25. fejezet

Sziasztok Drágáim!

Valószínűleg ez az utolsó rész ebben az évben, így megragadnám az alkalmat és Boldog Karácsonyt Kívánnék Minden Kedves Olvasómnak, és persze Nagyon Boldog Új Évet! Szeretnék köszönetet mondani mindenért, amit velem tettetek ebben az évben, a blogon keresztül, leírhatatlanul hálás vagyok Nektek. Nem hiszitek el, de nagyon sok erőt ad nekem minden kedves szó, amit a részek alatt hagytok, Ti vagytok a legjobbak. Remélem a következő évben is még kitartotok a blog mellett.. Mellettem.. Szeretlek Titeket, jó pihenést.

Puszi Nektek. xx

A szobára csend ereszkedett, nem láttam semmit a sötétben, csupán egy alak körvonalát, a levegőt azonban a szokottnál nehezebbnek éreztem, tudtam, hogy nem vagyok egyedül, de nem ez rémisztett meg, hiszen a parfümének jellegzetes illatát millió közül is felismernél. Magam sem tudtam miért, de volt bennem némi félelem, hogy ez felé irányult-e.. Nem valószínű. Sosem féltem tőle, talán a legelején, de mikor betekintést nyerhettem az életébe, rájöttem, hogy nincs mitől tartanom, ő csak egy elveszett gyerek, akinek igenis szüksége lenne a segítségre, ahogy a támogatásra is. Nem mozdult, én azonban minél előbb meg akartam tudni mit akar tőlem..

- Leszokhatnál arról, hogy bejössz a házamba.

- Beszélni akartam veled.- hangja halk volt, jobban oda kellett figyelnem, hogy megértsem mit is mond.

- Az éjszaka közepén?

- Ezúttal azt akartam, hogy tőlem tudd.. Elsőként.- nem válaszoltam. Az agyam azonnal beindult, nem kellett nagyon megerőltetnie magát, hogy leessen, miért is van a szobámban éjjeli kettőkor. A rossz előérzetemnek hittem, és a félelemnek, ami néhány pillanattal ezelőtt még kérdésekkel töltött el.

- Hogyan..?- ennyi tellett tőlem.

- Az nem számít.- csak elmeredtem a sötétségbe, míg egy forró könnycsepp égette arcomat.

- Még csak nem is ismerhettem..

- Szeretett téged..

- Ugyan, Luke..- felnevettem kínomban..

- Igazat mondok.. Csak nem engedtem, hogy megismerjen.. Nem hagyhattam. Ő tudott mindenről..- összeszorítottam szemeimet, és a sötétség ellenére elfordítottam fejemet.- Miattam nem ismerhetted meg, szóval ha valakit okolni akarsz.. Itt vagyok.

- Miért mondod ezt most el nekem?

- Jogos van tudni.

- Hisz te mondtad.. Még csak nem is ismertem.

- Ez nem változtat semmin..

- Igazad van!- felkattintottam az éjjeli lámpámat, ami félhomályt hozott a szobára, felpattantam az ágyról és elé léptem.- Nem változtat semmin, mert ahogy a szüleimet sem, úgy őt sem ismertem! És tudod mit?! Most lenne annak az ideje, hogy hívj a buta bandádba, mert végleg egyedül maradtam!- szemeim könnybe lábadtak, az erős érzelem gyanánt sírás tört fel belőlem. A szőke hajú fiú ledöbbenve állt előttem, kék íriszeiben fájdalom ragyogott. Apró sóhaj hagyta el ajkát, majd karjai közé vont, kapaszkodtam belé.. Ha másba már nem is tudtam..

- Szia.

- Szia.- hangja bizonytalan volt, ellenben az enyémmel, hiszen örültem, hogy végre nem Luke mellett látom a a fiút, így esélyt kaptam beszélni vele. Általában mindig a szőke vigyáz rá, vagy én nem is tudom.. De mindig ott van mellette, ezáltal én még csak meg sem közelíthetem, pedig nem vagyok egy gyilkos.. Csupán szeretném végre megismerni a titokzatos fiút, akit a mai napig nem értem hogy került bele ebbe az egészbe.

- Lace vagyok.- kedvesen mosolyogtam rá.

- Tudom ki vagy.

- Persze.. Itt mindenki tudja ki vagyok.. Csak én nem ismerek senkit.- száját kissé felfelé görbítette, amitől nekem is megnőtt a mosoly arcomon.

- Én Tim.

- Luke egyik rokona vagy?- persze tudtam a választ, még is feltettem a kérdést. A fejét rázta, ahogy számítottam rá.

- De olyan nekem.. Mint ha a testvérem lenne.- elmosolyodtam. Kíváncsivá tett, Luke vajon hogy viselkedhet az ő közelébe, hiszen a fiú mindössze nyolc éves lehet. És nem hiszem, hogy ezt mondaná, ha azokat tapasztalta volna mellette, mint amiket nekem sikerült.

- Hát..- eltűrtem egy kósza tincset fülem mögé.- Én viszont a barátod szeretnék lenni. Nem tudom te hogy vagy vele, de.. Ebben a házban nem mindenki szimpatikus.- vigyorogva bólintott.- Jól van.

- Tim.- Luke hangját hallottam magam mögül. Tudtam, hogy ezzel véget is ért a beszélgetésem a kisemberrel.

- Örülök, hogy megismertelek.- végigsimítottam feje tetején majd felkeltem.

- Én is Lace.- meglepett cselekedetével, ugyanis megölelt, de természetesen viszonoztam.

- Jól vagy?

