33. fejezet

Keze nagy lendülettel indult el felém, egy gyors és határozott mozdulattal térítettem el az ütést, majd ujjaimat csuklója köré fonva szorítottam karját teste mellé, végül ellöktem magamtól. Arca meglepettséget tükrözött, ami mosolyt váltott ki belőlem. Gyengének tartott, de ez jó, hiszen ha neki képes voltam meglepetést okozni, akkor bárkinél ugyanúgy elérhetem ezt. Rajtam volt a sor, az arcát céloztam meg, majd az utolsó pillanatban elhajoltam kezei elől, amik az ütést akadályozták volna, és az oldalába rúgtam. Kissé megtántorodott tőle, de nem tartott sokáig, csupán néhány másodperc volt mire újra összeszedte magát. Kezét újra lendítette, mire észbe kaptam már a földön voltam, a legegyszerűbbet választotta; kirúgta lábaimat.- Szép.- arcomon elszánt mosoly jelent meg. Elégedetten nézett le rám, majd kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Nem voltam hülye, tudtam, hogy csak egy újabb trükkel próbálkozik. Az ő stratégiáját használtam ellene, az utolsó pillanatban a segítség elfogadása helyett elkaszáltam lábait. A telefonom vetett véget az örömteli pillanatnak, vártam néhány másodpercet, hogy rendezni tudjam légzésemet, de mondhatni még így is lihegve szóltam bele a készülékbe.- Mond.
- Hol vagy?
- Liammel.
- Az előbb beszéltünk, nem említette, hogy v..
- Ki?
- Liam..
- Liemet mondtam? Bocsi, biztos csak mert hiányolom az elmúlt napokban.. Kiraval edzünk.
- Edzetek?
- Ahha.. Futunk.
- Át tudnál jönni?
- Persze, nemsokára ott vagyok.. Oké.. Szia.- azzal már meg is szakítottam a vonalat és a szőnyeg mellé dobtam a telefonomat.
- Szörnyen hazudsz.
- Fogd be, Kyle.- vigyorogtam.- Mennem kell.
- Hol tanultál meg így verekedni?- nem válaszoltam, csupán egy sejtelmes mosolyt küldtem felé, és mentem is. Lezuhanyoztam, átöltöztem, nem sokkal később már Luke előtt álltam. Lágy csókot lehelt ajkamra, majd összekulcsolta ujjainkat. Mosolyogva néztem fel rá. Fáradtnak tűnt, szemei alatt sötét foltok voltak, arca meggyötörtnek tűnt, bele se mertem gondolni megint mit tettek.
- Rosszul hazudsz.- elengedett, majd hátrébb lépett egy lépést. Kissé de ja vu érzésem támadt, nem ő volt az egyetlen aki ma már megemlítette. Hiába, sose voltam benne valami jó, de azért ennyire nem lehet rossz.. Vagy mégis?
- Miről beszélsz?
- Tudom, hogy vele voltál.. Kyle-al.
- Szóval már kémkedsz utánam? Nagyszerű.
- Miért voltál vele?- megrántottam a vállamat.
- Bírom.. És azt mondta tanít néhány fogást.
- Ugye tudod, hogy meg akart ölni?
- A közeledben mindenki meg akar.
- Lacey..- kezét karomra tette, de leráztam magamról.
- Hagyj, Luke. Nem bízol bennem, pedig semmi okot nem adtam arra, hogy utánam küld az egyik majmodat. Csak.. Hagyj békén, oké?- idegesen fújtam ki a levegőt.- Várj.. Nem is beszéltél Liammel.. Csak teszteltél. Hihetetlen vagy!
- Megint ezt csinálod?- hangjában hallhattam az indulatot. Nem akartam vele megint veszekedni, nem volt hozzá se energiám, se hangulatom, így inkább szó nélkül hagytam ott. Hiba volt odamennem, már tudom. Sosem fog bízni bennem, nem számít mit teszek vagy mondok, nem nyerhetem el a bizalmát, pedig semmi rosszat nem tettem vele soha, csupán őszinte voltam, de úgy látszik neki csak az kell, aki bólint minden egyes szavára.. Én pedig ebből nem kérek. Sosem hagytam, hogy mások befolyásoljanak és elnyomják a személyiségemet, ez alól Luke sem kivétel. Ha azt hitte, hogy mindig ugrani fogok szavaira, megint csak tévedett. Nem fogom hagyni, hogy elnyomjon. Egyáltalán, hogy lehet valakivel, ha képtelen megbízni benne? Hazudik.. Vagy csak ennyire vágyik valaki szeretetére, vagy tervez valamit, amihez én is kellek és csak manipulálni akar..
- Mit keresel itt?- meglepődve néztem fel arra a személyre, aki kiszakított gondolataimból.
- Liam!- felkiáltottam örömömben és nyakába vetettem magam.- Hol voltál?- eltávolodtam tőle.
- Elutaztunk néhány napra.
- Mi?- hangom kissé csalódott volt.- Vagyis.. Ez szuper.- próbáltam javítani a helyzeten.- Szóval megint jól megvagytok.
- Ahha.- hangja közömbös volt. Megváltozott, legalább is már nem úgy viselkedik velem, mint akik már születésük óta ismerik egymást. Fájt.
- Hiányoztál..
- Igen.. Bocs, hogy eltűntem, de hirtelen ötlet volt.
- Nem.. Megértem. Legszívesebben én is eltűnnék innen.
- Te is megtetted.- nagyot nyeltem. Távolságtartó volt velem és ez leírhatatlanul esett. Mint ha több millió apró kést szúrtak volna az egész testembe, egymás után többször, és többször.
- De visszajöttem.
- Ahogy én is.- nem válaszoltam.- Mennem kell.
- Várj.- megragadva karját, állítottam meg. Kérdő tekintettel nézett le rám, szívem fájdult bele.- Mi történt közöttünk? Hogy jutottunk el idáig?
- Te őt választottad. Ennyire egyszerű.- azzal már ott is hagyott az utca közepén.

