2015. február 9., hétfő

29. fejezet

- Teljesen elment az eszed?!
- Nagyon szívesen!- ahogy ő is, úgy én is simán lehettem kiakadva. Mégis mit képzelt? Most jön az a rész, hogy én jövök ki rosszul az egészből, pedig nem így kéne lennie. Nem várom el, hogy hálás legyen, de azért ne essünk már túlzásokba..- Ha nem jöttem volna vissza, már lehet, hogy halott lennél!
- Ahogy te is, szóval ne kezd itt nekem ezt az egészet!
- Élek, még ha ez fáj is neked! Nem akartam veszekedni, de veled nem lehet szépen beszélni! Csupán tettem, amit kellett, elég idős vagyok már hozzá, hogy tudjak dönteni saját magamtól is!
- És okos is ugye?
- Tessék?!
- Luke..- Mikey szólt közbe, de ezúttal is feleslegesen, a szőke elérte a célját, és kellően felidegesített.
- Akkor most nagyon jól figyelj rám..- közelebb léptem hozzá, hangom halk volt, bár legszívesebben kiabáltam volna vele és felpofoztam volna, de úgy éreztem nem kell az ő szintjére süllyednem.- Miattad valószínűleg odalett az a barátságom, ami már több volt annál, de ezt minek magyarázzam neked, úgy sem számít.. Nem vártam tőled köszönetet, de ilyen reakciót sem. Gyerekes vagy, mert nem mondod ki, de tudod, hogy igazam van, és gyerekes vagy, hogy megint rajtam vezeted le a dühödet. Szóval helyetted én mondom ki..- megálltam egy pillanatra, csupán egy kis hatáskeltés miatt. Körbenéztem a szobában, majd mélyen véstem tekintetemet a kék szempárba.- Köszönöm, hogy tovább rontottál az életemen, és köszönöm, hogy végre megmutattad ki is vagy valójában.- szavaim tele voltak keserűséggel és megvetéssel egyaránt. Ha eddig felmerült bennem, hogy szeretem.. Vagy inkább, hogy érzek iránta valamit, az ebben a néhány percben hamuvá lett, kiölt belőlem minden pozitív érzést maga iránt. Megfordultam és nagy léptekkel szeltem át a helységet.
- Miért szerinted ki vagyok?!- felháborodva köpte utánam szavait.
- Robert fia.- hangom halk volt, mégis tudtam, hogy eljut majd hozzá. Fel sem merült bennem, hogy megfordulok, de nem is kellett, ahhoz, hogy tudjam mit tettem ezzel a kijelentéssel, a nappaliban síri csend honolt, csupán az én távozó lépteim zavartak bele a csendbe. Mikor már az esti levegőt szívtam be nehezebbnek tűnt, szaporábban lélegeztem. Úgy fél óra sétálás, vagy inkább csak kóválygás után a barátom ajtaja előtt találtam magam. Kezem többször elindult a csengő felé, de félúton mindig megállt. Beszélni akartam vele, elmondani mindent, ami a szívemet nyomta, de féltem, hogy már látni sem akar és, hogy csak rám csapná az ajtót. Ajkamba haraptam majd, egy őrült gondolat után átmásztam az alig egy méteres kerítésen és siettem az erkélye alá. Néhány perces szenvedés után már fent voltam, és mivel tudtam, hogy hol tartja a kulcsot könnyedén léptem be a szobájába, de egy ügyes lépés után nekimentem a szekrényének, ami nem volt túl halk cselekedet. A lámpa azonnal felkapcsolódott és egy álmos, valamint dühös tekintet fogadott.
- Lace.. Megőrültél?
- Beszélnünk kell.
- Nem várhatott volna holnapig?- a fejemet ráztam majd leültem mellé.
- Sajnálom.- elmeredtem.- Döntenem kellett, és hidd el, hogy nem azért választottam, amit te gondolsz.. Segítenem kellett rajta, és csak így tudtam. Ha te lettél volna odabent, ugyanígy cselekedtem volna.
- Nem tartozol magyarázattal.- hangja rideg volt, amitől a szívemben a kés mélyebbre fúródott.
- Ne csináld ezt..- szemeimet könnyek lepték el.- Ne lökj el magadtól.- erőt véve magamon rá emeltem tekintetemet, hiba volt. Tekintete kemény volt, érzelemmentes, sosem láttam még ilyennek, de tudtam mit jelent; elvesztettem.- Nincs semmim rajtad kívül. Te vagy a családom, mindenem..- forró, sós cseppek futottak végig arcomon.- Mondj valamit.. Kérlek.
- Mit akarsz mit mondjak? Mindent elmondtam.- fejemet ráztam, képtelen voltam megszólalni.
Mintha nem is a legjobb barátom ült volna mellettem, külsőleg ő volt, de belül valaki más. Valaki, aki sokkal inkább hasonlított a szőkére, mint Liamre.
- Szóval ennyi? Eddig tartott az örökké?
- Lacey, nem tudom mit vársz tőlem. Mindent megtettem, hogy ne legyen közöd hozzá, mert Luke nem jó ember, előtted talán annak adja ki magát, de nem az.. Belezúgtál, ezért vak vagy, amikor róla van szó. Mindig hagytad, hogy közénk álljon, hogy tönkretegye a barátságunkat. Azt mondtad, nem érdekel, de végül mindig nála kötöttél ki..
- Ez nem igaz.
- Ugyan.. Ne áltasd magad.
- De ez most más.
- Mégis miben?- felnevetett, de nem örömében, szemeit könnyek lepték el.- Pár napig lesz más, utána mész vissza hozzá?
- Liam..
- Sosem hazudtunk egymásnak, de ez is megváltozott.. Ha már nekem hazudsz, legalább magaddal legyél őszinte az érzéseiddel kapcsolatban.
- Nem.. Szeretem..- próbáltam kipréselni a szavakat ajkaimon, de a fájdalom méregként szőtte be testemet, teljesen letompított.
- Azzal, hogy megbántod, csak az én igazamat bizonyítod.
- De én téged szeretlek.
- Persze..- szemeiből könnyek törtek utat maguknak.- Mint egy testvért..
- Ennyi? Végeztünk? Azt ígérted mindig mellettem leszel..- hangom elfulladt.
- Időre van szükségem.- alig néhány óra leforgása alatt másodszor hagytam el csendben egy olyan helyet, amit igazán nem is akartam, de nem volt választásom. A döntéseim katasztrófát eredményeztek, nem csak az életemben, de saját magamban is. Legszívesebben véget vetettem volna minden fájdalomnak, amit éreztem, minden szenvedésnek, legszívesebben véget vetettem volna az életemnek abban a pillanatban. Eljátszottam a gondolattal, mi lenne ha többé nem kéne fájdalmat éreznem, ha többé nem kéne választanom a helyes és a kevésbé helyes út mellett, vagyis lefordítva Liam és Luke között. Ha már nem hoznám mindenkire a bajt, úgy, hogy közben eszem ágában sincs ártani másnak. Eljátszottam a gondolattal.