- Ő téged szeretett..- megszakítottam az ölelésünket, mélyen néztem fel szemeibe, bár ezt inkább csak magamnak mondtam. Nem ismertem, sőt alig egy hete tudtam meg, hogy a testvérem volt, mégis az űr csak nőtt mellkasomban, a fájdalom darabokra szedett legbelül, és tudtam, hogy ezt semmivel sem lehet majd helyrehozni. Az ember szerez hegeket, maradandó sérüléseket az életben, de nem ekkorákat. Egy ennyi idős lány, mint én, képtelen kibírni a tudatot, hogy az anyja utálta.. De még csak esélyt sem kapott az élettől, hogy feltegye a kérdést; miért.. Miért tette azt vele, amit és miért vették el tőle a testvérét, akit még csak meg sem ismerhetett. Ha kívánhattam volna abban a pillanatban, nem kértem volna semmit, csupán egy apróságot.. Hogy az én életemnek is vessenek véget, méghozzá azonnal. Nem számított volna semmi sem, hiszen hazugságban éltem.. Bárcsak soha ne is találkoztam volna a szőkével, most nem lennének ilyen gondjaim, mint hogy temessem a soha nem is volt családomat. Az élet ironikus, nem? Sosem akartam nagyot, sosem voltam telhetetlen, mégis hatalmas ütéseket kaptam tőle, mégis több fájdalmat érdemeltem, mint amennyit ki lehet bírni.

- Sajnálom.- el is felejtkeztem róla, hogy nem vagyok egyedül, pedig nem nehéz észrevenni valakit, aki csupán centiméterekre áll tőled. Őszintének tűnt, mégis valami belül arra késztetett ne higgyem ezt el, ő nem az, akit akkor látok mikor velem, Ő az a fiú, akit akkor láttam, mikor bűntudat nélkül ölte meg a mostohaapját.

24. fejezet

Egyszer mindenki eljut oda, mikor felteszi magának a kérdést; miért én? Azt hiszem ez a pillanat nálam most jött el. Az elmúlt hónapok szinte tönkretettek.. Voltak boldog pillanataim a híres 5SOS-el, mégis egy emlékkép elnyomja ezeket a napokat, ezeket a pozitív érzéseket. Tudtam, hogy a szőke könyörtelen, de nem gondoltam volna, hogy ennyire, még ha már láttam is a sötét oldalát. A hülyeség, hogy rám hallgat, és én jót teszek neki mind szép és jó, csupán nem igaz, ez csak egy légből kapott kijelentés, amibe talán kapaszkodtak a barátai. Vége. Mindennek vége, köztünk.. Fogalmam sincs mi volt ez, talán inkább nevezném egy kalandnak, mintsem egy kapcsolatnak. A kapcsolatban az emberek megbíznak a másikban, nem hazudnak nekik, és nem titkolóznak, de Luke erre képtelen, és nem is vártam el a változást, ezt is csak az emberei gondolták. Talán ő nem változott semmit sem, én azonban igen, de képtelen vagyok eldönteni, hogy a jó vagy a rossz irányba.. Az életnek miért kell nehéznek lennie? Könyörtelennek? Mert számunkra igenis az.. Nem fair, hogy egy 18 éves fiúnak ezt kellett tennie a mostohaapjával, nem fair, hogy az emberek elítélik őket, mert  nem látják azt, amit én láttam, hogy egy családot alkotnak, ahol minden egyes családtag fontos. Nem fair, hogy így kell élniük.
- Lacey!- meglepettnek tűnt. Úgy éreztem helyre kell hoznom az életemet, visszarázódni a rendes forgatókönyvbe, miszerint hiába hazudtak nekem 18 évig, ők neveltek fel, tartozom annyival, hogy meghallgatom a történetüket, még ha haragszom is rájuk.
- Azt hiszem beszélnünk kell.- arcom kifejezéstelen volt. Sok mindent éltem meg ezalatt a pár hónap alatt, és amire rájöttem az az, hogy szükségem van a családomra. Szemei felragyogtak, mint ha csak erre várt volna a hónapok alatt. Idő kellett, hogy megtegyem ezt a lépést, és bátorság, ezért is állt Liam mellettem. Szemei az összefonódott ujjainkra tévedt, arcán apró, féloldalas mosoly jelent meg. Félreértette, de nem akartam ebbe belemenni, Liam csupán a barátom, nem igaz? A nappaliban foglaltunk helyet, egymással szemben, nem kérdeztem hol van az apám.. Vagy Dean.. Tudtam, hogy dolgozott.
