy képes az igazat mondani! Gyáva vagy!
- Cal!- Ash hangját hallottam valahonnan a hátam mögül, majd a tőlünk legközelebb álló fiú lépett közénk, ezúttal is.
- Elég volt srácok.. Csak nagyobb fájdalmat akartok egymásnak okozni.
- Ezen már túl vagyunk.. Amióta belépett az életembe csak fájdalmat okoz.- ránéztem a szőkére, majd követtem Calt, aki idő közbe karomnál fogva húzott el onnan, ki a házból. Az udvaron kötöttünk ki, ahol nemrég kezdődtek az események kettőnk között. Leültem a padra, a fiú pedig mellém. Azt hittem el kezd majd nekem magyarázni, hogy súlyos dolgokat vágtam a fejéhez, és milyen ember vagyok ezáltal, de nem így történt. Csupán ültünk egymás mellett csendben. Gondolom már túl van néhány ilyenen, így hagyja, hogy lenyugodjak és majd utána jön a szöveg, de akkor sem hagyom magam. Miért legyek elnyomva.. Miért kéne azt tennem amit mások mondanak? Engem mindig úgy neveltek, hogy kiálljak az igazamért, de leginkább magamért. És ha ő fájdalmat okozhat, én is megtehetem. Nekem ez volt az első alkalom, neki azonban már a sokadik.. Számolni sem bírom mennyi mindent tett már.. Az adrenalinszint lassan helyreállt szervezetemben és végleg lenyugodtam.
- Jól vagy?- hosszú hallgatás után ő törte meg a csendet, ahogy sejtettem.. Kivárt. A földet néztem és sóhajtottam egyet.
- Ha most jön a lecseszés, vagy a kioktatás..- nem  várta meg, hogy befejezzem.
- Igazából megleptél.- felé kaptam tekintetemet.- Ahogy mindenkit.- kezdett kíváncsivá tenni.- Nem láttam még egy lányt sem, aki így kiállt volna magáért vele szembe.
- Hát persze.. Gondolom mindenki behódolt a szemeinek..
- Olyasmi.- elnevette magát, de arca pillanatok alatt váltott vissza komolyra.- Még ha nehéz is, de.. Meg kell értened, hogy mindent miattad tesz.
- És neki is.. Nektek is meg kell értenetek, hogy akkor sem bánhat így velem.
- Ő ilyen.. Ne akard megváltoztatni.
- Csak azt akarom, hogy hagyjon békén.
- Lace..
- Ne gyere nekem a szokásos, 'majd ő elmondja' szöveggel.. Vagy a.. 'Csak téged véd ezzel' mondattal, mert nem hiszem el.
- Sajnálom, hogy így érzel, de hidd el, ha elmondja mit miért tesz veled kapcsolatban.. Meg fog változni a véleményed.- felkelt majd besétált a házba. Calum kicsit se volt lenéző vagy bunkó, ellenkezőleg.. Pont, hogy kedves volt velem. Vagy csak alapból ilyen nyugodt típus.. Igazából még sosem láttam, hogy kifordul magából, ahogy még veszekedni sem láttam, pedig mindig is úgy voltam vele, hogy ő a legridegebb a többiek között, de tévedtem. Nyugodtan és csendesen viselkedik általában.. Talán ezért is nem beszéltem még vele, mert szinte az ellentétem, de ha ez így van, kellemeset csalódtam benne. Mindenhol van egy olyan személy, aki higgadt tud maradni bármilyen szituációban és képes lehiggasztani az embereket ha kell.. Úgy látszik ő ilyen.

7. fejezet

- Ki volt az a fiú?
- Nem tudom miről beszélsz..
- Szerintem nagyon is jól tudod miről beszélek.- vállánál fogva fordítottam újból magam felé, ugyanis hátat fordított nekem, amint feltettem a kérdést. Tudtam, hogy titkol valamit, amiről nem akarja, hogy tudjak. Sok ilyen dolog van, de ez most más.. Szemeiben egyszerre volt szomorúság és talán idegesség is, amit már megszoktam a folytonos kérdéseimmel.
- Nem hiszem, hogy most kéne ezt megtudnod.
- Micsodát?
- Lace, ne.- kis szünetet tartott, majd végre megint nekem szentelte kék tekintetét.-  Hidd el ha azt mondom, hogy csak téged óvlak ezzel.