2015. január 30., péntek

28. fejezet

Az ember sokszor elgondolkozik azon, "mi lett volna ha.." Mi lett volna, ha egy adott szituációban másképp cselekszünk, vagy ha azt a bizonyos személyt sosem engedtük volna be az életünkbe. Vajon most is ott tartanánk, ahol? Vajon most is ilyen emberek lennénk, vagy egy teljesen más személyiség. Sokszor mondják, az élet megy tovább, de mi van ha mi nem akarjuk, ha mi csak el szeretnénk veszni az emlékeinkben mikor a legboldogabbak voltunk, mikor a legtöbbet nevettünk, mikor úgy éreztük; élünk. Legtöbbször a gondolataink jobb helynek tűnnek, mint a valóság, amiben élünk. Olyan nagy baj, hogy az ember csak boldog akar lenni? Nem, nem az, csupán a múltban élni rossz dolog, nélküle semmik vagyunk? A döntés csakis a mi kezünkben van, még ha nehéz is. Csak boldog akartam lenni, mikor meghoztam a sajátomat, de bár ne tettem volna. Bár sose tettem volna betekintést a szőke életébe, bár sose lettem volna kíváncsi ki rejtőzik a kemény maszk mögött.. Bár Liam sosem vallott volna szerelmet, bár sose jöttem volna rá ki is vagyok valójában. De ki is vagyok valójában? Egy lány, aki tizennyolc évet élt hazugságban, de ugyanakkor szerető családban, egy lány, aki képtelen uralni érzéseit.. Aki elvesztette azokat az embereket, akik magára hagyták, de ő mégis siratta őket.. Egy lány, akinek a boldogság érzése, már csak nem is rémlik. Egy éles hang zökkentett ki gondolataimból, de azt kívántam; inkább ne tette volna. Mikor lehunytam szemeimet egy könnycsepp folyt végig arcomon, Liam tekintete fájdalommal teli volt.- Sajnálom.. De tudnod kell, nem miatta teszem..- hangom halk volt, szinte csak suttogás. A szívem darabokra tört, lelkemmel együtt, úgy éreztem összeesek a fájdalomtól, ami belül mardosott, de helyette lábaim cselekedtek, beléptem a házba. Úgy éreztem ezzel a döntéssel elárultam a legjobb barátomat, de nem hagyhattam, hogy a szőke miattam veszítse életét. Önző dolog, de a saját lelkiismeretem miatt cselekedtem így, és nem az érzéseim miatt.. Vagy mégis..? A folyosóról hangok szűrődtek be, erőt véve magamon, határozottan léptem be a nappaliba, minden szem rám szegeződött. Legszívesebben ordítva törtem volna minden lehetséges tárgyat apró darabokra, de helyette komoly, rezzenéstelen arccal álltam előttük.- Itt vagyok.. Engedd el őt.
- Lacey.. Menj innen..- hanga gyenge volt, megtört, de éreztem benne a szokott parancsoló hangnemet. Meg volt kötözve, ruháján rászáradt vér nyomai, míg arcán nagyon friss vörös folyadék volt. Miattam..
- Fogd be, Luke.
- Vicces, nem?- nem ismertem a férfit. Egyikőjüket sem.. Úgy tízen lehettek, mind fegyverrel, mégsem rémítettek meg. Az adrenalin szintem az egekben volt, de mindig is vonzódtam kissé a halálhoz. Sokszor képzeltem el milyen lehet a halál kapujában állni, mikor lepereg előtted az egész életed. Nálam nem ez történt.. Talán mert ezt már nem lehet életnek nevezni, sokkal inkább mondanám egy színjátéknak.. Egy komédiának, némi drámával. Ironikus, nem? Ilyenkor már el kéne kezdenie az életén gondolkodnia egy normális embernek, hogy mi lesz a családjával, ha ő nem élhet tovább..- A hős szerelmes.- rekedtes hangja visszahúzott a valóságba. Úgy húsz éves lehetett, talán egy-két évvel több. Magas, vékony alkata volt, és világosbarna haja. Valójában elég jóképű volt, de mindez hiába..
- Mit akarsz?- nem válaszolt.- Oké..
- Téged.. Van némi megbeszélnivalónk.
- Akkor engedd el, és elmondok mindent, amit csak akarsz.