Esélyt sem adott arra, hogy megszólaljak. Csak néztem, ahogy elsétál.. Ahogy elsétál tőlem, az életemtől.. Legszívesebben elsírtam volna magam, de nagyon is jól tudtam, hogy igaza van  a barátomnak.. A volt barátomnak. Tényleg Luke-ot választottam, de csupán mert nem volt választásom. Nem hagyhattam meghalni az én hibámból.. Ehelyett eldobtam egy mondhatni 18 éves kapcsolatot egy 5 hónapos bizonytalanság és sötétség miatt. Szép húzás volt mondhatom..

32. fejezet

- Mit akarsz mit mondjak? Te vele vagy, és nekem is van valaki, akit szerethetek.- csak néztem ragyogó szemeit, a fájdalom feszítette mellkasomat, torkom elszorult. Képtelen voltam megszólalni, kijelentése felért egy halálos sebbel. Nem tudom honnan jött az érzés hirtelen, hiszen nem kéne így éreznem, mégsem tudtam másképp reagálni.- Ezt akartad, nem? A kezdetektől fogva Luke barátnője akartál lenni.. Most még is így nézel rám.
- Hogy?- hangom elcsuklott, kissé oldalra billentettem fejemet, és ajkamba haraptam, hogy elfojtsam feltörni készülő sírásomat. Szemeimet könnyek lepték el, utáltam ezt. Azt hittem erős lettem belül, de Liam.. Ő előtte nem tudom elrejteni valódi érzéseimet, túlságosan is szeretem ahhoz, hogy hazudjak neki.
- Mint aki nem örülne neki.. Nekem.
- Én.. Örülök.- hangom nem volt túl meggyőző.
- Látom..
- Liam várj..- karja után nyúltam, majd mélyen néztem szemeibe.- Sajnálom.- megrántottam vállamat, majd karjai közé vetettem magam, jelenleg az ölelése többet jelentett mindennél, és erőt adott, amire szükségem volt.
- Olyan furcsa vagy mostanában.- kissé eltolt magától, majd végigmért.
- Tudom.. Keveset alszom, és ez..- nem tudtam befejezni.- Örülök neked.- nagyot nyeltem miután kimondtam a szavakat. Hazudtam. És bár ez mondat felért egy szívszaggató kijelentéssel igyekeztem minél hitelesebben előadni. Nem tehetem ezt vele.. Nem mondhatom neki, hogy talán többet érzek barátságnál, hogy próbáljuk meg, mert úgy is elcseszném, és ha ő boldog az a lány mellett, akivel nemrég szakítottak és most újra együtt vannak.. Nem vehetem el tőle ezt az érzést, bármennyire is szeretném. Nem hitt nekem, tisztán le tudtam olvasni arcáról, de nem firtatta tovább a dolgokat, ahogy én ismerem őt, úgy ő is engem. A telefonom csipogása szakította meg a csendet, az üzenet egyszerű volt, de konkrét.- Mennem kell.- mosolyt erőltettem.
- Biztos jól vagy?
- Igen, persze.. Minden oké.- azzal már ott sem voltam. A szívem több sebből vérzett köszönhetően egy újabb hazugságnak. Siettem, bár igazából nem értettem miért követem az utasításokat, miért hagyom, hogy megint más irányítsa az életemet. Elvesztettem az irányítást minden felett, talán a legjobb az lenne ha elhagynám Londont.. Angliát, és helyette messzire mennék, ahol mindent újrakezdhetnék. Bárcsak ilyen egyszerű lenne.. A házhoz érve hangos veszekedést fedeztem fel, azonnal besiettem, a nappaliban egy idegen állt a szőkével szemben, aki nem tűnt túl nyugodtnak. Hangja fenyegető volt, teste megfeszült, Calumra pillantottam, aki fejét rázva jelezte, hogy fogalma sincs mi történik. Veszekedtek egymással, de nem értettem miért, azonban nem akartam megvárni a folytatást. Mindenki tudta mi fog következni nagyon rövid időn belül, de senki sem avatkozott bele, mert miért is tették volna, parancsot kaptak, amit mindig követni kell, és aki megszegi.. Körbenéztem a szobában, tele volt feszült tekintetekkel.. Tele volt gyerekekkel.- Luke!- hangom határozott volt és volt benne valami, ami felém vonzott minden tekintetet. Annyi időt töltöttem már itt, hogy az emberek elfogadtak, és tudják, hogy képes vagyok dolgokra.. Dolgokra, amiket ők nem tehetnek meg büntetlenül, én azonban nem félek a szőkétől, ahogy nem is függök tőle, még ha már hozzá is tartozom.
- Ebbe most tényleg ne avatkozz bele..- nem nézett rám, egy pillanatra sem vette le tekintetét az idegenről.
- Oké, nem teszem..- felém kapta tekintetét.- Csak engedd elmenni.
- Hallgass a barátnődre.- szúrós pillantást vetettem az idegenre, persze csupán ez a kijelentés kellett a szőkének. Ökle lesújtott az arcán, a nála sokkal kisebb termetű fiú megtántorodott az ütést követően, de nem hátrált. Véres mosolyt villantott, majd megindult Luke felé, aki egy újabb ütéssel a padlóra küldte.
- Elég!- hangom szinte visszhangzott a szobában. Nem törődve semmivel, nagy léptekkel szeltem át a közöttünk levő távolságot és álltam be közéjük.- Nem mondom még egyszer, fejezd ezt be.- halkan beszéltem, csak hogy ő hallhassa, ugyanakkor fenyegetően csengtek szavaim. Keményen álltuk egymás tekintetét, majd aprót bólintott Mikey felé, én pedig egy szánalomra méltó tekintet után, amit Luke felé küldtem már mentem is fel az emeletre. Néhány perc múlva már mögöttem állt.
- Sajnálom, oké?- hangja lágy volt, behunytam szemem, mély levegőt vettem majd felé fordultam.
- Nem tudom.. Mindig ezt mondod, de mintha neked mást jelentene ez a szó.. A következő alkalommal is így cselekszel, mint ahogy az előbb.
- Próbálok változni.. Hogy ne nézz rám így..- kezét arcomra tette, szemei fájdalomtól telve csillogtak. Tény, hogy nem sokszor mutatja ezt az arcát, de néha úgy érzem, ez az igazi Luke Hemmings. Ajkaim elváltak egymástól, de képtelen voltam megszólalni, talán nem is akartam. Furcsa érzés kavargott bennem, és attól tartottam ha meg is fogalmazom mi az, minden porrá hull, így próbáltam nem is gondolni rá.- Jobb ember akarok lenni.. Miattad. Lacey, te vagy a fény a sötétségben, ami körbevesz.- ha az előbb nem tudtam megszólalni, akkor ez alkalommal legszívesebben kivetettem volna magam az ablakból. Luke karjai közé zárt, bizonytalanul simogattam hátát miközben ölelésében tartott. Aggodalom futott át rajtam, és tudtam, hogy egyre rosszabb lesz, de nem volt választásom. A telefonom mentett meg, eltávolodtam tőle néhány lépést és megnyitottam az üzenetet.
- Mennem kell.. Ne haragudj..
- Minden rendben?
- Igen, persze.. Minden.- mosolyt erőltettem, majd még mielőtt bármit is mondhatott volna kisiettem a szobából, majd a házból. Ha eddig azt hittem, hogy az életem fel volt forgatva.. Most már a pokolban érezhettem magam.