- Nem tudom elhinni. Mert nem tudok megbízni sem benned.. Hogy is tudnék, ha csak titkolózni tudsz? Ez nem ilyen egyszerű Luke..
- Nem hinnél nekem.
- Lehetséges, de nem tudhatod, amíg el nem mondod.
- El fogom mondani, de nem most.- éreztem hangjában, hogy ezzel a mondattal kívánta lezárni a témát és egyben a beszélgetést is. A többire már rá se mertem kérdezni.. Főleg arra nem, hogy miért kellett ebben a házban töltenem az éjszakát, miért nem mehettem haza.. Minél több titkolózás, annál több kérdés tevődik fel, és annál több lesz bennem a kétely is. Én tennék ellene, sőt próbálkozom, de hiába, ugyanis Luke nem hajlandó csökkenteni a megválaszolatlan kérdések számát. Inkább csak növeli őket, nagy örömömre. Közölte velem, hogy maximum egy óráig teljesen egyedül leszek a házban, és miután visszajött, hazavisz. Természetesen hozzátette, hogy nem mehetek el innen, de hogy miért, azt megint csak elfelejtette közölni velem. Miután tényleg egyedül maradtam a hatalmas házban elindultam körbejárni. Tisztáztuk, hogy a pincébe nem mehetek és, hogy melyik folyosó az, amit kerüljek. Megfogadtam ezeket, nem állt szándékomban még egyszer látni azt, amit egyszer már láttam.. Egy ugyan olyan ajtó előtt álltam, mint amilyet én kaptam. Azt hittem zárva lesz, de nem így volt. Lassan nyitottam, majd léptem be a szobába. A falak zöldre voltak festve, a padlót sötét színű parketta borította. Luke szobájába voltam, azonnal felismertem illatát. Nem nyúltam semmihez, nem szokásom turkálni más, személyes holmijai között, csupán körbenéztem. Teljesen az ellentéte volt annak, akit nap, mint nap látok. A szobája egy normális, ennyi idős fiú szobájának látszik, nem pedig egy banda vezetőjének.. Meglepődtem. Úgy volt berendezve, ahogy az "enyém", csupán a zöld és a fehér színekkel, illetve a parkettával egyező famintás bútorokkal. A ágy melletti komódon egy fénykép hevert, egy szőke hajú kisfiú és egy szőke hajú, fiatal nőről. Luke és az anyukája.. Tudom a történetet.. Legalább is nagy vonalakba, de ismerem.. Az íróasztalon papírok százai hevertek, csakúgy, mint az ágyon. Ez az egy furcsaság volt, amin megakadt szemem. A kíváncsiság nagy úr.. A faborítású bútor mellé léptem és csak átfutottam szemeimmel az iratokat.. Semmi érdekes nem volt ott, legalább is számomra. Nevek.. Címek, szerte Londonban.. És dátumok, amiket nem tudtam hova tenni.. Úgy éreztem ennyi elég volt.. Fogalmam sem volt a szőkének miért van ilyen papírokkal tele a szobája, de valami azt súgta, talán jobb is. Indultam ki, amikor a földön heverő papíron észrevettem a saját nevemet. Ennyit láttam belőle, ugyanis rajta volt egy másik papír, de nem mertem megkockáztatni, hogy kivegyem alóla, inkább sietve mentem ki a szobából, le a lépcsőn.. Nem tudtam meddig lehettem odafent, de nem akartam vele találkozni, ahogy azon kap épp a szobájában kutatok. Hirtelen a földre kerültem, de magam sem tudtam mit keresek ott. Mikor kinyitottam szemeimet kissé megijedtem, de ez az érzés azonnal el is tűnt, ugyanis látszólag jót szórakozott a bénaságomon. Felhúzott, de arcán még mindig ott volt az az idegesítő vigyor.
- Hagyd abba.- vállon löktem ezzel jelezve nemtetszésemet.
- Mi elől menekültél ennyire?- még mindig csak nevetett.
- Nem menekültem, oké?