- Nem!- a szőke megpróbált felpattanni, de azonnal visszarúgták a földre. A férfi végignézett rajtam, majd bólintott az egyik majmának, Luke néhány pillanat múlva már nem volt a helységben. Egy részem megnyugodott, egy részem pedig nem tudtam mire számítson. Mutatta, hogy üljek le, eleget tettem kérésének.
- Mit akarsz?
- Én kérdezek.- mutattam, hogy folytassa.. Okos embernek tűnt, nem úgy, mint Robert emberei, ők mind bután, vakon követték a "nagy vezetőjüket", és tessék, mi lett belőle. Mind holtan végezték. Ő más.. Okos és mondhatni már udvarias is, ugyanakkor könyörtelen.
- Nem neki dolgoztál.
- Szép..- elismerő mosoly jelent meg arcán, bár volt benne némi gúny is, amit nem tudtam hova tenni.
- Szóval?
- Csak tudni akartam, ki volt az a lány, aki keresztebe tett neki és, aki teljesen megbolondította a nevelt fiát.- óvatosnak kellett maradnom, semmi olyan reakció, amiből rájönne mire is gondolok, mit is érzek, és ugyan ez vonatkozott a szavakra is.- Most, hogy itt vagy.. Mindent értek.
- Nem hiszem, hogy ezért volt ez a nagy felhajtás.
- Okos..- úgy tűnt, mint aki tesztel, de nem értettem minek ez a kis játék, miért nem tér a lényegre. Nem tudtam rájönni mit akar.- Szerinted..? Miért volt mindez?- szívem ritmust váltott, mint ha valami megérzés csapott volna bele testembe, rossz előérzetem támadt, amit igyekeztem elrejteni a férfi elől, így inkább nem is válaszoltam. Körbenéztem a szobába, minden lehetséges kijáratnál állt egy fegyveres, szépen kidolgozott terv, tudtam, amit ők.. Hogy el fogok jönni, de azt nem, hogy mit akarnak.- Hallottam a kis találkozásotoktól.. Annak idején mindenki arról a lányról beszélt..- felkelt, szememmel követtem, de a rossz érzés csak növekedett bennem.- A lány, aki meggyengítheti Luke-ot, és a 5SOS-t.- hangja tele volt iróniával.- Mindenki arra várt.. Napok.. Hetek, majd hónapok teltek el, de a banda csak erősebb lett.. Aztán Robert meghalt.- megfordult tengelye körül, így újra szembe volt velem. Barna szemei ragyogtak a keserűségtől és a gyűlölettől.- Mindenki tudta, hogy vége van a nagy uralkodásának..- felnevetett, közben a fejét rázta.- És azt is, hogy miattad erős ez a csapat, tele árvával.. Egy buta kislány miatt, akinek unalmas volt az élete.
- Nem én döntöttem így.
- Hát persze, hogy nem.. Kinek ne tetszene egy szőke, kék szemű, ártatlan lány?- felkeltem, de hirtelen előttem termett.- Nem is vagy olyan ártatlan, ugye?- szemeivel végigmért.- Erős személyiség..- megragadta karomat, majd ujját végig vezette a hegemen, ami a tenyeremet ölelte körül.
- Ha meg akarsz ölni.. Csak tessék.- hangom halk volt, mégis határozott. Felnevetett, amivel csak jobban összezavart..
- Megölni? Nem akarlak megölni.- közel hajolt hozzám, mikor újra megszólalt ajkai fülemet súrolták. Testemet borzongás járta át suttogásától.- Túlságosan is sokat érsz ahhoz, hogy megöljelek, de ne aggódj még találkozunk.
- Mi?
- Az, hogy nem bántottam senkit, és elengedtem a szerelmedet..- szavába vágtam.
- Ő nem a...
- Mindegy.- gúnyos mosolya visszatért.- Vedd egy szívességnek, amit majd viszonoznod kell.- csak meredtem magam elé, még fel kellett dolgoznom a történteket.- Remélem érted.. Nem akarunk bántani.- hangja ezúttal más volt.. Kedves..? Aprót bólintva jeleztem, hogy minden világos, pedig nem volt az, ők mégis csendesen távoztak a házból. Úgy éreztem magam, mintha sokk ért volna.. Talán túlságosan is vágytam arra, amit nem kaptam meg tőlük.. A halált.