31. fejezet

Liam és köztem minden a helyére állt. Nem tudom, hogy a személyiség változásom az oka, vagy az, hogy Luke eltűnt a képből, de sikerült mindent a helyére tennünk. Bár ha jobban belegondolok, az oka az, hogy rájöttem ki is valójában a szőke, és nem csak mondogattam az üres szavakat, el is fogadtam.. Mert mi mást is tehetnék? Luke nem az, aki egykor volt, habár néha fogalmam sincs ki volt és most kicsoda.. Nem akarom, hogy az életem hátralevő részében ő is szerepeljen, legalább is szeretném elhinni, hogy így van. Néha úgy érzem egy részem mindig is kötődni fog hozzá valamilyen oknál fogva és bármennyire is szeretném leszakítani ezt a darabot, képtelen vagyok..
- Kitalálhatom?- összerezzentem, majd hirtelen megfordultam.- A kék szemeire gondolsz?
- Mit keresel itt?
- Tartozol nekem, amiért nem öltem meg a hősszerelmedet és a kis barátait.
- Már bánom, hogy így döntöttem.- arcán mosoly jelent meg.- És.. Ő nem az én s..
- Persze.- szemeimet forgatva engedtem el a megjegyzését. Volt benne valami, ami nem keltett bennem félelmet. Nyugodt volt, és talán kedvesnek mondanám, de lehet, hogy csak amiatt nem féltem tőle, mert maximum 22 éves lehetett, többet nem adok a kisfiús mosolyára, ami nem mellesleg csak még jóképűbbé tette. Miket beszélek.. Nem mondhatok ilyet róla, még ha igazam is van.
- Azt mondtad sokat érek, ahhoz, hogy meghaljak.. Miért?
- Látom figyeltél a szavaimra.
- Nem volt nehéz.. Miattad kellett hetekig egy kocsiban utaznom messze az otthonomtól.
- Elnézést, nem akartam, hogy elmenj, de a barátod..- tartott egy kis szünetet, ha hatáskeltésnek szánta, bejött, de talán csak kereste a megfelelő szavakat. Inkább nem tettem megjegyzést a "barát" jelzőre, feleslegesnek láttam.- Elég védelmező típus.
- Inkább mániákus.. De ezzel nincs egyedül.
- Pedig ha megtudod mit szeretnék..- arcán újabb mosoly jelent meg, barna szemei felcsillantak. Fogalmam sem volt mire készül..
- Még csak a nevedet sem tudom.- kissé oldalra billentette fejét, a földre pillantott majd vissza rám, de a mosoly ezúttal is ott volt arcán.
- Kyle.
- Szóval, mit akarsz tőlem, Kyle?
- Ne siessünk ennyire előre, Sweetheart, inkább meséld el, hogy keveredtél bele az életébe.- végképp összezavarodtam, és ez idegesített, de a legrosszabb mindebben az volt, hogy teljesen a vonzereje alá vont. Szándékosan tette, tudom.. Azok az apró mosolyok, és a nézése, valamit el akar velük érni, és ha így folytatja.. Tudtam, hogy csak játszik velem, még sem tudtam másképp cselekedni, mint ahogy kérte. Valami volt a tekintetében.. Valami ismerős, és bár nem hoztam fel, de úgy éreztem bízhatok benne.. Mélyen szívtam be a levegőt, próbáltam józan maradni amennyire csak tudtam.. Fogalmam sem volt mi történik velem, de az emlékek néhány pillanat múlva tisztán villantak be. A pillanat, amikor végre kiléphettem a kávézó ajtaján, hulla fáradtan.. Ha aznap más utat választok, talán nem futottam volna össze vele.. Az érzés, amikor karom után nyúlt, az undort váltotta ki belőlem, hiszen még csak nem is ismertem.. Ha nem lettem volna az a kíváncsi személyiség, és nem követtem volna, hanem elrohantam volna, hazáig meg sem állva, most nem tartanék itt. De nem, nekem válaszok kellettek, hogy ki ő, honnan tudja a nevemet, és mit akar.. Ha kiugrottam volna az ablakból, menekülés gyanánt, vagy ha csak hallgattam volna szavaira, és nem mozdultam volna onnan..
Ezek csak buta döntések voltak, amiken már nem változtathatok soha. Az emlékképek arról a napról egymást váltogatva ugrottak be, és akkor..
- Várj.. Én.. Ismerlek..- mintha csak erre várt volna, mosolya a legszélesebb volt.- Ott voltál.. Aznap, amikor.. Miért..?- a levegő nehezebbnek tűnt, nem tudtam össze rakni fejemben a kirakóst.- Csak nézted, ahogy velük megyek.. Ott voltál.. Ezt.. Nem értem.
- A legjobb időzítésre vártam már hónapok óta, és aznap.. Megtehettem volna mindent, amire oly régóta vágytam. Ott volt ő, és az egyik kis barátja. Tökéletes volt, de aztán megjelentél te és magukkal vittek. Nem tehettem ezt veled, hiszen ártatlan voltál.
- Miről beszélsz?
- Figyeltünk titeket. Őt.. Erősödött, az oldalán veled, így nem tudtuk mit tegyünk. Vártunk, hátha te is egy leszel közülük.. Hogy legyen okunk, de nem adtál, így lépnünk kellett.
- Elkaptátok az embereit.
- Nem mindenkit, többen megszöktek, ami jól jött.. Gyengítette a tudat, hogy nincsenek vele a végsőkig.- tartott néhány pillanat szünetet. - Visszajött a házba.. Esélyünk adódott a bosszúra, és akkor megjelentél.- nem tudtam megszólalni, hiába próbáltam mondani valamit, egy hang sem jött fel a torkomon.- Vigyáztunk rád Lacey.
- Miért?
- Hogy te tedd meg.. Hogy te végezz Luke-al.- a vér is megfagyott az ereimben.