- Olyan béna tudsz lenni.- nem válaszoltam, csupán elmosolyodtam. Ez az, az oldala, ami milliószor elviselhetőbb, mint a többi. Annyira más amikor így viselkedik.. Néha úgy érzem az a keménység, amit sokszor mutat csak egy álca, de néha pont a jelenlegi énjét érzem álcának. Sosem tudom eldönteni ki is ő valójában, ami idegesít, hiszen ezáltal szörnyen kiismerhetetlen számomra. Míg ő lassan tudja szinte minden lépésemet, gondolatomat, én csak találgatni tudok. Csendben lépkedtünk egymás mellett, igazából nem is nagyon volt kedvem beszélgetni, mert tudtam, úgy sem az lenne a téma amit én szeretnék, ő pedig magától nem fogja elkezdeni, ez az egy dolog, amit biztosan tudok róla. Épp, hogy kiléptünk a házból és megnyomta a riasztót, egy hatalmas robbanás után a fekete Range Rover lángokban állt előttünk. Felsikítottam ijedtemben és Luke karja után kaptam. Csak néztem a lángoló kocsit, és éreztem, hogy arcomat szépen lassan könnyek áztatták. Fogalmam sincs mi volt velem, talán csak túlságosan is megijedtem, hiszen mi is ülhettünk volna benne, vagy ott állhattunk volna közvetlen mellette.. Cal hirtelen mellettünk termett, mögötte a többiekkel.
- Jól vagytok?- Mikey szólalt meg néhány pillanat múlva.
- Lace?- Luke rám nézett, mire elengedtem karját. Mint már mondtam.. Sosem tudom éppen milyen hangulatban van, és ez most sem volt másképp. Válasz helyett csupán bólintottam, nem voltam biztos hangomban, ezért nem is kockáztattam.
- Mi történt?- Ash hangjában az aggodalom azonban tisztán hallható volt.
- A riasztó gombja..
- Szerencséd volt.. Ha a tieddel megyünk..- a távolból szirénák hangjai voltak hallhatók. Érzetem, hogy arcom színe szinte hófehérre változott, és még mindig remegtem kissé. Nos, igen.. Ez az élet nem nekem való, még is belerángatott, kiút nélkül.
- Gyere.- hátamra tette kezét, ezzel elérve, hogy elinduljak.
- Luke! Vidd el az én kocsimmal Lacet.- Ash a kezébe dobta a kulcsot, nekem azonban ezek után eléggé elment a kedvem a kocsikázástól. Úgy éreztem szörnyen lassan haladunk..
- Te is ott lehettél volna.
- De nem voltam.
- Luke.. Ha akkor nyomod meg a gombot, amikor ott állsz a kocsitól pár centire..
- De nem akkor tettem Lace.- nem válaszoltam. Nem nyugodtam meg ennyitől.. Ahogy ő is, úgy én is tudtam ez kinek a műve volt..  Robert. Szörnyen éreztem magam, próbáltam leplezni, de mielőtt beléptem volna a házba karomnál fogva állított meg, és fordított maga felé.- Jól vagy?
- Jól leszek.
- Ez többet nem fordul elő, ígérem.
- Nem rajtad múlik, Luke.. Az az ember az életedre tör.
- Nem lesz semmi baj.. Csak most az egyszer higgy nekem.
- Oké.- sóhajtottam. Kezemnél fogva közel húzott magához, majd karjait körém fonta.
- Nem lesz baj.- halkan ismételte meg. Hangjától kirázott a hideg, így mikor elengedett már mentem is be a házba. A szobámba felérve Liam várt rám az ágyon ülve, de mikor meglátott felkelt. Nagy léptekkel szeltem át a kettőnk közötti távolságot és fontam karjaimat nyaka köré, majd arcomat nyakába fúrtam. Forró könnyek hagyták el szemeimet, nyugtatásképpen hátamat simogatta, arcát hajamba fúrta.

6. fejezet

Csak egy pillanat volt, azalatt is csak a kocsi márkáját láttam, majd már benne is ültem. Gyorsan kerülte meg a járművet, én pedig azonnal felismertem, így nem is próbálkoztam azzal, hogy kinyissam az ajtót. Tudtam, hogy felesleges lenne, mert úgy sem tudnám. Miután beszállt mellém már indította is be a motort, gyorsan hajtott el. Nem kérdeztem, ahogy nem is álltam neki veszekedni, mivel tudtam hova visz, úgy voltam vele, hogy majd ott mondom a magamét. Alig pár perces utazás után kattant a zár, én pedig azonnal ki is szálltam a száguldozó őrült mellől. Meg sem vártam, egyenesen bementem, ugyanis ismertem már a járást. Indultam a kanapén ülő ismerősökhöz, de elkapta kezemet, ezzel teljesen megállított és kis híján majdnem még el is estem. Felháborodva néztem rá, utáltam amikor ezt csinálta. Mutatta, hogy menjünk fel, nekem azonban nem volt kedvem ehhez.- Mi ütött beléd?- kérdőn nézett rám.- Melyik részét nem érted annak, hogy hagyj békén?!- vártam válaszára, de természetesen nem kaptam. Miért is kaptam volna..- Mert úgy látszik egyiket sem.. Főleg, hogy betuszkolsz egy hülye kocsiba! Szeretnéd ha meglátogatnám a rendőrséget?! Hidd el, szívesen megteszem!- miután befejeztem mellkasom a kelleténél gyorsabban emelkedett és süllyedt.