2015. január 21., szerda

27. fejezet

Elmosódott zöld paca és néhány fának mondható alakzatot tudtam csak kivenni a mellettünk levő tájból, Ash úgy nyomta a gázt, mint ha muszáj lett volna.. De nem volt. Több hete, hogy úton voltunk, csak mi ketten. Néha kaptunk egy hívást, de az sem tartott tovább pár percnél, azután már mentünk is tovább. Az éjjeleket volt, hogy a kocsiban töltöttük, de legtöbbször egy lepukkant panzióban, reggel pedig újra útnak indultunk. Be szerettem volna járni a világot, de valahogy sosem így képzeltem. Szokásukhoz hívően nem sokat mondtak, csupán annyit, hogy jobb ha nem maradunk sokáig egy helyben, ezért szinte minden nap úton voltunk. Elfáradtam, ahogy Ash is, így már egyikünknek sem volt kedve beszélgetni. Az elején próbáltuk jónak felfogni ezt az egész helyzetet, megismertük egymást, de ahogy a napok teltek, már egyikünk sem tartotta se viccesnek, se jónak. Mind a ketten untuk már a folytonos kocsikázást, és az álmatlan éjszakákat. A kocsiban csend volt, még a rádiót is idegesítőnek találtuk, csak vártuk a hívást, amiben Luke végre közli velünk, hogy hazamehetünk. Ezt tűztük ki napi célnak, ám a végén mindig csalódnunk kellett. Ennél.. Bármi jobb volt. Inkább lőjenek rám, vagy üldözzenek.. Tudom is én, csak had alhassak végre a saját ágyamban, had láthassam a legjobb barátomat.. Had mehessek haza.
- Állj meg..- a mellettem ülő fiú felém fordult, majd újra az utat pásztázta szemeivel. Tudtam, hogy nem fogja leállítani a járművet és nem fog lehúzódni sem, sokszor kértem már, a vége mindig ugyan az volt. A műszerfalra pillantottam, majd az utat figyeltem. Több, mint száz kilométer per órával mentünk, mégis elszántam szólaltam meg.- Ki is ugorhatok, ha te nem akarsz megállni.- nem vett komolyan, pedig tudhatta volna, hogy nem szórakozok. Kezemet az ajtó felé emeltem mikor szépen lassulni kezdtünk, míg az út szélére nem húzódtunk.- Köszönöm.- hangomban talán volt némi irónia is, de nem foglalkoztam vele, csupán kiszálltam, hogy érezhessem a friss levegőt. Mikor körbenéztem rádöbbentem, hogy szó szerint a nagy semmi közepén vagyunk, már nem is emlékszem mikor láttam elsuhanni mellettünk épületeket.
- Mi ütött beléd?- néhány pillanat múlva már mellettem állt.
- Haza akarok menni.- elnéztem vállai felett.
- Tudod, hogy n..
- Te is tudod, hogy nem jelentkeztek már napok óta.. Se Mikey, se Cal.. Se Luke.. Szerinted minden rendben van?
- Nem csak te aggódsz, Lace, de megígértem, hogy vigyázok rád.
- És rájuk ki vigyáz? Miattam van ez az egész.- kifújtam a levegőt. Túl sok ideje volt már bennem minden, túl sok ideig tűrtem, csendesen.- Bejárhatjuk Angliát, menekülhetünk, de ezzel nem segítünk nekik.. Csak magukra hagyjuk őket..- Ash karjára tettem kezemet, próbáltam meggyőző lenni, amennyire csak tudtam.- Vissza kell mennünk.. Kérlek.- sóhajtott, arcáról semmit sem tudtam leolvasni és ez idegesített. Luke arca mindig, mindent elárul, de Ash.. Ő sokszor rejtély számomra.
- Szállj be a kocsiba.- azzal ott hagyott. Tudtam, hogy kudarcot vallottam, szívem szerint rohanni kezdtem volna, de fogalmam sem volt hol vagyok és meddig bírnám, így csendben ültem vissza mellé. Már nem érdekelt milyen messze vagyunk a "civilizációtól" vagy melyik omladozó panzióba visz majd, nem érdekelt mit miért tesz, mert nekem volt igazam. Miattam veszthetik el több társukat, ha még nem tették meg, míg én nagyba kocsikázok és elfutok. Ők is megtehetnék, de nem tették, akkor mi miért tesszük? Mert nem tudnám megvédeni magamat? Hülyeség.. Luke tanított ezt-azt, boldogulok magamtól is. Miért vívják más "csatáját"? A mellettem ülő fiú az ölembe tette a telefont, vettem a célzást, azonnal tárcsáztam a szőke számát, de miután választ nem kaptam Liamet próbáltam hívni, csakugyan sikertelenül. Tudtam mit fog tenni, így inkább nem is szólaltam meg. Alig néhány óra alatt már London utcáit szeltük át, aminek egyrészt örültem, másrészt nem annyira.. Féltem, hogy valami baj történt a barátaimmal. Ahogy haladtunk az ismerős helyen a gyomrom görcsbe rándult és nehezebbnek éreztem a levegőt, nem tudtam mire is számítsak. Úgy egy utcával az elhagyott épülettől parkoltunk le, Ashton szerint gyalog kellene odamennünk, ki tudja mi vár ránk. Ezzel a kijelentésével azonban nem nyugtatott meg.. Kicsit sem. Tudtuk, hogy találunk ott valakit, mindig van ott valaki, mikor benyitottunk a megfelelő ajtón a szívem nagyot dobbant. Nem törődve a körülöttünk levőkkel szaladni kezdtem felé, majd karjai közé vetettem magam. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt és bújtam hozzá.
- Hogy kerültök ide?
- Senki sem válaszolt a telefonokra már napok óta, aggódtunk.
- Nem kéne itt lennetek.
- Pontosan itt kell lennünk.
- Vigyáznod kellett volna rá, távol tartani Londontól..- kissé félre lökött maga elől, és Ashton felé indult.
- Liam! Én akartam ide jönni, nem kell, hogy gyerekként kezelj.
- Hol van Luke?- a fürtös hajú fiú végignézett a szobában tartózkodókon, de senki sem felelt. A barátomra kaptam tekintetemet, aki ezúttal került az enyémet.
- Nem..- a fejemet ráztam, majd nagy lendülettel indultam el, becsapva magam mögött az ajtót. A nevem szinte visszhangzott az elhagyatott falak között, mégsem voltam hajlandó megállni, tudtam hova tartok és nem akadályozhatták meg. Amint az utcán voltam futásnak eredtem, egy pillanatra sem álltam meg, míg el nem értem Luke házát. A kezem már a kilincsen volt mikor valaki megragadta karomat, és befogta számat nehogy sikítsak. Csak Liam volt az, így kissé megnyugodtam, de mérges voltam rá amiért akadályozott.- Engedj el.- hangom kissé fenyegető volt suttogásom ellenére is.
- Nem mehetsz be oda.
- Csak figyelj.
- Lacey, ne most akarj hősködni.
- Hősködni?! Majdnem egy hónapig menekültem, ennek véget kell vetni most.
- De nem neked.
- Mégis kinek? Nem Luke, Cal vagy a többiek kell nekik, hanem én!
- Lace..
- Nem tudsz megállítani, Liam!
- Kérlek.. Nem veszíthetlek el.. Szükségem van rád..- szemei felcsillantak.
- Nem fogsz, n..
- Nem érted.. Lacey..- úgy tűnt mint, aki küszködik a szavakkal, szívszorító volt látni a fájdalmat szemeiben.- Szeretlek..- ajkaim elváltak egymástól, de egy hang sem jött fel torkomon.- Nem veszíthetlek el.. És ha most bemész oda.. Ha ki is juttok..
- Ne kérd, hogy válasszak közületek.- szemeimet könnyek lepték el.
- Sajnálom..- döntenem kellett.