- Tudom, hogy el kellett volna mondanunk az igazat..- végül ő törte meg a csendet.- De miután hallottunk a balesetről, úgy éreztük sok lett volna neked, hiszen meg akartad volna ismerni őket.- kezem remegni kezdett, Liam szorosabban fogott.- Jogod lett volna tudni, most pedig jogod van ahhoz, hogy utálj minket, de tudnod kell, hogy érted tettünk mindent. A lányunk vagy.
- Kerestek..? Akár egyszer is?- szemei szomorúan csillogtak, végül megrázta fejét. Szívembe fájdalom hasított, számítottam erre a válaszra mégsem esett jól. Luke megmondta, sosem szerettek, ezért is hagytak el.
- Ők nem tudták azt, amit mi már a kezdetektől fogva..- kérdőn néztem rá.- Hogy milyen csodálatos is vagy, Lace..- könnyek gördültek végig arcomon. Az érzések eluralkodtak felettem, képtelen voltam tartani magam.
- Sajnálom..- hangom rekedtes volt. Arcán mosoly jelent meg, szemei könnybe lábadtak, tudtam, hogy sosem mondanának le rólam, mert ők tényleg szeretnek. Karjai közé zárt, ami melegséggel töltött el, de nem tudta elnyomni a mellkasomat szorító érzést. Már indultunk, Liam előrement a kocsihoz, nekem azonban még szeretett volna valamit mondani.
- Valamit még el kell mondanom.. Csak pár hónapja tudtuk meg mi is, de néhány éve született egy testvéred.. Azonban nem tudjuk, hogy mi történt vele..- csak néztem előre, az agyam kattogni kezdett.- Sajnálom.- megráztam fejemet, és apró mosolyt varázsoltam arcomra.
- Szeretlek.- megöleltem majd beszálltam Liam mellé. Az ablakon keresztül néztem kifelé, míg a gondolataim össze-vissza cikáztak.. Végül célba értek, villámcsapásként ért a felismerés.- El kell mennünk a szőkéhez!- hangom feldúlt volt, Liam nem értette mi ez a hirtelen hangulatváltozásom.
- Azt hittem nem akarsz oda v...
- Nem is, de az a szemét hazudott nekem.- hangom tele volt haraggal, a barátom pedig bekanyarodott a megfelelő utcába, szó nélkül. Volt egy olyan érzésem, hogy tudta mire készülök, és esze ágában sem volt megállítani, sőt inkább támogatott. Már régóta mondogatta, hogy a helyemben megütné Luke-ot.. Amint megállt a jármű a ház előtt már szálltam is ki belőle, nagy lendülettel indultam el az épület felé.
- Lace!- Liam hiába kiabált utánam, már csak egy valami hajtott.. A düh. Amiért mindvégig megvezetett és hazudott nekem, mert így történt.. Döbbent tekintetek fogadták hirtelen megjelenésemet a helységben, szerencsémre köztük volt a keresett személy is.
- Luke!- hangom idegesen csengett, a fiú mintha megdermedt volna egy pillanatra, majd felkelt és elém lépett. Tekintete azt sugallta; nem számított rám.
- Lace, minden rendben? Feldúltnak tűnsz.
- Ohh tényleg?! Hazudtál nekem! Mindvégig megvezettél!
- Miről beszélsz?
- Ne játszd nekem a hülyét Luke, különben..- nem tudtam befejezni a mondatot, de nem is akartam.
- Nyugodj meg, oké? Beszéljük meg ha már nem leszel feldúlt.
- Persze.. Addig kitalálsz még egy hazugságot?
- Lace, kérlek n..- Mikey szólt közbe, de ezúttal leintettem.
- Azt hitted nem jövök rá?! Azt hitted ilyen hülye vagyok?!- szaporábban vettem a levegőt. Minden szem ránk szegeződött, a szobában tapintani lehetett a feszültséget.- Tim a testvérem és te eltitkoltad!- a szőke arca mondhatni megfagyott. Ajkai elnyíltak egymástól, de egy szó sem jött fel torkán, csupán dermedt arccal nézett rám.- Gratulálok!- felnevettem.- Már tényleg olyan vagy, mint Robert..- úgy tűnt ereiben újra folyni kezdett a vörös folyadék. Hirtelen mozdulattal a falnak lökött, majd oda szorított.
- Ne merj hozzá hasonlítani.- fogai között sziszegte.
- Már túl késő.. Csak nézz magadra..- abban a pillanatban fájt, hogy igazam volt. Elengedett, majd hátrébb lépett egy lépést. Nem tudtam melyik érzés, vagy tudat váltotta ki belőlem, de szemeimet könnyek lepték el. Liamhez siettem, el akartam tűnni onnan, minél előbb.