30. fejezet

Sziasztok Drágáim!

Nem szeretem húzni az időt a hülyeségeimmel, csak szeretném a figyelmetekbe ajánlani a másik blogomat. Ha gondoljátok nézzetek be. KATT IDE

Puszi Nektek. xx

Az ember talán túl sokszor érzi úgy, megfullad a saját világában, vannak akik a sok munka miatt, de vannak, akik a folytonos monotonság miatt vannak ezzel így. És itt a harmadik kategória, vagyis én.. Aki a tehetetlenség és a gyötrelem áldozatává vált, alig néhány óra, nap, hét, vagy inkább hónap alatt. Pár óra elég ahhoz, hogy több személyt is elveszítsünk, pár nap elég, hogy elveszítsük a magabiztosságunkat, majd hetek alatt válik valaki teljesen antiszociálissá, lelki ronccsá, és mire észbe kap a hónapok már szét is tépték odabent, akarata ellenére, de ne gondolja senki, hogy nincs kiugrási lehetőség.. Ohh, nagyon is van, de hiába, hiszen valaki mindig visszaránt a csatamezőre, mindig ugyan oda. Egy lépéssel sem hátrébb, sem előrébb. Csak toporgunk egy helyben, várva a csodát, ami majd megment, mit sem sejtve azt, hogy mi magunk vagyunk a saját megmentőnk. Más nem fog a segítségünkre lenni, elvégre az összes ember önző, és csak magával tud foglalkozni, és így bukik majd el az egész világ. Ironikus, nem? Elmélkedni a világvégéről, de nem hagyhatjuk szó nélkül, elvégre bármelyik pillanatban bekövetkezhet, azonban ez nem csak természeti katasztrófa által történhet meg. Ha valaki meghal, a szeretteinek az érzés egyenlő egy világvégével. Őszintén, nem tudom mi a rosszabb, hogy egy természeti csapás pusztítja el az egészet, vagy egy Lacey nevű lány, akivel csak a baj van. Engedtem, hogy a sötétség a testembe áramoljon hónapokon keresztül, egészen addig, míg túl sok nem gyűlt össze bennem. De.. Az élet megy tovább, ha mindig csak a rosszakon járna az agyunk, egy idő után beleőrülnénk a saját gondolatainkba, szóval lépj át a múltan, és élj a jelennek. Aki egyszer kilépett az életedből okkal tette, hagyd menni.. Én is így tettem néhány nap sírás után.. Hagytam őket menni. Nem volt könnyű, de senki sem mondta, hogy az lesz, és ha tudunk rajta könnyíteni miért ne tennénk meg, főleg ha egy hónapos távollétről van szó, Londonból eltűnve? A fájdalmamat és a haragot, amit éreztem alkohollal akartam enyhíteni, de rájöttem, hogy ennél jobb vagyok, ennél többre vagyok képes, és mivel körülöttem mindenki képes megvédeni magát, én is elsajátítottam ezt-azt. A legjobbtól tanultam, így mikor hazaértem, már nem féltem semmitől, a sötét űr, ami eddig belül tombolt, feloszlott, és a hegek, amiket szereztem már nem gyengítettek, sokkal inkább erősítettek. Kicserélődtem, egy új Lacey Thomson tért haza Londonba.
- Mit keresel itt?- ledobtam a táskámat és megfordultam.
- Honnan..?- nem fejezte be a mondatot.
- Ismerlek.. Mit akarsz?
- Mégis hol voltál?- felkelt a kanapéról és elém lépett. Kék tekintetét nem felejtettem el míg távol voltam, de ezúttal semmilyen érzés nem tört fel belőlem, ami először furcsán érintett, majd megnyugodtam. Arcát fürkésztem néhány pillanatig majd el léptem előle, és hátat fordítottam neki.
- Hiányoztam?- gúnyos mosollyal az arcomon fordultam ismét felé, az utolsó beszélgetésünkből kiindulva a válasz "nem", de a szőkéről van szó, ki tudja mi jár a fejében..
- Mit gondolsz?- belement a játékba, de nem is vártam mást.
- Azt gondolom, hogy egy szemét alak vagy, mert játszottál velem, én pedig egy idióta, amiért hagytam, hogy manipulálj.
- Hűha..- persze, hogy nem erre a válaszra számított, sokkal inkább a másik verzióra, miszerint sírva fogok a karjaiba esni, de ez többé nem fog megtörténni, többé nem hagyom, hogy átverjen és az orromnál fogva vezessen, mint egy buta kislányt.
- Sajnálom ha csalódást okoztam.- hangomban némi irónia volt hallható, amitől szemei csak jobban összeszűkültek.
- Mégis mi történt veled?
- Az emberek változnak, ezt neked kéne tudni a legjobban.
- De nem ennyit.
- Akkor miért vagy még itt? Egyetlen egy kérésem volt, hogy hagyj békén, de te még ezt sem tudod nekem megadni.
- Ha békén hagynálak, nem tudnálak megvédeni.
- Nem kértem, hogy védj meg, Luke!
- De muszáj.- velem ellentétben az ő hangja nyugodt maradt, kicsit úgy éreztem magam, mint ha szerepet cseréltünk volna, eddig ő volt az, aki mindig tombolt, most azonban..
- Nincs szükségem rád, egyedül is tudok vigyázni magamra!
- Akkor nézz csak a kezedre!
- Az nem az én hibám volt.. Te kevertél bele, és ha még nem jöttél volna rá, miattad kerültem mindig bajba! Te hoztad rám Robert embereit, és ő magát!
- De megvédtelek tőle!
- Nem, Luke, nem tetted!- a ház visszhangzott tőlünk. Már egyikünk sem volt képes nyugodt maradni.- Magadra sem vagy képes vigyázni, nem hogy az embereidre!
- Nem tudsz te semmit, Lacey.. Semmit!
- Tudom, hogy nem vigyáztál a testvéremre, és megölték! Tudom, hogy több sírt kellett már ásnotok, mint egy normális embernek! És tudom, hogy próbálod megvédeni őket, de mikor veszed már észre, hogy ez nem élet?
- Fogd be..- fogai közt sziszegte szavait.
- Luke, ők még csak gyerekek, nem adhatsz fegyvert a kezükbe és várhatod el, hogy öljenek! Normális életük lehetne egy családnál, de te nem adod ezt meg nekik!
- Fogd be Lacey!- sosem hallottam még így beszélni, egy pillanatra megrémített, de tudtam, hogy nekem van igazam, és nem hagyhattam, hogy ez így menjen tovább.
- Jó vezető akarsz lenni? Akkor add meg nekik azt amire vágynak.. Egy családot.
- Bár vissza se jöttél volna.- nem nézett rám, csupán kiviharzott a házból.