2015. január 7., szerda

26. fejezet

- Mit keresel itt?- kapkodva, szaggatottan jutottam csak a levegőhöz.
- Jó újra látni.- mosoly jelent meg arcán, az a sejtelmes mosoly, mely mögött valami rossz szándék állt.
- Nem..- fejemet ráztam, egy lépéssel hátráltam.- Te nem lehetsz itt..
- És mégis.
- Nem.. Meghaltál.. Láttam!- kétségbeesetten kapkodtam a levegő után. Fel sem fogtam mi történik, az elmém automatikusan válaszokat keresett, de hiába. Az emlékek újra és újra lejátszódtak fejemben, láttam magam előtt meghalni többször egymás után. Testét vérben fürödve, mozdulatlanul hevert a zöld füvön, most pedig itt áll előttem. 
- Biztos vagy benne? Elfutottál.- hátat fordítottam neki, majd behunytam szemeimet.
- Csak képzelődsz.. Ez nem valóság.. Csak képzelődsz..- halkan mondtam ki a szavakat, próbáltam hinni bennük, de mikor megfordultam még mindig előttem állt.- Mit akarsz?- hangom kétségbeesetten csengett. Hosszú idő után, újra féltem tőle. Megrémített a tudat, hogy eddig is életben volt, hogy nyugodtan éltem miközben ő valahol kint volt. Tekintete, mosolya ellenére megrémisztett, szerettem volna elfutni, de lábaim mint ha ólomból lettek volna, képtelen voltam megmozdulni.
- Csak szeretném, ha kvittek lennénk.
- Mi?- lassan indult el felém, hátrálni kezdtem, de nem jutottam sokáig, néhány lépést követően hátam találkozott a fallal.
- Viszlát Kedvesem.- arcán mosolya csak szélesebb lett, majd egy pisztolyt szegezett nekem. Mindenem remegni kezdett, de nem volt mit tenni, behunytam szemem és csak vártam.
- Lace! Mennünk kell!- megragadta karomat, de hamar leráztam magamról ujjait.
- Robert él..
- Csak álmodtad..
- Nem.- arcomat kezei közé fogta, mélyen nézett szemeimbe.
- Csak álmodtad, de ha nem tűnünk el innen, most azonnal mi is követjük.- szólásra nyitottam számat, de egy hang sem jött fel torkomon. Semmit sem értettem, és abban a pillanatban semminek sem volt értelme. Körbenéztem, csupán ketten voltunk a szobában, és a ház is csendes volt, így nem értettem Luke mit akart.
- Nincs itt senki.
- Mi van veled? Jól vagy?- megragadta vállaimat és megrázott néhányszor, szemeiből azonban már sugárzott az aggodalom.
- Olyan valóságos volt.- elnéztem mellette. Lassan minden tisztává vált, és rájöttem, hogy csak álmodtam. Robert rég ott van, ahol kell lennie, és ez nem fog változni.. Nem fog életre kelni egy húsevő zombi testben.. Már nincs többé.- Sajnálom.- megráztam fejem. A folyosóról kiáltások hallatszottak be, megrémültem, de igyekeztem nem nagyon kimutatni ijedtségemet.
- Indulnunk kell.- szívem őrült ritmusba kezdett mikor kézen fogva húzott maga után. Nem tudtam, hogy érintése az oka, vagy, hogy olyan személyek vannak a házban, akiknek nem kéne. Luke lassan, óvatosan vezetett, de rögtön visszasiettünk a szobába mikor meghallottuk az idegen hangokat. Eltorlaszoltuk az ajtót, még sem éreztem magam biztonságban, sőt csak rosszabb lett, amint elkezdték rángatni a kilincset egyre erősebben, és erősebben.
- Luke?- hátrálni kezdtem, bár magam sem tudtam miért.
- Az ablakon megyünk.- hangja határozott volt.
- Mi? Ugye most csak szórakozol velem?- nem vettem le tekintetemet a kilincsről, amit az ajtó másik oldaláról rángattak.
- Van jobb ötleted?- nem válaszoltam, csupán követtem.- Leugrunk.- Úgy ejtette ki a szót mint ha csak parancs lett volna. Követtem volna az ablakhoz, de a félelem úrrá lett rajtam, képtelenségnek tartottam, hogy én onnan leugorjak. A dörömbölések nagyobbak lettek, tudtam, hogy alig egy percünk maradt míg be nem törik az ajtót, de inkább vetettem volna magam eléjük mint, hogy leugorjak onnan.- Lacey!- a szőke megragadta karomat és magával rántott. Az időzítése tökéletes volt.. A földet érést követően fájdalmas hangok hagyták el számat, szinte mindenem fájt, még sem állhattunk meg és rágódhattunk ezen, tüzet nyitottak.. Luke megragadva karomat rohanni kezdett, kénytelen voltam követni, már nem tűnt jó ötletnek eléjük vetni magam. Nem álltunk meg, csak néhány utcával arrébb, ismertem a sikátort, sokszor vittek oda. Tájékoztatott a továbbiakról, de az agyam csak néhány szót volt képes befogadni a kissé sokkos állapotomtól. Egy fekete Range Rover gurult be elénk, majd pár pillanat múlva Ash szállt ki belőle.
- Mindenki kijutott.- a szőke csak bólintott.- Jól vagytok?
- Jól, de minél előbb el kell vinned.
- Tudom.- azzal már szállt is be a kocsiba. Feltettem volna a kérdést, de a választ már én is tudtam.
- Nem! Ki van zárva, nem megyek el.
- Lace.. Nincs választásod, érted?- kezeit karomra téve próbálta elérni, hogy rá is figyeljek és ne csak kiabáljak. Mielőtt megszólalhattam volna szavamba vágott.- Csak így védhetlek meg.
- Nem kell, hogy megvédj.
- De kell.. Nem élném túl ha bántódásod esne.
- Miattad voltak ott, nem miattam.. Miért kell ez?
- Tévedsz..- elnézett vállam felett.- Téged akartak.- szemei szinte lángoltak.
- Luke!
- Mennetek kell.. Kérlek.- tekintete megváltozott, nem tudtam hova tenni, de úgy tűnt nem csak így akart rávenni, hogy menjek el. Apró bólintással jeleztem beleegyezésem, majd átkaroltam. Szorosan ölelt magához, mint ha soha nem találkoznánk ezután.
- Vigyázz magadra.- nem szólt semmit, csak nézte ahogy beszállok Ash mellé, majd elhajtunk, ezzel magára hagyva azokkal, akik igazából nem is őt keresik.

2014. december 23., kedd

25. fejezet

Sziasztok Drágáim!
Valószínűleg ez az utolsó rész ebben az évben, így megragadnám az alkalmat és Boldog Karácsonyt Kívánnék Minden Kedves Olvasómnak, és persze Nagyon Boldog Új Évet! Szeretnék köszönetet mondani mindenért, amit velem tettetek ebben az évben, a blogon keresztül, leírhatatlanul hálás vagyok Nektek. Nem hiszitek el, de nagyon sok erőt ad nekem minden kedves szó, amit a részek alatt hagytok, Ti vagytok a legjobbak. Remélem a következő évben is még kitartotok a blog mellett.. Mellettem.. Szeretlek Titeket, jó pihenést.
Puszi Nektek. xx