23. fejezet

Kidobott. Fogalmazhatunk így is, vagy szépíthetjük is, de annak mi értelme lenne? Közölte, hogy ne menjek oda többet, hogy ezek után ne keressem. Örülnöm kéne, hiszen erre vártam már hónapok óta, mégis odabent ürességet érzek és némi szorító érzést a mellkasomban.. Fájdalmat. Nem hittem volna, hogy ennyire nagy ügynek fogja tekinteni, hogy közé és a nevelőapja közé álltam, hiszen én csak jót akartam. Csak meg akartam óvni a bűntudattól, ami végigkísérte volna egész élete során. Vagy Luke és a bűntudat két külön fogalom? Akárcsak az érzései. Én megpróbáltam.. Megpróbáltam elviselni, tűrni mindent és elfogadni a helyzetet, amibe belekevert, ami számára az életet jelenti, de már az elején mindenki tisztában volt azzal, hogy én képtelen vagyok arra, amire ők. Mindenki tudta, a szőkét leszámítva..- Ashton!- meglepődtem, de elnézve a fiú arcát nem voltam ezzel egyedül.- Mit keresel itt?
- Az igazi kérdés az, hogy te mit keresel itt?
- Ööö.. Itt lakom?
- Nem. Úgy értem neked Luke-al kéne találkoznod.- felnevettem.
- Ugyan miért kéne nekem vele lennem?
- Mert ezt írtad neki.
- Tévedsz, nem írtam neki semmit sem.
- De ha nem te voltál akkor ki?
- Emlékszel rá, hova szólt a találkozó?
- A parkba.. Miért?
- Rossz előérzetem van.. Menj vissza a házba, hátha tud valaki valamit.. Én oda megyek.
- Nem, Lace. Nem engedhetem, hogy egyedül menj.
- Nem lesz baj.
- És mi van ha Robert van ott?
- Nem félek tőle.
- Veled megyek.
- Luke nem engedi, hogy közbeavatkozz, emlékszel?
- De téged megvédhetlek.
- Azzal ha visszamész a házba..- karjára tettem kezemet.- Kérlek, bízz bennem.- sóhajtva egyezett bele, majd egy puszit nyomott arcomra.
- Vigyázz magadra.- bólintottam és ott hagytam. A park alig negyed óra sétára volt tőlem, de ennél kissé tovább tartott, hiszen tudtam, hogy hol lehet a szőke. Még a "kapcsolatunk" elején vitt el arra a helyre, egyszerűen imádtam, és ha a parkról van szó, csakis az jöhet szóba. Fogalmam sem volt mibe keveredett vagy mi történt, de minél jobban közeledtem, annál jobban nőtt a rossz érzés bennem. Csak sejtéseim voltak, semmi több, de ugyanakkor reméltem az előérzetem ezúttal téves lesz. Egy éles hangot hallottam tőlem nem messze, majd követte a következő.. Futásnak eredtem, mikor odaértem, szó szerint lefagytam. A hangok egy pisztolyból jöttek, amit a földön fekvő nem valószínű, hogy túl élt. Kikerekedett szemekkel néztem az előttem állóra, aki csupán az áldozatára meredt kifejezéstelen arccal. Képtelen voltam tisztán gondolkodni, teljesen sokkolt az, amit ott láttam. Hátráltam egy lépést, amit egy faág reccsenése jelzett, Luke azonnal felém kapta tekintetét. Arcáról eltűnt a düh, és a harag, átvette helyét a félelem.
- Lace..- elindult felém, de kitettem magam elé kezeimet, ezzel is jelezve, nem akarom, hogy közeledjen.
- Ne..- hangom bizonytalan volt.
- Lace, kérlek..
- Megölted..- suttogtam, majd a vérben álló mostohaapjának élettelen testére meredtem.- Megölted Luke!- hangom kissé élettel telibbé vált.- Hideg vérrel..
- Had magyarázzam meg.. Kérlek..- kétségbe esettnek tűnt. Nem tudom, hogy azért mert félt, hogy megyek a rendőrségre, vagy félt, hogy elveszít..? Már hogy veszíthetne el, ha már rág elengedett.. Hülyeség. A fejemet ráztam majd hátat fordítva neki futni kezdtem, olyan gyorsan, mint még soha. Szinte alig értem ki a parkból, mikor valakinek a karjai közt kötöttem ki.
- Engedj el!- hiába, nem akart elengedni, sokkal inkább szorosabban fogott le.
- Lace.. Nyugodj meg.- Ash hangját hallottam, de kicsit sem akartam megnyugodni.
- Engedj el..- ismételtem.- Itt jön mögöttem.. Engem is meg fog ölni..- könnyek folytak végig arcomon, testem megadta magát. Ash szorosan ölelt magához, de képtelen voltam megmozdulni, tehetetlenül álltam és sírtam. Nyugtatásképpen hátamat simogatta, és suttogott valamit, de a szavak egybefolytak, semmit sem értettem mondandójából.- Vigyél haza.. Kérlek..
- Nem lehet, sajnálom..- szemeiben fájdalom tükröződött vissza. Felnevettem, de kicsit sem örömömben, inkább mert szánalmas volt ez az egész helyzet.. Minden. Egy pillanatra még a vér is megállt ereimben mikor megláttam felénk közeledni azt a fiút, akit egykor még ismertem, de mára csupán egy idegen számomra. Megragadtam Ash karját, talán kissé szorosabban, mint ahogy azt terveztem..- Semmi baj Lace..
- Nem.. Ne engedd, hogy ide jöjjön.. Kérlek..- minden próbálkozásom hiábavaló volt.. Ashton mint ha meg sem hallott volna, Luke ölebeként viselkedett. A vérben ázott pólójú fiú pedig csak egyre közeledett. A sok stressz és a vörös folyadék jellegzetes szaga meghozta a hatását, elvesztettem eszméletemet. Testem elmerült a sötétségben, csak lebegtem a fekete ködben, fájdalom és minden érzés nélkül. Azt kívántam bárcsak ez a pillanat örökké tartana, bár sosem kelnék fel újra.. Bárcsak eltűnne a fájdalom és a megannyi szenvedés, de semmi sem tart örökké, ahogy ez sem. Szemeim körbejárták a szobát. Hát persze.. Ugyan abba a szobába dugtak be, ahova ilyenkor mindig. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy rab, talán ez mindig is így volt, csak nem vettem észre, mert kék szemei hipnotizáltak. A telefonomat kerestem, azt akartam, hogy Liam értem jöjjön és vigyen el abból a házból, de nem találtam. Ha olyan hülyének néztek, hogy felhívnám a zsarukat tévedtek, én is benne vagyok nyakig ebben az egészben, nem hiányzik a baj. Próbáltam kimenni onnan, de rám zárták az ajtót, tényleg rabként éreztem magam.. Egy tehetetlen hiszékeny, naiv lányként..
- Nem akarom, hogy félj tőlem..- hangjától megijedtem. Fel sem tűnt, hogy ő is ott van..
- Miért zártál be ide?- nem fordultam meg, féltem a szemeibe nézni.. Féltem Tőle..
- Nézd.. Tudom, hogy ez most n..
- Nem Luke! Nem tudsz te semmit sem!
- Meg kell értened valamit.
- És mi van ha én nem akarom?- behunytam szemem, de még mindig háttal álltam neki.- Csak.. Had menjek haza.
- Lacey..- hangja már-már könyörgő volt, de képtelen voltam megsajnálni, vagy meghallgatni, még ha jó érvekkel is szolgált volna.. Luke Hemmings számomra nem volt több csupán egy gyilkosnál.

Novella

Sziasztok Drágáim!

Először is türelmeteket kérem, mindig írjátok, hogy siessek az új résszel, de nem olyan könnyű hozni őket sűrűn. Elég elfoglalt vagyok a hétköznapokon és a hétvégéken is, így örülök ha egy héten legalább az egyik blogomon tudok kitenni új részt. Legyetek türelemmel, köszönöm.:)
Másodszor pedig, most nem egy résszel jöttem, hanem egy novellával. Kérlek írjátok le a véleményeteket, csak őszintén. Remélem tetszeni fog.:)