29. fejezet

- Teljesen elment az eszed?!
- Nagyon szívesen!- ahogy ő is, úgy én is simán lehettem kiakadva. Mégis mit képzelt? Most jön az a rész, hogy én jövök ki rosszul az egészből, pedig nem így kéne lennie. Nem várom el, hogy hálás legyen, de azért ne essünk már túlzásokba..- Ha nem jöttem volna vissza, már lehet, hogy halott lennél!
- Ahogy te is, szóval ne kezd itt nekem ezt az egészet!
- Élek, még ha ez fáj is neked! Nem akartam veszekedni, de veled nem lehet szépen beszélni! Csupán tettem, amit kellett, elég idős vagyok már hozzá, hogy tudjak dönteni saját magamtól is!
- És okos is ugye?
- Tessék?!
- Luke..- Mikey szólt közbe, de ezúttal is feleslegesen, a szőke elérte a célját, és kellően felidegesített.
- Akkor most nagyon jól figyelj rám..- közelebb léptem hozzá, hangom halk volt, bár legszívesebben kiabáltam volna vele és felpofoztam volna, de úgy éreztem nem kell az ő szintjére süllyednem.- Miattad valószínűleg odalett az a barátságom, ami már több volt annál, de ezt minek magyarázzam neked, úgy sem számít.. Nem vártam tőled köszönetet, de ilyen reakciót sem. Gyerekes vagy, mert nem mondod ki, de tudod, hogy igazam van, és gyerekes vagy, hogy megint rajtam vezeted le a dühödet. Szóval helyetted én mondom ki..- megálltam egy pillanatra, csupán egy kis hatáskeltés miatt. Körbenéztem a szobában, majd mélyen véstem tekintetemet a kék szempárba.- Köszönöm, hogy tovább rontottál az életemen, és köszönöm, hogy végre megmutattad ki is vagy valójában.- szavaim tele voltak keserűséggel és megvetéssel egyaránt. Ha eddig felmerült bennem, hogy szeretem.. Vagy inkább, hogy érzek iránta valamit, az ebben a néhány percben hamuvá lett, kiölt belőlem minden pozitív érzést maga iránt. Megfordultam és nagy léptekkel szeltem át a helységet.
- Miért szerinted ki vagyok?!- felháborodva köpte utánam szavait.
- Robert fia.- hangom halk volt, mégis tudtam, hogy eljut majd hozzá. Fel sem merült bennem, hogy megfordulok, de nem is kellett, ahhoz, hogy tudjam mit tettem ezzel a kijelentéssel, a nappaliban síri csend honolt, csupán az én távozó lépteim zavartak bele a csendbe. Mikor már az esti levegőt szívtam be nehezebbnek tűnt, szaporábban lélegeztem. Úgy fél óra sétálás, vagy inkább csak kóválygás után a barátom ajtaja előtt találtam magam. Kezem többször elindult a csengő felé, de félúton mindig megállt. Beszélni akartam vele, elmondani mindent, ami a szívemet nyomta, de féltem, hogy már látni sem akar és, hogy csak rám csapná az ajtót. Ajkamba haraptam majd, egy őrült gondolat után átmásztam az alig egy méteres kerítésen és siettem az erkélye alá. Néhány perces szenvedés után már fent voltam, és mivel tudtam, hogy hol tartja a kulcsot könnyedén léptem be a szobájába, de egy ügyes lépés után nekimentem a szekrényének, ami nem volt túl halk cselekedet. A lámpa azonnal felkapcsolódott és egy álmos, valamint dühös tekintet fogadott.
- Lace.. Megőrültél?
- Beszélnünk kell.
- Nem várhatott volna holnapig?- a fejemet ráztam majd leültem mellé.
- Sajnálom.- elmeredtem.- Döntenem kellett, és hidd el, hogy nem azért választottam, amit te gondolsz.. Segítenem kellett rajta, és csak így tudtam. Ha te lettél volna odabent, ugyanígy cselekedtem volna.
- Nem tartozol magyarázattal.- hangja rideg volt, amitől a szívemben a kés mélyebbre fúródott.
- Ne csináld ezt..- szemeimet könnyek lepték el.- Ne lökj el magadtól.- erőt véve magamon rá emeltem tekintetemet, hiba volt. Tekintete kemény volt, érzelemmentes, sosem láttam még ilyennek, de tudtam mit jelent; elvesztettem.- Nincs semmim rajtad kívül. Te vagy a családom, mindenem..- forró, sós cseppek futottak végig arcomon.- Mondj valamit.. Kérlek.
- Mit akarsz mit mondjak? Mindent elmondtam.- fejemet ráztam, képtelen voltam megszólalni.
Mintha nem is a legjobb barátom ült volna mellettem, külsőleg ő volt, de belül valaki más. Valaki, aki sokkal inkább hasonlított a szőkére, mint Liamre.
- Szóval ennyi? Eddig tartott az örökké?
- Lacey, nem tudom mit vársz tőlem. Mindent megtettem, hogy ne legyen közöd hozzá, mert Luke nem jó ember, előtted talán annak adja ki magát, de nem az.. Belezúgtál, ezért vak vagy, amikor róla van szó. Mindig hagytad, hogy közénk álljon, hogy tönkretegye a barátságunkat. Azt mondtad, nem érdekel, de végül mindig nála kötöttél ki..
- Ez nem igaz.
- Ugyan.. Ne áltasd magad.
- De ez most más.
- Mégis miben?- felnevetett, de nem örömében, szemeit könnyek lepték el.- Pár napig lesz más, utána mész vissza hozzá?
- Liam..
- Sosem hazudtunk egymásnak, de ez is megváltozott.. Ha már nekem hazudsz, legalább magaddal legyél őszinte az érzéseiddel kapcsolatban.
- Nem.. Szeretem..- próbáltam kipréselni a szavakat ajkaimon, de a fájdalom méregként szőtte be testemet, teljesen letompított.
- Azzal, hogy megbántod, csak az én igazamat bizonyítod.
- De én téged szeretlek.
- Persze..- szemeiből könnyek törtek utat maguknak.- Mint egy testvért..
- Ennyi? Végeztünk? Azt ígérted mindig mellettem leszel..- hangom elfulladt.
- Időre van szükségem.- alig néhány óra leforgása alatt másodszor hagytam el csendben egy olyan helyet, amit igazán nem is akartam, de nem volt választásom. A döntéseim katasztrófát eredményeztek, nem csak az életemben, de saját magamban is. Legszívesebben véget vetettem volna minden fájdalomnak, amit éreztem, minden szenvedésnek, legszívesebben véget vetettem volna az életemnek abban a pillanatban. Eljátszottam a gondolattal, mi lenne ha többé nem kéne fájdalmat éreznem, ha többé nem kéne választanom a helyes és a kevésbé helyes út mellett, vagyis lefordítva Liam és Luke között. Ha már nem hoznám mindenkire a bajt, úgy, hogy közben eszem ágában sincs ártani másnak. Eljátszottam a gondolattal.