A szobára csend ereszkedett, nem láttam semmit a sötétben, csupán egy alak körvonalát, a levegőt azonban a szokottnál nehezebbnek éreztem, tudtam, hogy nem vagyok egyedül, de nem ez rémisztett meg, hiszen a parfümének jellegzetes illatát millió közül is felismernél. Magam sem tudtam miért, de volt bennem némi félelem, hogy ez felé irányult-e.. Nem valószínű. Sosem féltem tőle, talán a legelején, de mikor betekintést nyerhettem az életébe, rájöttem, hogy nincs mitől tartanom, ő csak egy elveszett gyerek, akinek igenis szüksége lenne a segítségre, ahogy a támogatásra is. Nem mozdult, én azonban minél előbb meg akartam tudni mit akar tőlem..
- Leszokhatnál arról, hogy bejössz a házamba.
- Beszélni akartam veled.- hangja halk volt, jobban oda kellett figyelnem, hogy megértsem mit is mond.
- Az éjszaka közepén?
- Ezúttal azt akartam, hogy tőlem tudd.. Elsőként.- nem válaszoltam. Az agyam azonnal beindult, nem kellett nagyon megerőltetnie magát, hogy leessen, miért is van a szobámban éjjeli kettőkor. A rossz előérzetemnek hittem, és a félelemnek, ami néhány pillanattal ezelőtt még kérdésekkel töltött el.
- Hogyan..?- ennyi tellett tőlem.
- Az nem számít.- csak elmeredtem a sötétségbe, míg egy forró könnycsepp égette arcomat.
- Még csak nem is ismerhettem..
- Szeretett téged..
- Ugyan, Luke..- felnevettem kínomban..
- Igazat mondok.. Csak nem engedtem, hogy megismerjen.. Nem hagyhattam. Ő tudott mindenről..- összeszorítottam szemeimet, és a sötétség ellenére elfordítottam fejemet.- Miattam nem ismerhetted meg, szóval ha valakit okolni akarsz.. Itt vagyok.
- Miért mondod ezt most el nekem?
- Jogos van tudni.
- Hisz te mondtad.. Még csak nem is ismertem.
- Ez nem változtat semmin..
- Igazad van!- felkattintottam az éjjeli lámpámat, ami félhomályt hozott a szobára, felpattantam az ágyról és elé léptem.- Nem változtat semmin, mert ahogy a szüleimet sem, úgy őt sem ismertem! És tudod mit?! Most lenne annak az ideje, hogy hívj a buta bandádba, mert végleg egyedül maradtam!- szemeim könnybe lábadtak, az erős érzelem gyanánt sírás tört fel belőlem. A szőke hajú fiú ledöbbenve állt előttem, kék íriszeiben fájdalom ragyogott. Apró sóhaj hagyta el ajkát, majd karjai közé vont, kapaszkodtam belé.. Ha másba már nem is tudtam..
- Szia.
- Szia.- hangja bizonytalan volt, ellenben az enyémmel, hiszen örültem, hogy végre nem Luke mellett látom a a fiút, így esélyt kaptam beszélni vele. Általában mindig a szőke vigyáz rá, vagy én nem is tudom.. De mindig ott van mellette, ezáltal én még csak meg sem közelíthetem, pedig nem vagyok egy gyilkos.. Csupán szeretném végre megismerni a titokzatos fiút, akit a mai napig nem értem hogy került bele ebbe az egészbe.
- Lace vagyok.- kedvesen mosolyogtam rá.
- Tudom ki vagy.
- Persze.. Itt mindenki tudja ki vagyok.. Csak én nem ismerek senkit.- száját kissé felfelé görbítette, amitől nekem is megnőtt a mosoly arcomon.
- Én Tim.
- Luke egyik rokona vagy?- persze tudtam a választ, még is feltettem a kérdést. A fejét rázta, ahogy számítottam rá.
- De olyan nekem.. Mint ha a testvérem lenne.- elmosolyodtam. Kíváncsivá tett, Luke vajon hogy viselkedhet az ő közelébe, hiszen a fiú mindössze nyolc éves lehet. És nem hiszem, hogy ezt mondaná, ha azokat tapasztalta volna mellette, mint amiket nekem sikerült.
- Hát..- eltűrtem egy kósza tincset fülem mögé.- Én viszont a barátod szeretnék lenni. Nem tudom te hogy vagy vele, de.. Ebben a házban nem mindenki szimpatikus.- vigyorogva bólintott.- Jól van.
- Tim.- Luke hangját hallottam magam mögül. Tudtam, hogy ezzel véget is ért a beszélgetésem a kisemberrel.
- Örülök, hogy megismertelek.- végigsimítottam feje tetején majd felkeltem.
- Én is Lace.- meglepett cselekedetével, ugyanis megölelt, de természetesen viszonoztam.
- Jól vagy?
- Ő téged szeretett..- megszakítottam az ölelésünket, mélyen néztem fel szemeibe, bár ezt inkább csak magamnak mondtam. Nem ismertem, sőt alig egy hete tudtam meg, hogy a testvérem volt, mégis az űr csak nőtt mellkasomban, a fájdalom darabokra szedett legbelül, és tudtam, hogy ezt semmivel sem lehet majd helyrehozni. Az ember szerez hegeket, maradandó sérüléseket az életben, de nem ekkorákat. Egy ennyi idős lány, mint én, képtelen kibírni a tudatot, hogy az anyja utálta.. De még csak esélyt sem kapott az élettől, hogy feltegye a kérdést; miért.. Miért tette azt vele, amit és miért vették el tőle a testvérét, akit még csak meg sem ismerhetett. Ha kívánhattam volna abban a pillanatban, nem kértem volna semmit, csupán egy apróságot.. Hogy az én életemnek is vessenek véget, méghozzá azonnal. Nem számított volna semmi sem, hiszen hazugságban éltem.. Bárcsak soha ne is találkoztam volna a szőkével, most nem lennének ilyen gondjaim, mint hogy temessem a soha nem is volt családomat. Az élet ironikus, nem? Sosem akartam nagyot, sosem voltam telhetetlen, mégis hatalmas ütéseket kaptam tőle, mégis több fájdalmat érdemeltem, mint amennyit ki lehet bírni.
- Sajnálom.- el is felejtkeztem róla, hogy nem vagyok egyedül, pedig nem nehéz észrevenni valakit, aki csupán centiméterekre áll tőled. Őszintének tűnt, mégis valami belül arra késztetett ne higgyem ezt el, ő nem az, akit akkor látok mikor velem, Ő az a fiú, akit akkor láttam, mikor bűntudat nélkül ölte meg a mostohaapját.