- Befejezted?- széttártam karomat, bár legszívesebben arcon ütöttem volna. A kanapén ülők már nem a tv képernyőjére meredtek, nekünk szegezték tekintetüket és figyelmüket egyaránt. A feszültséget csak úgy tapintani lehetett a helységben, amit természetesen megint én generáltam, de ezúttal sem önszántamból. Csupán Liamhez indultam, hogy együtt töltsük a délutánt, de helyette megint itt kötöttem ki akaratom ellenére. Hiába, nem tudok mit tenni ellene, az én erőm az övéhez képest.. És hiába vagyok erős személyiség vele szembe, hiába állok ki magamért és az igazamért, semmit sem jelent, mert valahogy mindig az ő akarata érvényesül. Még mindig várta válaszomat, helyette azonban csak sóhajtottam és bólintottam.- Nagyszerű.- szemeimet forgattam, majd szó nélkül mentem a többiekhez. Köszönés után levágtam magam Ash és Mikey mellé, akik vigyorogva néztek rám, bár nem értettem a mosolyt arcukon, és inkább meg sem mertem kérdezni, de ha már ebben a házban kell lennem, legalább had legyek velük.. Sokkal normálisabbak, mint a szőke. Mikey haja megváltozott, fel is tűnt neki, hogy kissé megbámultam, de nem érdekelt, ugyanis jól nézett ki. A Szörnyella séró helyett most fekete volt a haja, néhol piros beütéssel. Nem túlzok ha azt mondom, egyszerűen imádtam.
- Luke!- egy sötét hajú fiú sietett be az ajtón. Felé kaptam tekintetemet, ő pedig hirtelen felém, övét. Túlságosan is fiatalnak tűnt.. Mit keres itt egy gyerek..? A szőkével hátat fordítottak, ment megint a nagy titkolózás, ahogy szokott.. Ha ennyire nem akarja, hogy tudjak a dolgairól ne hozzon ide.. Sőt, ne is keressen fel. Mielőtt a fiú kiment volna, megint nekem szegezte kék tekintetét. Nem hiszem el, hogy Luke belekeveri az életébe. Hiszen tényleg csak egy gyerekről van szó. Szólásra nyitottam számat, de az említett megelőzött.
- Ash vidd fel a szobájába, ma itt marad.
- Hé... Nekem van beleszólásom?
- Nincs.- határozottan vágta rá, majd mutatta a többieknek, hogy menjen velük. Nagyszerű.. Csendben lépkedtünk felfelé a lépcsőkön, míg egy agy ajtóhoz nem értünk. Előre engedett, majd miután ő is belépett, becsukta az ajtót. A szobának falai halvány barackra voltak festve, közepén egy hatalmas franciaágy állt, mellett két kis faburkolatú éjjeliszekrénnyel, ugyanolyan volt, mint az ágy kerete, csak úgy, mint az összes többi bútor. A padlót fehér színű szőnyeg borította, a polcokon néhány könyv hevert és helyet kapott egy nagy tv is, valamint volt egy másik ajtó is, ami gondolom a szobához tartozó fürdőbe vezetett. Ash ahogy leült az ágyra, én úgy pattantam fel és léptem az ajtó elé, nekidőltem, ezzel elzárva előle az egyetlen kiutat, ő pedig kérdő tekintettel meredt rám. Az ablakon is kiugorhat, ha menni akar, de nem ajánlanám neki, ugyanis több méter magasan lehetünk. Mivel Luke nem ad válaszokat, itt az ideje másnál próbálkozni.
- Mire vagy kíváncsi?- elnevette magát.
