7. fejezet

- Ki volt az a fiú?
- Nem tudom miről beszélsz..
- Szerintem nagyon is jól tudod miről beszélek.- vállánál fogva fordítottam újból magam felé, ugyanis hátat fordított nekem, amint feltettem a kérdést. Tudtam, hogy titkol valamit, amiről nem akarja, hogy tudjak. Sok ilyen dolog van, de ez most más.. Szemeiben egyszerre volt szomorúság és talán idegesség is, amit már megszoktam a folytonos kérdéseimmel.
- Nem hiszem, hogy most kéne ezt megtudnod.
- Micsodát?
- Lace, ne.- kis szünetet tartott, majd végre megint nekem szentelte kék tekintetét.-  Hidd el ha azt mondom, hogy csak téged óvlak ezzel.
- Nem tudom elhinni. Mert nem tudok megbízni sem benned.. Hogy is tudnék, ha csak titkolózni tudsz? Ez nem ilyen egyszerű Luke..
- Nem hinnél nekem.
- Lehetséges, de nem tudhatod, amíg el nem mondod.
- El fogom mondani, de nem most.- éreztem hangjában, hogy ezzel a mondattal kívánta lezárni a témát és egyben a beszélgetést is. A többire már rá se mertem kérdezni.. Főleg arra nem, hogy miért kellett ebben a házban töltenem az éjszakát, miért nem mehettem haza.. Minél több titkolózás, annál több kérdés tevődik fel, és annál több lesz bennem a kétely is. Én tennék ellene, sőt próbálkozom, de hiába, ugyanis Luke nem hajlandó csökkenteni a megválaszolatlan kérdések számát. Inkább csak növeli őket, nagy örömömre. Közölte velem, hogy maximum egy óráig teljesen egyedül leszek a házban, és miután visszajött, hazavisz. Természetesen hozzátette, hogy nem mehetek el innen, de hogy miért, azt megint csak elfelejtette közölni velem. Miután tényleg egyedül maradtam a hatalmas házban elindultam körbejárni. Tisztáztuk, hogy a pincébe nem mehetek és, hogy melyik folyosó az, amit kerüljek. Megfogadtam ezeket, nem állt szándékomban még egyszer látni azt, amit egyszer már láttam.. Egy ugyan olyan ajtó előtt álltam, mint amilyet én kaptam. Azt hittem zárva lesz, de nem így volt. Lassan nyitottam, majd léptem be a szobába. A falak zöldre voltak festve, a padlót sötét színű parketta borította. Luke szobájába voltam, azonnal felismertem illatát. Nem nyúltam semmihez, nem szokásom turkálni más, személyes holmijai között, csupán körbenéztem. Teljesen az ellentéte volt annak, akit nap, mint nap látok. A szobája egy normális, ennyi idős fiú szobájának látszik, nem pedig egy banda vezetőjének.. Meglepődtem. Úgy volt berendezve, ahogy az "enyém", csupán a zöld és a fehér színekkel, illetve a parkettával egyező famintás bútorokkal. A ágy melletti komódon egy fénykép hevert, egy szőke hajú kisfiú és egy szőke hajú, fiatal nőről. Luke és az anyukája.. Tudom a történetet.. Legalább is nagy vonalakba, de ismerem.. Az íróasztalon papírok százai hevertek, csakúgy, mint az ágyon. Ez az egy furcsaság volt, amin megakadt szemem. A kíváncsiság nagy úr.. A faborítású bútor mellé léptem és csak átfutottam szemeimmel az iratokat.. Semmi érdekes nem volt ott, legalább is számomra. Nevek.. Címek, szerte Londonban.. És dátumok, amiket nem tudtam hova tenni.. Úgy éreztem ennyi elég volt.. Fogalmam sem volt a szőkének miért van ilyen papírokkal tele a szobája, de valami azt súgta, talán jobb is. Indultam ki, amikor a földön heverő papíron észrevettem a saját nevemet. Ennyit láttam belőle, ugyanis rajta volt egy másik papír, de nem mertem megkockáztatni, hogy kivegyem alóla, inkább sietve mentem ki a szobából, le a lépcsőn.. Nem tudtam meddig lehettem odafent, de nem akartam vele találkozni, ahogy azon kap épp a szobájában kutatok. Hirtelen a földre kerültem, de magam sem tudtam mit keresek ott. Mikor kinyitottam szemeimet kissé megijedtem, de ez az érzés azonnal el is tűnt, ugyanis látszólag jót szórakozott a bénaságomon. Felhúzott, de arcán még mindig ott volt az az idegesítő vigyor.