Puszi Nektek. xx

I couldn't see the truth

Csak néztem Őt. Szinte már fel sem tűnt, a percek órákká, az órák egy örökkévalósággá váltak. Úgy éreztem elvesztem ragyogó szemeiben.. Úgy éreztem ismertem, még ha ez nem is volt igaz, de volt benne valami, amitől elhittem; ismerem. A poharam már rég üresen állt előttem, még sem akartam tágítani onnan, féltem, ha elmegyek többé nem láthatom. Féltem, hogy újra elveszítem. Vicces, hiszen képtelenség elveszíteni valakit, akit sosem ismertél igazán, akivel sosem beszéltél, mert féltél. Féltél leszólítani, bűnnek érezted már az apró pillantásokat felé, még ha erről nem is tudott. Talán bolond vagyok, talán nem, de egy valamit tudok. Az érzések még mindig ugyan azok, nem múltak el, csupán eddig rejtőzködve vártak arra, hogy újra felszínre törhessenek. A gyomromban apró pillangók milliói szárnyaltak, torkomat gombóc szorította. Mindenem azt súgta, jobb lenne minél előbb eltűnni onnan, de valami visszatartott.. És ez a valami Ő volt. Azt hittem sosem találkozunk újra, azt hittem a múltamban ragadt egy árnyként, vagy inkább egy emlékként.. Egy gyönyörű hibaként. Vétettem, mert az időmet rá áldoztam, mint valami megszállott őrült, akkoriban így gondoltam, de már rájöttem, hogy csak az érzéseimet követtem.  Én szerettem.. Ő szeretett. Hogy hazudtam-e néhány gondolattal ezelőtt? Lehetséges, hiszen honnan tudhatnám ki volt ő valójában, tényleg szeretett-e vagy csak megjátszotta. Honnan tudhatnám? Én is csak ember vagyok. Ember, aki követ el hibákat, de megbánja őket.. A melankolikus dallam, ami átjárta a helységet annyi örömteli pillanatot idézett fel bennem, az érzéseim felerősödtek, könnyeim lassan látásomat homályosították. Utáltam, hogy ilyen érzékeny embernek születtem, utáltam, hogy túl közel engedtem Őt magamhoz, de amit a legjobban utáltam, az saját magam volt. Elengedtem, hagytam, hogy kisétáljon az életemből és egy újat kezdjen, amibe én már nem férek bele. Hagytam, hogy a boldog emlékeinket félresöpörve újakat éljen meg. Önzőnek hangzik, de így történt. Az igazság az, hogy ha visszamehetnék az időbe, és esélyt kapnék a változtatásra, nem tenném. Bármennyire is fáj, Ő boldog, és ha ehhez az kell, hogy én ne legyek az élete része, már megéri minden egyes nap felkelni és élni a sajátomat. Várt valakire. Én évekig vártam rá, talán arra a pillanatra, hogy felhívjon, hogy megkeressen és győzködjön az én hibám miatt, hogy újra az életemben tudhassam, de ahogy az évek, úgy ez a pillanat is elszállt. Ő nem jött, én pedig feladtam. Az a sok átsírt éjszaka után úgy döntöttem végleg elengedem, de az agyam nem dönthetett, csupán elnyomta az érzéseimet iránta, egészen mostanáig. Nem követtem.. Ezúttal nem, csupán ugyan azt a helyet választottuk az esténk eltöltésére. Nem hiszek a csodákban, vagy az ócska, elcsépelt szövegekben, amik tömik az emberek fejét a hiú reménnyel, miszerint „ha két embernek együtt kell lennie, együtt lesznek.” Hazugság. Dühítő, hogy azt hiszik, csak mert írnak néhány okos mondatot, már megváltják vele az egész világot.

A pultos nagy szemekkel meredt rám és az összetört pohárra. Túlságosan is elragadott a hév, és elmerültem gondolataimban. Pont a jelenetet akartam elkerülni, de úgy látszik nem minden alakul úgy, ahogy tervezzük. Nem tűnt mérgesnek, ennek ellenére azonban jobbnak láttam N fizetni és minél előbb eltűnni. Nem akartam, hogy kiszúrjon, így letettem néhány papírt a pultra és már mentem is. Mélyen szívtam be a cigi füsttől szinte már elviselhetetlen levegőt, és egy utolsó pillantást vetettem felé. Hiba volt. Tekintetünk találkozott, valami történt abban a másodpercben, de magam sem tudom, hogy mi. Ajkaim elnyíltak egymástól, de nem hogy szóhoz, még levegőhöz sem jutottam. Semmi sem tart örökké, ez sem tartott. Egy perc töredéke volt csupán, majd már rohantam is ki a bárból. Megijedtem, de magam sem tudom mitől, hiszen talán fel sem ismert.. Talán már rég elfelejtett.  Nem vágytam arra, hogy a múlt visszaköszönjön, nem vágytam az újabb csalódásra vele kapcsolatban, de ami a legkevésbé hiányzott, az a fájdalom volt, ami méregként hálózta be testemet, mígnem kegyetlenül szívembe nem hatolt. A sötét utcát alig pár lámpa fénye világította be, a hó lassan hullott rám, úgy éreztem a seb, amit évek alatt sikerült összeforrasztanom, most ismét feltépődött. Lábaim remegve adták meg magukat, a friss hóba estem, arcomat könnyek mosták. Szánalmasnak éreztem magam, bár tudtam, nem kellett volna, hiszen Ő volt az életem és abban a pillanatban, mikor kisétált a világomból, megszűntem létezni. Az emlékek rég nem látott filmként peregtek le előttem, úgy éreztem életem utolsó perceit élem, ezután csak jobb lesz.. Azt kívántam bár csak úgy lenne. A szerelem az, ami bearanyozza a napjaidat, de ez a dolog egyben a legszörnyűbb rémálmod is lehet. Elveszítesz általa minden reményt, minden örömöt és belül üressé válsz.. Legalább is, én így éreztem akkor.. Nekem csak ez jutott belőle. Tudod, az élet vicces.. Ironikus.. Nevezd aminek akarod, de Őt látni utoljára.. Ahhoz már tényleg csoda kell. Miért csak utoljára? Mert képtelen vagyok tovább abban a tudatban élni, hogy nincs többé a világomban.. Amit vele építettem fel, most lángokban áll, miatta. Ironikus, nem de? Tudom, hogy valaki képes lenne boldoggá tenni, de félek, hogy újra kést döfnek a hátamba, és forró könnyek közepette ismételhetem majd magamnak; én megmondtam. Szóval.. Ha most döntenem kell a sorsomról, hóban feküdve, átfagyva, nem akarok menekülni a múltam elől, bár ha jobban belegondolok.. Csak valaki vessen véget a fájdalomnak, ami a mellkasomat feszíti.. Úgy tűnt ez alkalommal mégiscsak csoda történt.. A fekete köd lassan közeledett felém, én pedig türelmesen álltam elébe, képes voltam még néhány pillanatig várni. Nem hiába, a szorító érzés kezdett a semmivé tűnni, velem együtt. Hogy mindez valóság volt-e, vagy csupán a fantáziám szüleménye, már képtelen voltam eldönteni, csak hagytam, hogy zuhanjak a semmibe.