28. fejezet

Az ember sokszor elgondolkozik azon, "mi lett volna ha.." Mi lett volna, ha egy adott szituációban másképp cselekszünk, vagy ha azt a bizonyos személyt sosem engedtük volna be az életünkbe. Vajon most is ott tartanánk, ahol? Vajon most is ilyen emberek lennénk, vagy egy teljesen más személyiség. Sokszor mondják, az élet megy tovább, de mi van ha mi nem akarjuk, ha mi csak el szeretnénk veszni az emlékeinkben mikor a legboldogabbak voltunk, mikor a legtöbbet nevettünk, mikor úgy éreztük; élünk. Legtöbbször a gondolataink jobb helynek tűnnek, mint a valóság, amiben élünk. Olyan nagy baj, hogy az ember csak boldog akar lenni? Nem, nem az, csupán a múltban élni rossz dolog, nélküle semmik vagyunk? A döntés csakis a mi kezünkben van, még ha nehéz is. Csak boldog akartam lenni, mikor meghoztam a sajátomat, de bár ne tettem volna. Bár sose tettem volna betekintést a szőke életébe, bár sose lettem volna kíváncsi ki rejtőzik a kemény maszk mögött.. Bár Liam sosem vallott volna szerelmet, bár sose jöttem volna rá ki is vagyok valójában. De ki is vagyok valójában? Egy lány, aki tizennyolc évet élt hazugságban, de ugyanakkor szerető családban, egy lány, aki képtelen uralni érzéseit.. Aki elvesztette azokat az embereket, akik magára hagyták, de ő mégis siratta őket.. Egy lány, akinek a boldogság érzése, már csak nem is rémlik. Egy éles hang zökkentett ki gondolataimból, de azt kívántam; inkább ne tette volna. Mikor lehunytam szemeimet egy könnycsepp folyt végig arcomon, Liam tekintete fájdalommal teli volt.- Sajnálom.. De tudnod kell, nem miatta teszem..- hangom halk volt, szinte csak suttogás. A szívem darabokra tört, lelkemmel együtt, úgy éreztem összeesek a fájdalomtól, ami belül mardosott, de helyette lábaim cselekedtek, beléptem a házba. Úgy éreztem ezzel a döntéssel elárultam a legjobb barátomat, de nem hagyhattam, hogy a szőke miattam veszítse életét. Önző dolog, de a saját lelkiismeretem miatt cselekedtem így, és nem az érzéseim miatt.. Vagy mégis..? A folyosóról hangok szűrődtek be, erőt véve magamon, határozottan léptem be a nappaliba, minden szem rám szegeződött. Legszívesebben ordítva törtem volna minden lehetséges tárgyat apró darabokra, de helyette komoly, rezzenéstelen arccal álltam előttük.- Itt vagyok.. Engedd el őt.
- Lacey.. Menj innen..- hanga gyenge volt, megtört, de éreztem benne a szokott parancsoló hangnemet. Meg volt kötözve, ruháján rászáradt vér nyomai, míg arcán nagyon friss vörös folyadék volt. Miattam..
- Fogd be, Luke.
- Vicces, nem?- nem ismertem a férfit. Egyikőjüket sem.. Úgy tízen lehettek, mind fegyverrel, mégsem rémítettek meg. Az adrenalin szintem az egekben volt, de mindig is vonzódtam kissé a halálhoz. Sokszor képzeltem el milyen lehet a halál kapujában állni, mikor lepereg előtted az egész életed. Nálam nem ez történt.. Talán mert ezt már nem lehet életnek nevezni, sokkal inkább mondanám egy színjátéknak.. Egy komédiának, némi drámával. Ironikus, nem? Ilyenkor már el kéne kezdenie az életén gondolkodnia egy normális embernek, hogy mi lesz a családjával, ha ő nem élhet tovább..- A hős szerelmes.- rekedtes hangja visszahúzott a valóságba. Úgy húsz éves lehetett, talán egy-két évvel több. Magas, vékony alkata volt, és világosbarna haja. Valójában elég jóképű volt, de mindez hiába..
- Mit akarsz?- nem válaszolt.- Oké..
- Téged.. Van némi megbeszélnivalónk.
- Akkor engedd el, és elmondok mindent, amit csak akarsz.