- Hagyd abba.- vállon löktem ezzel jelezve nemtetszésemet.
- Mi elől menekültél ennyire?- még mindig csak nevetett.
- Nem menekültem, oké?
- Olyan béna tudsz lenni.- nem válaszoltam, csupán elmosolyodtam. Ez az, az oldala, ami milliószor elviselhetőbb, mint a többi. Annyira más amikor így viselkedik.. Néha úgy érzem az a keménység, amit sokszor mutat csak egy álca, de néha pont a jelenlegi énjét érzem álcának. Sosem tudom eldönteni ki is ő valójában, ami idegesít, hiszen ezáltal szörnyen kiismerhetetlen számomra. Míg ő lassan tudja szinte minden lépésemet, gondolatomat, én csak találgatni tudok. Csendben lépkedtünk egymás mellett, igazából nem is nagyon volt kedvem beszélgetni, mert tudtam, úgy sem az lenne a téma amit én szeretnék, ő pedig magától nem fogja elkezdeni, ez az egy dolog, amit biztosan tudok róla. Épp, hogy kiléptünk a házból és megnyomta a riasztót, egy hatalmas robbanás után a fekete Range Rover lángokban állt előttünk. Felsikítottam ijedtemben és Luke karja után kaptam. Csak néztem a lángoló kocsit, és éreztem, hogy arcomat szépen lassan könnyek áztatták. Fogalmam sincs mi volt velem, talán csak túlságosan is megijedtem, hiszen mi is ülhettünk volna benne, vagy ott állhattunk volna közvetlen mellette.. Cal hirtelen mellettünk termett, mögötte a többiekkel.
- Jól vagytok?- Mikey szólalt meg néhány pillanat múlva.
- Lace?- Luke rám nézett, mire elengedtem karját. Mint már mondtam.. Sosem tudom éppen milyen hangulatban van, és ez most sem volt másképp. Válasz helyett csupán bólintottam, nem voltam biztos hangomban, ezért nem is kockáztattam.
- Mi történt?- Ash hangjában az aggodalom azonban tisztán hallható volt.
- A riasztó gombja..
- Szerencséd volt.. Ha a tieddel megyünk..- a távolból szirénák hangjai voltak hallhatók. Érzetem, hogy arcom színe szinte hófehérre változott, és még mindig remegtem kissé. Nos, igen.. Ez az élet nem nekem való, még is belerángatott, kiút nélkül.
- Gyere.- hátamra tette kezét, ezzel elérve, hogy elinduljak.
- Luke! Vidd el az én kocsimmal Lacet.- Ash a kezébe dobta a kulcsot, nekem azonban ezek után eléggé elment a kedvem a kocsikázástól. Úgy éreztem szörnyen lassan haladunk..
- Te is ott lehettél volna.
- De nem voltam.
- Luke.. Ha akkor nyomod meg a gombot, amikor ott állsz a kocsitól pár centire..
- De nem akkor tettem Lace.- nem válaszoltam. Nem nyugodtam meg ennyitől.. Ahogy ő is, úgy én is tudtam ez kinek a műve volt..  Robert. Szörnyen éreztem magam, próbáltam leplezni, de mielőtt beléptem volna a házba karomnál fogva állított meg, és fordított maga felé.- Jól vagy?
- Jól leszek.
- Ez többet nem fordul elő, ígérem.
- Nem rajtad múlik, Luke.. Az az ember az életedre tör.
- Nem lesz semmi baj.. Csak most az egyszer higgy nekem.
- Oké.- sóhajtottam. Kezemnél fogva közel húzott magához, majd karjait körém fonta.
- Nem lesz baj.- halkan ismételte meg. Hangjától kirázott a hideg, így mikor elengedett már mentem is be a házba. A szobámba felérve Liam várt rám az ágyon ülve, de mikor meglátott felkelt. Nagy léptekkel szeltem át a kettőnk közötti távolságot és fontam karjaimat nyaka köré, majd arcomat nyakába fúrtam. Forró könnyek hagyták el szemeimet, nyugtatásképpen hátamat simogatta, arcát hajamba fúrta.