22. fejezet

A beszélgetésünket egy-egy hosszabb párbeszéd, néhány hangos nevetés és több csend jellemezte. Valahogy így írnám le az Ashtonnal eltöltött időt. Hiába, van ami nem változik.. Ebben az esetben, ez a "valami", ő maga. A történtek ellenére is ugyan az az életvidám fiú maradt, aki előtte volt. Mindenkinek van egy tűzpróbája az életében, de úgy látszik ez nem az volt számára. Szerintem jöhet bármi Ash életében, ő biztosan túl fogja élni, és még nyolcvan évesen is nevetve fogja mesélni a szörnyűbbnél szörnyűbb eseteit, amit a bandának köszönhet. Ő ilyen. Az elején nem értettem Luke miért hagyta benne a bandába, mára azonban világossá vált számomra.. Mondhat bárki bármit, ő a legerősebb közöttük, és nem fizikai erőre gondolok, sokkal inkább lelkire. Egyszerűen csak hihetetlen.
- Mi az?- mosolyogva nézett rám.- Miért bámulsz ennyire?- megráztam a fejemet.
- Csak elgondolkodtam.
- Rajtam járnak a gondolataid?- vonogatni kezdte szemöldökét, mire vállon bokszoltam. Az egész eredménye a nevetés lett.. Ezúttal is.- Tényleg hiányzol neki.- arca komolyra váltott, elnéztem válla felett. Nem akartam ebbe újra belemenni és ugyan azokat a köröket futni minden egyes alkalommal, amikor felmerül a szőke. Folytatta volna a mondandóját, de a telefonja ezúttal megakadályozta. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, amolyan "még nem végeztünk" arcot vágott, majd gyorsan felvette a készüléket. Nem szólt bele semmit, de arcáról nem a nyugalom tükröződött vissza, sokkal inkább, hogy valami nincs rendben.
- Mm..- épp, hogy elkezdtem a mondatot máris félbeszakított.
- Mennem kell.- idegesnek tűnt.
- Várj!- megragadtam karjánál fogva.
- Lace, ez fontos..
- Akkor veled megyek.- mivel ismert már, tudta, hogy nem tágítok döntésem mellől, így sóhajtva bólintott rá és indult el újra. Gyors léptekkel szeltük át London utcáit.. A barátom elmondta, Calum hívta, hogy Robert a házban van és a dolog kezd elfajulni közte és a szőke között. Alig negyed óra múlva megtorpanva álltam az a ház előtt, ahova soha nem akartam visszamenni. Ash felém nyújtotta kezét válaszul hezitálásomra és a kisebb félelmem feloszlatására. A házba sietős léptekkel léptünk be, a nappaliban torpantunk meg, ahol a két személy egymásra szegezte fegyverét. Mindenki egy emberként kapta felénk tekintetét, a fürtös hajú fiú kissé maga mögé tolt. A férfi rám villantotta barna szemeit, majd mosolyra húzta ajkát miután rendesen végigmért. Úgy tűnt a szőkének ennyi kellett csupán, nem törődve semmivel neki esett a mostohaapjának és üdvözölte egy erős balossal. Mind a két fegyver a földön hevert az ütközést követően.
- Csinálj valamit!- magam felé fordítottam Asht.
- Nem lehet..- idegesen rázta a fejét.
- Mi?! Mi az, hogy nem lehet?!
- Ezt nem értheted.. Ez az ő harcuk.. Nekünk nincs beleszólásunk.- széttártam karomat, nem kellett ahhoz tükörbe néznem, hogy tudjam, az arcomon teljes felháborodottság van jelen.
- Ha így folytatják az egyikük meghal..- épp szólásra nyitotta száját mikor leintettem. Feleslegesnek éreztem még egy vitát a szobán belül.- Luke!- magam is meglepődtem a határozottságon, amit hangom rejtett. A helységben tartózkodók felém kapták fejüket, beleértve a két középpontban levő személyt is. Robert a földön feküdt mondhatni kiszolgáltatottan, vörös folyadékban borítva, míg a szőke egy újabb ütéshez készülődve magasodott fölé. Luke tekintete megrémített, tele volt sötétséggel és haraggal, amit úgy tűnt, nem lehet elvenni tőle, hisz a kezében volt az ő és a férfi sorsa is abban a pillanatban.- Te nem akarod ezt.. Tudom.
- Ne szólj ebbe bele Lacey!
- Jobb ha hallgatsz a kis barátnődre..- vért köpött miközben szavait próbálta megformálni. Mikor elindultam feléjük Ash megragadta karomat, de leráztam magamról, tudtam mit csinálok. Luke vállára tettem kezemet és belenéztem szemeibe.
- Engedd el..- hangom szinte csak suttogás volt. Úgy éreztem hatásosabb szavak kellenek..- Az anyukád.. Ő nem ezt akarná..- kifújta a levegőt. Egy percig azt hittem a következő ütés, nem Robert hanem az én arcomon fog csattanni, végül nem így történt. Elengedte a férfit, majd bólintott az emberei felé, akik kivitték onnan. Luke szó nélkül ragadta meg csuklómat és az emeletre rángatott. Idegesen vágta be maga mögött az ajtót, amitől ugrottam egy kicsit. A félelem, ami az előbb jelen volt vele szemben, most visszatért.
- Nincs jogod beleszólni a döntéseimbe!- hangja tele volt gyűlölettel.
- Mégis mit értél volna el azzal ha megölöd?
- Nem is tudom.. Nyugalmat az életemben?
- De milyen áron, Luke? Képes lettél volna leélni az életedet azzal a tudattal, hogy megöltél valakit?
- Ugyan már.. Ne csinálj úgy mintha érdekelne mi van velem!
- Ohh, szóval erről van szó?
- Tudod mit? Tegyél meg egy szívességet és ne avatkozz bele a dolgaimba!
- Akkor ne legyél hülye!
- Fogalmad sincs, hogy mennek itt a dolgok!
- Különben is.. Már túl késő! Rég belekevertél mindenbe!
- Hogyne..
- Hát persze.. Csak neked lehet igazad..- felnevettem.- Ez esetben, én voltam az, aki bekopogott az ajtón hónapokkal ezelőtt, hogy a banda tagja akar lenni.. Igaz? Kérlek javíts ki ha valahol tévedtem!
- Menj el, oké?
- Örömmel..
- Úgy értem.. Ne is gyere vissza ebbe a házba.- egy pillanatra meghökkenve álltam előtte, majd szó nélkül fordultam meg és sétáltam ki a szobából.