2014. december 14., vasárnap

24. fejezet

Egyszer mindenki eljut oda, mikor felteszi magának a kérdést; miért én? Azt hiszem ez a pillanat nálam most jött el. Az elmúlt hónapok szinte tönkretettek.. Voltak boldog pillanataim a híres 5SOS-el, mégis egy emlékkép elnyomja ezeket a napokat, ezeket a pozitív érzéseket. Tudtam, hogy a szőke könyörtelen, de nem gondoltam volna, hogy ennyire, még ha már láttam is a sötét oldalát. A hülyeség, hogy rám hallgat, és én jót teszek neki mind szép és jó, csupán nem igaz, ez csak egy légből kapott kijelentés, amibe talán kapaszkodtak a barátai. Vége. Mindennek vége, köztünk.. Fogalmam sincs mi volt ez, talán inkább nevezném egy kalandnak, mintsem egy kapcsolatnak. A kapcsolatban az emberek megbíznak a másikban, nem hazudnak nekik, és nem titkolóznak, de Luke erre képtelen, és nem is vártam el a változást, ezt is csak az emberei gondolták. Talán ő nem változott semmit sem, én azonban igen, de képtelen vagyok eldönteni, hogy a jó vagy a rossz irányba.. Az életnek miért kell nehéznek lennie? Könyörtelennek? Mert számunkra igenis az.. Nem fair, hogy egy 18 éves fiúnak ezt kellett tennie a mostohaapjával, nem fair, hogy az emberek elítélik őket, mert  nem látják azt, amit én láttam, hogy egy családot alkotnak, ahol minden egyes családtag fontos. Nem fair, hogy így kell élniük.
- Lacey!- meglepettnek tűnt. Úgy éreztem helyre kell hoznom az életemet, visszarázódni a rendes forgatókönyvbe, miszerint hiába hazudtak nekem 18 évig, ők neveltek fel, tartozom annyival, hogy meghallgatom a történetüket, még ha haragszom is rájuk.
- Azt hiszem beszélnünk kell.- arcom kifejezéstelen volt. Sok mindent éltem meg ezalatt a pár hónap alatt, és amire rájöttem az az, hogy szükségem van a családomra. Szemei felragyogtak, mint ha csak erre várt volna a hónapok alatt. Idő kellett, hogy megtegyem ezt a lépést, és bátorság, ezért is állt Liam mellettem. Szemei az összefonódott ujjainkra tévedt, arcán apró, féloldalas mosoly jelent meg. Félreértette, de nem akartam ebbe belemenni, Liam csupán a barátom, nem igaz? A nappaliban foglaltunk helyet, egymással szemben, nem kérdeztem hol van az apám.. Vagy Dean.. Tudtam, hogy dolgozott.
- Tudom, hogy el kellett volna mondanunk az igazat..- végül ő törte meg a csendet.- De miután hallottunk a balesetről, úgy éreztük sok lett volna neked, hiszen meg akartad volna ismerni őket.- kezem remegni kezdett, Liam szorosabban fogott.- Jogod lett volna tudni, most pedig jogod van ahhoz, hogy utálj minket, de tudnod kell, hogy érted tettünk mindent. A lányunk vagy.
- Kerestek..? Akár egyszer is?- szemei szomorúan csillogtak, végül megrázta fejét. Szívembe fájdalom hasított, számítottam erre a válaszra mégsem esett jól. Luke megmondta, sosem szerettek, ezért is hagytak el.
- Ők nem tudták azt, amit mi már a kezdetektől fogva..- kérdőn néztem rá.- Hogy milyen csodálatos is vagy, Lace..- könnyek gördültek végig arcomon. Az érzések eluralkodtak felettem, képtelen voltam tartani magam.
- Sajnálom..- hangom rekedtes volt. Arcán mosoly jelent meg, szemei könnybe lábadtak, tudtam, hogy sosem mondanának le rólam, mert ők tényleg szeretnek. Karjai közé zárt, ami melegséggel töltött el, de nem tudta elnyomni a mellkasomat szorító érzést. Már indultunk, Liam előrement a kocsihoz, nekem azonban még szeretett volna valamit mondani.
- Valamit még el kell mondanom.. Csak pár hónapja tudtuk meg mi is, de néhány éve született egy testvéred.. Azonban nem tudjuk, hogy mi történt vele..- csak néztem előre, az agyam kattogni kezdett.- Sajnálom.- megráztam fejemet, és apró mosolyt varázsoltam arcomra.
- Szeretlek.- megöleltem majd beszálltam Liam mellé. Az ablakon keresztül néztem kifelé, míg a gondolataim össze-vissza cikáztak.. Végül célba értek, villámcsapásként ért a felismerés.- El kell mennünk a szőkéhez!- hangom feldúlt volt, Liam nem értette mi ez a hirtelen hangulatváltozásom.
- Azt hittem nem akarsz oda v...
- Nem is, de az a szemét hazudott nekem.- hangom tele volt haraggal, a barátom pedig bekanyarodott a megfelelő utcába, szó nélkül. Volt egy olyan érzésem, hogy tudta mire készülök, és esze ágában sem volt megállítani, sőt inkább támogatott. Már régóta mondogatta, hogy a helyemben megütné Luke-ot.. Amint megállt a jármű a ház előtt már szálltam is ki belőle, nagy lendülettel indultam el az épület felé.
- Lace!- Liam hiába kiabált utánam, már csak egy valami hajtott.. A düh. Amiért mindvégig megvezetett és hazudott nekem, mert így történt.. Döbbent tekintetek fogadták hirtelen megjelenésemet a helységben, szerencsémre köztük volt a keresett személy is.
- Luke!- hangom idegesen csengett, a fiú mintha megdermedt volna egy pillanatra, majd felkelt és elém lépett. Tekintete azt sugallta; nem számított rám.
- Lace, minden rendben? Feldúltnak tűnsz.
- Ohh tényleg?! Hazudtál nekem! Mindvégig megvezettél!
- Miről beszélsz?
- Ne játszd nekem a hülyét Luke, különben..- nem tudtam befejezni a mondatot, de nem is akartam.
- Nyugodj meg, oké? Beszéljük meg ha már nem leszel feldúlt.
- Persze.. Addig kitalálsz még egy hazugságot?
- Lace, kérlek n..- Mikey szólt közbe, de ezúttal leintettem.
- Azt hitted nem jövök rá?! Azt hitted ilyen hülye vagyok?!- szaporábban vettem a levegőt. Minden szem ránk szegeződött, a szobában tapintani lehetett a feszültséget.- Tim a testvérem és te eltitkoltad!- a szőke arca mondhatni megfagyott. Ajkai elnyíltak egymástól, de egy szó sem jött fel torkán, csupán dermedt arccal nézett rám.- Gratulálok!- felnevettem.- Már tényleg olyan vagy, mint Robert..- úgy tűnt ereiben újra folyni kezdett a vörös folyadék. Hirtelen mozdulattal a falnak lökött, majd oda szorított.
- Ne merj hozzá hasonlítani.- fogai között sziszegte.
- Már túl késő.. Csak nézz magadra..- abban a pillanatban fájt, hogy igazam volt. Elengedett, majd hátrébb lépett egy lépést. Nem tudtam melyik érzés, vagy tudat váltotta ki belőlem, de szemeimet könnyek lepték el. Liamhez siettem, el akartam tűnni onnan, minél előbb.