- Nem!- a szőke megpróbált felpattanni, de azonnal visszarúgták a földre. A férfi végignézett rajtam, majd bólintott az egyik majmának, Luke néhány pillanat múlva már nem volt a helységben. Egy részem megnyugodott, egy részem pedig nem tudtam mire számítson. Mutatta, hogy üljek le, eleget tettem kérésének.
- Mit akarsz?
- Én kérdezek.- mutattam, hogy folytassa.. Okos embernek tűnt, nem úgy, mint Robert emberei, ők mind bután, vakon követték a "nagy vezetőjüket", és tessék, mi lett belőle. Mind holtan végezték. Ő más.. Okos és mondhatni már udvarias is, ugyanakkor könyörtelen.
- Nem neki dolgoztál.
- Szép..- elismerő mosoly jelent meg arcán, bár volt benne némi gúny is, amit nem tudtam hova tenni.
- Szóval?
- Csak tudni akartam, ki volt az a lány, aki keresztebe tett neki és, aki teljesen megbolondította a nevelt fiát.- óvatosnak kellett maradnom, semmi olyan reakció, amiből rájönne mire is gondolok, mit is érzek, és ugyan ez vonatkozott a szavakra is.- Most, hogy itt vagy.. Mindent értek.
- Nem hiszem, hogy ezért volt ez a nagy felhajtás.
- Okos..- úgy tűnt, mint aki tesztel, de nem értettem minek ez a kis játék, miért nem tér a lényegre. Nem tudtam rájönni mit akar.- Szerinted..? Miért volt mindez?- szívem ritmust váltott, mint ha valami megérzés csapott volna bele testembe, rossz előérzetem támadt, amit igyekeztem elrejteni a férfi elől, így inkább nem is válaszoltam. Körbenéztem a szobába, minden lehetséges kijáratnál állt egy fegyveres, szépen kidolgozott terv, tudtam, amit ők.. Hogy el fogok jönni, de azt nem, hogy mit akarnak.- Hallottam a kis találkozásotoktól.. Annak idején mindenki arról a lányról beszélt..- felkelt, szememmel követtem, de a rossz érzés csak növekedett bennem.- A lány, aki meggyengítheti Luke-ot, és a 5SOS-t.- hangja tele volt iróniával.- Mindenki arra várt.. Napok.. Hetek, majd hónapok teltek el, de a banda csak erősebb lett.. Aztán Robert meghalt.- megfordult tengelye körül, így újra szembe volt velem. Barna szemei ragyogtak a keserűségtől és a gyűlölettől.- Mindenki tudta, hogy vége van a nagy uralkodásának..- felnevetett, közben a fejét rázta.- És azt is, hogy miattad erős ez a csapat, tele árvával.. Egy buta kislány miatt, akinek unalmas volt az élete.
- Nem én döntöttem így.
- Hát persze, hogy nem.. Kinek ne tetszene egy szőke, kék szemű, ártatlan lány?- felkeltem, de hirtelen előttem termett.- Nem is vagy olyan ártatlan, ugye?- szemeivel végigmért.- Erős személyiség..- megragadta karomat, majd ujját végig vezette a hegemen, ami a tenyeremet ölelte körül.
- Ha meg akarsz ölni.. Csak tessék.- hangom halk volt, mégis határozott. Felnevetett, amivel csak jobban összezavart..
- Megölni? Nem akarlak megölni.- közel hajolt hozzám, mikor újra megszólalt ajkai fülemet súrolták. Testemet borzongás járta át suttogásától.- Túlságosan is sokat érsz ahhoz, hogy megöljelek, de ne aggódj még találkozunk.
- Mi?
- Az, hogy nem bántottam senkit, és elengedtem a szerelmedet..- szavába vágtam.
- Ő nem a...
- Mindegy.- gúnyos mosolya visszatért.- Vedd egy szívességnek, amit majd viszonoznod kell.- csak meredtem magam elé, még fel kellett dolgoznom a történteket.- Remélem érted.. Nem akarunk bántani.- hangja ezúttal más volt.. Kedves..? Aprót bólintva jeleztem, hogy minden világos, pedig nem volt az, ők mégis csendesen távoztak a házból. Úgy éreztem magam, mintha sokk ért volna.. Talán túlságosan is vágytam arra, amit nem kaptam meg tőlük.. A halált.