- Kösz, hogy nem kell körbejárnom a témát, megkönnyíted a dolgom.. És a tieddel is megteheted ha gyorsan válaszolsz pár kérdésre.
- Lace..
- Te ezt nem értheted.. Mindig egy lépéssel előttem jár.. Tudod mennyire szeretném látni az arcát, hogy egyszer.. Csak egyszer meglepem?- Ash csak nevetett.
- Miért nem kérdezed őt?
- Ezt te sem gondolhatod komolyan.- a fejemet ráztam.- Elrángat mindenhova, csak egy darab rongy vagyok számára.
- Rongy?- ajkába harapott, hogy elfojtsa nevetését, de nem igazán jött össze neki.
- Ez komoly, oké? Szóval megtennéd, hogy nem nevetsz?- nem bírtam tovább én sem a komolyságot.. Ash nevetése ragályos..
- Kifejtenéd ezt a rongy dolgot?
- Csak ha abbahagyod.- védekezésképp maga elé tartotta kezeit.- És ha válaszolsz csak egy kérdésre.
- Oké legyen, csak halljam már.- nevetett, de nem szólaltam meg, amíg abba nem hagyta.
- Rongy.. Mint értéktelen, szükség nélküli dolog, amit kedvedre gyötörhetsz.. Bűntudat nélkül, mert a végén úgy is kukában végzi.
- Oké, ez nem igaz, Luke nem ilyen veled.- most rajtam volt a sor, hogy kérdőn nézzek rá.- Erről nem beszélhetek, de nincs úgy, ahogy mondtad.
- Annyira titkolózik mindenki ebben a házban, hogy az nem is lehet már igaz.- felnevettem.- Persze rólam már mindenki tud mindent, de én nem tudhatok semmiről.
- Ja, nagyjából ez a helyzet.- heves bólogatásba kezdett, de végül elnevette magát. Fejemet ráztam majd elmosolyodtam és leültem mellé.- Tartozom egy válasszal.- elgondolkodtam néhány másodpercig. Legjobban a kisgyerek érdekelt, de..
- Inkább mesélj te magadról.- megrántottam vállam. Már nem is érdekelt annyira a szőke, sokkal jobban érdekelt Ash. Hiszen ő mindig vidám, és szerintem az egyetlen személy, aki kicsit közelebb került itt hozzám, még ha nem is igazán ismerem. Arcát elnézve folytattam.- Ha már itt kell lennem, legalább a jófejekkel had ismerkedjek.
- Jól döntöttél.- megköszörülte torkát majd kihúzta magát és elégedetten mosolygott rám. Elnevettem magam és vállon löktem.- Ausztráliából jöttem.
- Ez komoly?- arcából ítélve ezt a reakciót várta tőlem.- Bocsi.
- Ott nőttem fel, de a szüleim meghaltak, úgy 16 lehettem amikor eljöttem onnan.. Nem tudtam ott maradni.
- Sajnálom.. Ha ezt tudom, nem kérdezem, é..
- Nem tudhattad.- mosolygott.- Sokáig egy nevelőotthonban éltem, de onnan is megszöktem. Luke talált rám, és hozott el ide.. Itt találkoztam a többiekkel.
- Sajnálom.
- Nem te tehetsz róla.
- De akkor is..
- Remélem egyenlőre ennyi elég lesz.- elnevette magát.
- Így is milliószor többet mondtál, mint bárki más, szóval köszönöm.
- Miért köszönöd?
- Mert elmondtad úgy, hogy nem is ismersz.- szólásra nyitotta száját, de közbevágtam.- Tudod, hogy értettem.- gondolom üzenetet kapott, ugyanis előkapta telefonját és eléggé rászuggerált.
- Mennem kell. Ha lehet ne menj ki a szobából, kérlek.. Visszajövök később, oké?
- Oké.- sóhajtottam, majd felkeltem miután ő is. Meglepett cselekedetével, Ash megölelt mielőtt kiment volna a szobából. Tényleg úgy érzem ő az egyetlen aki közelebb került hozzám és akiben bízhatok. Mikey aranyos meg minden, de nem tudok róla semmit, ahogy Calról és a szőkéről sem, így nem tudok megbízni sem bennük. A kép azonban lassan kezdett összeállni, kezdtem kiismerni őt, Ash sokat segített nekem, még ha ő nem is tud erről.