2014. december 7., vasárnap

23. fejezet

Kidobott. Fogalmazhatunk így is, vagy szépíthetjük is, de annak mi értelme lenne? Közölte, hogy ne menjek oda többet, hogy ezek után ne keressem. Örülnöm kéne, hiszen erre vártam már hónapok óta, mégis odabent ürességet érzek és némi szorító érzést a mellkasomban.. Fájdalmat. Nem hittem volna, hogy ennyire nagy ügynek fogja tekinteni, hogy közé és a nevelőapja közé álltam, hiszen én csak jót akartam. Csak meg akartam óvni a bűntudattól, ami végigkísérte volna egész élete során. Vagy Luke és a bűntudat két külön fogalom? Akárcsak az érzései. Én megpróbáltam.. Megpróbáltam elviselni, tűrni mindent és elfogadni a helyzetet, amibe belekevert, ami számára az életet jelenti, de már az elején mindenki tisztában volt azzal, hogy én képtelen vagyok arra, amire ők. Mindenki tudta, a szőkét leszámítva..- Ashton!- meglepődtem, de elnézve a fiú arcát nem voltam ezzel egyedül.- Mit keresel itt?
- Az igazi kérdés az, hogy te mit keresel itt?
- Ööö.. Itt lakom?
- Nem. Úgy értem neked Luke-al kéne találkoznod.- felnevettem.
- Ugyan miért kéne nekem vele lennem?
- Mert ezt írtad neki.
- Tévedsz, nem írtam neki semmit sem.
- De ha nem te voltál akkor ki?
- Emlékszel rá, hova szólt a találkozó?
- A parkba.. Miért?
- Rossz előérzetem van.. Menj vissza a házba, hátha tud valaki valamit.. Én oda megyek.
- Nem, Lace. Nem engedhetem, hogy egyedül menj.
- Nem lesz baj.
- És mi van ha Robert van ott?
- Nem félek tőle.
- Veled megyek.
- Luke nem engedi, hogy közbeavatkozz, emlékszel?
- De téged megvédhetlek.
- Azzal ha visszamész a házba..- karjára tettem kezemet.- Kérlek, bízz bennem.- sóhajtva egyezett bele, majd egy puszit nyomott arcomra.
- Vigyázz magadra.- bólintottam és ott hagytam. A park alig negyed óra sétára volt tőlem, de ennél kissé tovább tartott, hiszen tudtam, hogy hol lehet a szőke. Még a "kapcsolatunk" elején vitt el arra a helyre, egyszerűen imádtam, és ha a parkról van szó, csakis az jöhet szóba. Fogalmam sem volt mibe keveredett vagy mi történt, de minél jobban közeledtem, annál jobban nőtt a rossz érzés bennem. Csak sejtéseim voltak, semmi több, de ugyanakkor reméltem az előérzetem ezúttal téves lesz. Egy éles hangot hallottam tőlem nem messze, majd követte a következő.. Futásnak eredtem, mikor odaértem, szó szerint lefagytam. A hangok egy pisztolyból jöttek, amit a földön fekvő nem valószínű, hogy túl élt. Kikerekedett szemekkel néztem az előttem állóra, aki csupán az áldozatára meredt kifejezéstelen arccal. Képtelen voltam tisztán gondolkodni, teljesen sokkolt az, amit ott láttam. Hátráltam egy lépést, amit egy faág reccsenése jelzett, Luke azonnal felém kapta tekintetét. Arcáról eltűnt a düh, és a harag, átvette helyét a félelem.
- Lace..- elindult felém, de kitettem magam elé kezeimet, ezzel is jelezve, nem akarom, hogy közeledjen.
- Ne..- hangom bizonytalan volt.
- Lace, kérlek..
- Megölted..- suttogtam, majd a vérben álló mostohaapjának élettelen testére meredtem.- Megölted Luke!- hangom kissé élettel telibbé vált.- Hideg vérrel..
- Had magyarázzam meg.. Kérlek..- kétségbe esettnek tűnt. Nem tudom, hogy azért mert félt, hogy megyek a rendőrségre, vagy félt, hogy elveszít..? Már hogy veszíthetne el, ha már rág elengedett.. Hülyeség. A fejemet ráztam majd hátat fordítva neki futni kezdtem, olyan gyorsan, mint még soha. Szinte alig értem ki a parkból, mikor valakinek a karjai közt kötöttem ki.
- Engedj el!- hiába, nem akart elengedni, sokkal inkább szorosabban fogott le.
- Lace.. Nyugodj meg.- Ash hangját hallottam, de kicsit sem akartam megnyugodni.
- Engedj el..- ismételtem.- Itt jön mögöttem.. Engem is meg fog ölni..- könnyek folytak végig arcomon, testem megadta magát. Ash szorosan ölelt magához, de képtelen voltam megmozdulni, tehetetlenül álltam és sírtam. Nyugtatásképpen hátamat simogatta, és suttogott valamit, de a szavak egybefolytak, semmit sem értettem mondandójából.- Vigyél haza.. Kérlek..
- Nem lehet, sajnálom..- szemeiben fájdalom tükröződött vissza. Felnevettem, de kicsit sem örömömben, inkább mert szánalmas volt ez az egész helyzet.. Minden. Egy pillanatra még a vér is megállt ereimben mikor megláttam felénk közeledni azt a fiút, akit egykor még ismertem, de mára csupán egy idegen számomra. Megragadtam Ash karját, talán kissé szorosabban, mint ahogy azt terveztem..- Semmi baj Lace..
- Nem.. Ne engedd, hogy ide jöjjön.. Kérlek..- minden próbálkozásom hiábavaló volt.. Ashton mint ha meg sem hallott volna, Luke ölebeként viselkedett. A vérben ázott pólójú fiú pedig csak egyre közeledett. A sok stressz és a vörös folyadék jellegzetes szaga meghozta a hatását, elvesztettem eszméletemet. Testem elmerült a sötétségben, csak lebegtem a fekete ködben, fájdalom és minden érzés nélkül. Azt kívántam bárcsak ez a pillanat örökké tartana, bár sosem kelnék fel újra.. Bárcsak eltűnne a fájdalom és a megannyi szenvedés, de semmi sem tart örökké, ahogy ez sem. Szemeim körbejárták a szobát. Hát persze.. Ugyan abba a szobába dugtak be, ahova ilyenkor mindig. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy rab, talán ez mindig is így volt, csak nem vettem észre, mert kék szemei hipnotizáltak. A telefonomat kerestem, azt akartam, hogy Liam értem jöjjön és vigyen el abból a házból, de nem találtam. Ha olyan hülyének néztek, hogy felhívnám a zsarukat tévedtek, én is benne vagyok nyakig ebben az egészben, nem hiányzik a baj. Próbáltam kimenni onnan, de rám zárták az ajtót, tényleg rabként éreztem magam.. Egy tehetetlen hiszékeny, naiv lányként..
- Nem akarom, hogy félj tőlem..- hangjától megijedtem. Fel sem tűnt, hogy ő is ott van..
- Miért zártál be ide?- nem fordultam meg, féltem a szemeibe nézni.. Féltem Tőle..
- Nézd.. Tudom, hogy ez most n..
- Nem Luke! Nem tudsz te semmit sem!
- Meg kell értened valamit.
- És mi van ha én nem akarom?- behunytam szemem, de még mindig háttal álltam neki.- Csak.. Had menjek haza.
- Lacey..- hangja már-már könyörgő volt, de képtelen voltam megsajnálni, vagy meghallgatni, még ha jó érvekkel is szolgált volna.. Luke Hemmings számomra nem volt több csupán egy gyilkosnál.