27. fejezet

Elmosódott zöld paca és néhány fának mondható alakzatot tudtam csak kivenni a mellettünk levő tájból, Ash úgy nyomta a gázt, mint ha muszáj lett volna.. De nem volt. Több hete, hogy úton voltunk, csak mi ketten. Néha kaptunk egy hívást, de az sem tartott tovább pár percnél, azután már mentünk is tovább. Az éjjeleket volt, hogy a kocsiban töltöttük, de legtöbbször egy lepukkant panzióban, reggel pedig újra útnak indultunk. Be szerettem volna járni a világot, de valahogy sosem így képzeltem. Szokásukhoz hívően nem sokat mondtak, csupán annyit, hogy jobb ha nem maradunk sokáig egy helyben, ezért szinte minden nap úton voltunk. Elfáradtam, ahogy Ash is, így már egyikünknek sem volt kedve beszélgetni. Az elején próbáltuk jónak felfogni ezt az egész helyzetet, megismertük egymást, de ahogy a napok teltek, már egyikünk sem tartotta se viccesnek, se jónak. Mind a ketten untuk már a folytonos kocsikázást, és az álmatlan éjszakákat. A kocsiban csend volt, még a rádiót is idegesítőnek találtuk, csak vártuk a hívást, amiben Luke végre közli velünk, hogy hazamehetünk. Ezt tűztük ki napi célnak, ám a végén mindig csalódnunk kellett. Ennél.. Bármi jobb volt. Inkább lőjenek rám, vagy üldözzenek.. Tudom is én, csak had alhassak végre a saját ágyamban, had láthassam a legjobb barátomat.. Had mehessek haza.
- Állj meg..- a mellettem ülő fiú felém fordult, majd újra az utat pásztázta szemeivel. Tudtam, hogy nem fogja leállítani a járművet és nem fog lehúzódni sem, sokszor kértem már, a vége mindig ugyan az volt. A műszerfalra pillantottam, majd az utat figyeltem. Több, mint száz kilométer per órával mentünk, mégis elszántam szólaltam meg.- Ki is ugorhatok, ha te nem akarsz megállni.- nem vett komolyan, pedig tudhatta volna, hogy nem szórakozok. Kezemet az ajtó felé emeltem mikor szépen lassulni kezdtünk, míg az út szélére nem húzódtunk.- Köszönöm.- hangomban talán volt némi irónia is, de nem foglalkoztam vele, csupán kiszálltam, hogy érezhessem a friss levegőt. Mikor körbenéztem rádöbbentem, hogy szó szerint a nagy semmi közepén vagyunk, már nem is emlékszem mikor láttam elsuhanni mellettünk épületeket.
- Mi ütött beléd?- néhány pillanat múlva már mellettem állt.
- Haza akarok menni.- elnéztem vállai felett.
- Tudod, hogy n..
- Te is tudod, hogy nem jelentkeztek már napok óta.. Se Mikey, se Cal.. Se Luke.. Szerinted minden rendben van?
- Nem csak te aggódsz, Lace, de megígértem, hogy vigyázok rád.
- És rájuk ki vigyáz? Miattam van ez az egész.- kifújtam a levegőt. Túl sok ideje volt már bennem minden, túl sok ideig tűrtem, csendesen.- Bejárhatjuk Angliát, menekülhetünk, de ezzel nem segítünk nekik.. Csak magukra hagyjuk őket..- Ash karjára tettem kezemet, próbáltam meggyőző lenni, amennyire csak tudtam.- Vissza kell mennünk.. Kérlek.- sóhajtott, arcáról semmit sem tudtam leolvasni és ez idegesített. Luke arca mindig, mindent elárul, de Ash.. Ő sokszor rejtély számomra.
- Szállj be a kocsiba.- azzal ott hagyott. Tudtam, hogy kudarcot vallottam, szívem szerint rohanni kezdtem volna, de fogalmam sem volt hol vagyok és meddig bírnám, így csendben ültem vissza mellé. Már nem érdekelt milyen messze vagyunk a "civilizációtól" vagy melyik omladozó panzióba visz majd, nem érdekelt mit miért tesz, mert nekem volt igazam. Miattam veszthetik el több társukat, ha még nem tették meg, míg én nagyba kocsikázok és elfutok. Ők is megtehetnék, de nem tették, akkor mi miért tesszük? Mert nem tudnám megvédeni magamat? Hülyeség.. Luke tanított ezt-azt, boldogulok magamtól is. Miért vívják más "csatáját"? A mellettem ülő fiú az ölembe tette a telefont, vettem a célzást, azonnal tárcsáztam a szőke számát, de miután választ nem kaptam Liamet próbáltam hívni, csakugyan sikertelenül. Tudtam mit fog tenni, így inkább nem is szólaltam meg. Alig néhány óra alatt már London utcáit szeltük át, aminek egyrészt örültem, másrészt nem annyira.. Féltem, hogy valami baj történt a barátaimmal. Ahogy haladtunk az ismerős helyen a gyomrom görcsbe rándult és nehezebbnek éreztem a levegőt, nem tudtam mire is számítsak. Úgy egy utcával az elhagyott épülettől parkoltunk le, Ashton szerint gyalog kellene odamennünk, ki tudja mi vár ránk. Ezzel a kijelentésével azonban nem nyugtatott meg.. Kicsit sem. Tudtuk, hogy találunk ott valakit, mindig van ott valaki, mikor benyitottunk a megfelelő ajtón a szívem nagyot dobbant. Nem törődve a körülöttünk levőkkel szaladni kezdtem felé, majd karjai közé vetettem magam. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt és bújtam hozzá.
- Hogy kerültök ide?
- Senki sem válaszolt a telefonokra már napok óta, aggódtunk.
- Nem kéne itt lennetek.
- Pontosan itt kell lennünk.
- Vigyáznod kellett volna rá, távol tartani Londontól..- kissé félre lökött maga elől, és Ashton felé indult.
- Liam! Én akartam ide jönni, nem kell, hogy gyerekként kezelj.
- Hol van Luke?- a fürtös hajú fiú végignézett a szobában tartózkodókon, de senki sem felelt. A barátomra kaptam tekintetemet, aki ezúttal került az enyémet.
- Nem..- a fejemet ráztam, majd nagy lendülettel indultam el, becsapva magam mögött az ajtót. A nevem szinte visszhangzott az elhagyatott falak között, mégsem voltam hajlandó megállni, tudtam hova tartok és nem akadályozhatták meg. Amint az utcán voltam futásnak eredtem, egy pillanatra sem álltam meg, míg el nem értem Luke házát. A kezem már a kilincsen volt mikor valaki megragadta karomat, és befogta számat nehogy sikítsak. Csak Liam volt az, így kissé megnyugodtam, de mérges voltam rá amiért akadályozott.- Engedj el.- hangom kissé fenyegető volt suttogásom ellenére is.
- Nem mehetsz be oda.
- Csak figyelj.
- Lacey, ne most akarj hősködni.
- Hősködni?! Majdnem egy hónapig menekültem, ennek véget kell vetni most.
- De nem neked.
- Mégis kinek? Nem Luke, Cal vagy a többiek kell nekik, hanem én!
- Lace..
- Nem tudsz megállítani, Liam!
- Kérlek.. Nem veszíthetlek el.. Szükségem van rád..- szemei felcsillantak.
- Nem fogsz, n..
- Nem érted.. Lacey..- úgy tűnt mint, aki küszködik a szavakkal, szívszorító volt látni a fájdalmat szemeiben.- Szeretlek..- ajkaim elváltak egymástól, de egy hang sem jött fel torkomon.- Nem veszíthetlek el.. És ha most bemész oda.. Ha ki is juttok..
- Ne kérd, hogy válasszak közületek.- szemeimet könnyek lepték el.
- Sajnálom..- döntenem kellett.