21. fejezet

- Lacey!- a kórház előtt ért utol, hiába próbáltam leszedni magamról ujjait, melyek körülölelték karomat, nem tudtam, szorítása erős volt és határozott.
- Engedj el!- hangom kissé hisztérikusra sikeredett, mégis volt benne erő. A néhány perccel ezelőtti sós cseppek arcomon száradtak, valószínűleg sminkemmel együtt. Már nem akartam sírni, csak elrohanni tőle, és a várostól is. Erőszakosan próbáltam szabadulni, de be kellett látnom, minden próbálkozás hiábavaló. Testem mozdulatlanná vált, ezzel jelezve; feladtam.- Nem hallottad amit bent mondtam? Nem szeretlek, hagyj békén!
- Nem hiszek neked.- szorítása erősödött, de látszott rajta, hogy nem tűnt fel neki.
- Pedig kéne.- felnevettem, de nem örömömben. Arcán féloldalas mosoly jelent meg, majd egy határozott mozdulattal rántott közelebb magához. Szívem nagyot dobbant, majd kissé hevesebb dobogásba kezdett, amit próbáltam elrejteni a fiú elől. Közelebb hajolt hozzám, ajka szinte érintette fülemet mikor újra megszólalt.
- Ha nem éreznél semmit, nem így reagálnál.- nagy lendülettel löktem el magamtól, mellkasánál. Nem hagyhattam, hogy játsszon velem míg be nem vallom neki az igazat.. Nem hagyhattam győzni, ezúttal nem.
- Hagyj békén Luke.. Csak egy kisfiú vagy, aki még mindig keresi a saját útját, nincs időm a játékaidra és gyerekes dolgaidra. Felejts el és nőj fel!- tudtam, hogy szavaimnak súlya van mégis szükségesnek éreztem kimondani őket, ezzel pedig megbántva az előttem álló szőkét. Arca mindent elárult, a láthatatlan kés, amit a hasába döftem szépen lassan megtette hatását. Luke csak állt és arcomat fürkészte, tekintete tele volt fájdalommal. Nem bírtam nézni, így hátat fordítva otthagytam. Ash kórházban van és ahelyett, hogy mellette állnék, csak nagyobb fájdalmat okoztam neki és magamnak is. Ugyanakkor éreztem, hogy ez a helyes döntés, egyikünknek sem jó ha a másik közelében vagyunk..
- Jól vagy?- zavartan kaptam fejemet a hang irányába.
- Mi?
- Már válaszoltál is..
- Csak gondolkodtam..
- Miért nem felejted el végre?
- Senki sem beszélt Lukeról, Liam.
- Nyilvánvaló, hogy rá gondolsz a nap huszonnégy órájában.- szemeimet forgatva hagytam annyiban, nem akartam vele összeveszni.- Csak bánt téged.
- Én is tudom, oké?!- hajamba túrtam.- Ne haragudj..
- Most hova mész?
- Ashton felhívott.- Liam felnevetett, de nem örömében, sokkal inkább szánalomból tette. Figyelmen kívül hagyva viselkedését, inkább ott hagytam. Egy hónap telt el mióta a göndör hajú fiúra a pincében találtunk rá, vérben borított testtel, és mióta ott hagytam mindent, és mindenkit. Nem mondanám, hogy tartottam a srácokkal a kapcsolatot, sőt, ez idő alatt senkivel sem beszéltem, csupán Liam volt, és én. Neki is, és nekem is szükségem volt a magányra és a távolságra Londonnal szemben. A családjának van egy háza amolyan kikapcsolódásra Southamptonban, így egyből oda mentünk. Liam otthagyta a barátnőjét, de nem adott rá indokot, csupán, hogy nem működött már az, ami egykor igen. Ráhagytam, ez az ő élete, az ő döntése. Ash egy öleléssel és a szokásos széles mosolyával üdvözölt. Bevallom őszintén, talán az ő társasága hiányzott a legjobban, hiszen már a kezdetektől fogva kedves volt velem és barátságos.- Hogy vagy?
- Jobban, hogy újra láthatlak.- ezúttal is sikerült mosolyt csalnia az arcomra.- Az orvosok szerint túlélő vagyok.- büszkén vigyorgott rám, nekem azonban elszorult a torkom.
- Sajnálom, hogy itt hagytalak..
- Hé minden oké.. Megértem, ne aggódj.- szavai ellenére nem éreztem jobban magam. Szüksége lett volna a barátságomra, a támogatásomra míg a kórházban volt, de ehelyett gyávák módjára elfutottam minden elől, csakis az én érdekeimet nézve.
- Nem, nem az.. Egy barát nem így viselkedik..- fejemet ráztam, szemeimet könnyek lepték el.
- Lace, nem haragszom rád..- arcomat fürkészte.- Minden rendben?- letöröltem forró cseppeket arcomról, amik akaratom ellenére folytak végig bőrömön.
- Fogalmam sincs..-hangom elfúlt. Nem mondott semmit, csupán körém fonta karjait, ezzel is éreztetve; nem vagyok egyedül. Mindig is tudtam, hogy ő mellettem van jóban és rosszban, de nem gondoltam volna, hogy a csúnya futásom után is ugyan így fog tekinteni rám. Talán a megkönnyebbülés, talán a bűntudat váltotta ki belőlem a könnyeket, nem tudom. Az igazság az, hogy már nem tudom mit érzek, mi a helyes és mi nem. Már nem látom a kiutat az alagútból, csupán a közeledő vonatot, amit a sors rendelt nekem megmagyarázhatatlan okokból.
- Hiányzol neki.
- Tessék?- elnevettem magam majd újabb cseppeket töröltem le kezemmel.
- Tudod én nem hiszek neked.- arcán széles vigyor jelent meg, karjait keresztezte és felvonta egyik szemöldökét. Kissé vállon ütöttem és fejemet ráztam, majd hálám jeléül egyik karjába kapaszkodtam, fejemet vállán pihentettem.
- Pedig el kéne hinned.- hangom halk lett. Már kezdtem belefáradni ennek a mondatnak folyamatos használatába.
- De ti kiegészítitek egymást.. És ha külön vagytok, csak fájdalmat okoztok magatoknak.
- Ha pedig együtt, más teszi..

20. fejezet

- Minden rendben lesz vele.
- Honnan tudod?- hangja kétségbeesetten csengett, ami csökkentette határozottságomat, de nem törhettem össze. Valakinek tartania kellett benne a hitet, hogy tényleg minden rendben lesz a műtőben fekvő fiúval.
- Erős.. És neked is annak kell lenned.- mélyen néztem szemeibe. Kék íriszei könnybe lábadtak, ez elég volt ahhoz, hogy egy forró, sós csepp szántsa végig arcomat. Megsajnáltam. Az erős, megtörhetetlen személy, most megsebzettként és összetörve állt előttem. Apró sóhaj hagyta el számat, majd karjaimat köré fontam. Ez az ölelés nem csak neki, de nekem is kellett. Az emlékek túlságosan is frissek voltak ahhoz, hogy túllépjünk rajtuk, ráadásul a ruhánkra száradt vér szaga sem engedett felejteni.- Minden rendben lesz vele..- ismételtem szinte hangtalanul. Arcomat pulcsijába fúrtam és összeszorítottam szemeimet, azt kívánva, bárcsak ne történt volna meg mindez. Bárcsak a fürtös hajú fiúval most a nappaliban állnánk és hallgathatnánk különleges nevetését.. De ehelyett most csak szorítunk az életéért. Ironikus az élet és igazságtalan. Nem neki kéne ott feküdnie, hanem nekem. Talán.. Talán? Inkább biztos, hogy jobb lenne. Én kinek hiányoznék? Az életem egy nagy adag hazugság, még jól is járnék az egésszel. Gondolataimból az orvos hangja rángatott ki, de képtelen voltam felfogni szavait. Láttam, hogy mozog a szája, hallottam is hangját, de mint ha csak össze-vissza beszélt volna, egy szót sem tudott feldolgozni az agyam. Mint ha csak rám lett volna mindez írva, Luke tájékoztatott Ash állapotáról. Nem éreztem jobban magam a tudattól, hogy az intenzíven fekszik, megfigyelés alatt. Félrehívtam a szőkét, ugyanis nem akartam vele mindenki előtt beszélni..- El kell mennem.. Ne haragudj.
- Jobb, ha kipihened magad.. Úgy sem tudunk mit tenni, csak várunk..
- Nem.. Úgy értem el kell mennem.- szavaim ezúttal különleges hangsúlyt kaptak, arcát elnézve megértette mire is célzok.- Sajnálom.- könnyes szemekkel néztem fel rá. Nem így terveztem ezt az egészet, főleg nem ilyen körülmények között, de úgy látszik a történtek kellettek ahhoz, hogy belássam, lépnem kell. Szólásra nyitotta száját, de megelőztem, mielőtt még olyat mondott volna, amitől csak rosszabbul éreztem volna magam.- Én nem tudok így élni..- tekintve, hogy egy kórházban voltunk, hangom halk volt, tele fájdalommal.- Tele kockázattal.. Várni arra, hogy mikor történik valami tragédia.. Én nem tudok félelemben élni..- hangom elfúlt. Szinte zokogás tört fel torkomból, amit próbáltam tompítani ahogy csak tudtam, több-kevesebb sikerrel.- Ha minden a terve szerint ment volna, most én feküdnék ott, és nem Ash..
- Ezt nem tudhatod..
- Ott voltál.. Hallhattad.
- Nem hagytam volna.- szemei csillogtak, amitől a kés mélyebbre fúródott testemben.
- Ennek véget kell vetnünk.. Bármi is van közöttünk.- figyelmen kívül hagyva válaszát, mondtam ki, szinte gépiesen az újabb késdöféseket.
- Nem..- megrázta fejét.- Nem hagyhatsz most itt.. Szükségem van rád Lace.. Nélküled nem élem ezt túl.
- Eddig is sikerült.. Most sem lesz másképp.
- Nem teheted ezt velünk..- könnyek folytak végig arcomon, mondhatni könyörgését hallva. Szívfájdító volt, mégis így kellett lennie.
- Már döntöttem..
- Nem hiszek neked.. Tudom, hogy maradnál..
- Mégis miért kéne?!- kissé felemeltem hangom.- Hogy arra várjak mikor kapok egy golyót a fejembe, vagy egyéb kellemes dolgot a mostohaapádtól?!
- Miattam.- hangja nyugodt volt. Nem válaszoltam, egy pillanatra még a vér is megfagyott bennem a döbbenettől. A fejemet ráztam, képtelen voltam szavakat formálni ajkammal.- Mond, hogy nem érzel irántam semmit, és elengedlek.- mélyen néztem szemeibe.
- Nem érzek semmit sem irántad, és ha valaha is úgy érezted igen, csak tévedtél. Nem vagy számomra több egy embernél, aki akaratom ellenére tart az életében.- szavaimnak súlya volt, de még mielőtt bármit is mondhatott volna már ott sem voltam.