20. fejezet

- Minden rendben lesz vele.
- Honnan tudod?- hangja kétségbeesetten csengett, ami csökkentette határozottságomat, de nem törhettem össze. Valakinek tartania kellett benne a hitet, hogy tényleg minden rendben lesz a műtőben fekvő fiúval.
- Erős.. És neked is annak kell lenned.- mélyen néztem szemeibe. Kék íriszei könnybe lábadtak, ez elég volt ahhoz, hogy egy forró, sós csepp szántsa végig arcomat. Megsajnáltam. Az erős, megtörhetetlen személy, most megsebzettként és összetörve állt előttem. Apró sóhaj hagyta el számat, majd karjaimat köré fontam. Ez az ölelés nem csak neki, de nekem is kellett. Az emlékek túlságosan is frissek voltak ahhoz, hogy túllépjünk rajtuk, ráadásul a ruhánkra száradt vér szaga sem engedett felejteni.- Minden rendben lesz vele..- ismételtem szinte hangtalanul. Arcomat pulcsijába fúrtam és összeszorítottam szemeimet, azt kívánva, bárcsak ne történt volna meg mindez. Bárcsak a fürtös hajú fiúval most a nappaliban állnánk és hallgathatnánk különleges nevetését.. De ehelyett most csak szorítunk az életéért. Ironikus az élet és igazságtalan. Nem neki kéne ott feküdnie, hanem nekem. Talán.. Talán? Inkább biztos, hogy jobb lenne. Én kinek hiányoznék? Az életem egy nagy adag hazugság, még jól is járnék az egésszel. Gondolataimból az orvos hangja rángatott ki, de képtelen voltam felfogni szavait. Láttam, hogy mozog a szája, hallottam is hangját, de mint ha csak össze-vissza beszélt volna, egy szót sem tudott feldolgozni az agyam. Mint ha csak rám lett volna mindez írva, Luke tájékoztatott Ash állapotáról. Nem éreztem jobban magam a tudattól, hogy az intenzíven fekszik, megfigyelés alatt. Félrehívtam a szőkét, ugyanis nem akartam vele mindenki előtt beszélni..- El kell mennem.. Ne haragudj.
- Jobb, ha kipihened magad.. Úgy sem tudunk mit tenni, csak várunk..
- Nem.. Úgy értem el kell mennem.- szavaim ezúttal különleges hangsúlyt kaptak, arcát elnézve megértette mire is célzok.- Sajnálom.- könnyes szemekkel néztem fel rá. Nem így terveztem ezt az egészet, főleg nem ilyen körülmények között, de úgy látszik a történtek kellettek ahhoz, hogy belássam, lépnem kell. Szólásra nyitotta száját, de megelőztem, mielőtt még olyat mondott volna, amitől csak rosszabbul éreztem volna magam.- Én nem tudok így élni..- tekintve, hogy egy kórházban voltunk, hangom halk volt, tele fájdalommal.- Tele kockázattal.. Várni arra, hogy mikor történik valami tragédia.. Én nem tudok félelemben élni..- hangom elfúlt. Szinte zokogás tört fel torkomból, amit próbáltam tompítani ahogy csak tudtam, több-kevesebb sikerrel.- Ha minden a terve szerint ment volna, most én feküdnék ott, és nem Ash..
- Ezt nem tudhatod..
- Ott voltál.. Hallhattad.
- Nem hagytam volna.- szemei csillogtak, amitől a kés mélyebbre fúródott testemben.
- Ennek véget kell vetnünk.. Bármi is van közöttünk.- figyelmen kívül hagyva válaszát, mondtam ki, szinte gépiesen az újabb késdöféseket.
- Nem..- megrázta fejét.- Nem hagyhatsz most itt.. Szükségem van rád Lace.. Nélküled nem élem ezt túl.
- Eddig is sikerült.. Most sem lesz másképp.
- Nem teheted ezt velünk..- könnyek folytak végig arcomon, mondhatni könyörgését hallva. Szívfájdító volt, mégis így kellett lennie.
- Már döntöttem..
- Nem hiszek neked.. Tudom, hogy maradnál..
- Mégis miért kéne?!- kissé felemeltem hangom.- Hogy arra várjak mikor kapok egy golyót a fejembe, vagy egyéb kellemes dolgot a mostohaapádtól?!
- Miattam.- hangja nyugodt volt. Nem válaszoltam, egy pillanatra még a vér is megfagyott bennem a döbbenettől. A fejemet ráztam, képtelen voltam szavakat formálni ajkammal.- Mond, hogy nem érzel irántam semmit, és elengedlek.- mélyen néztem szemeibe.
- Nem érzek semmit sem irántad, és ha valaha is úgy érezted igen, csak tévedtél. Nem vagy számomra több egy embernél, aki akaratom ellenére tart az életében.- szavaimnak súlya volt, de még mielőtt bármit is mondhatott volna már ott sem voltam.

19. fejezet

Sziasztok Drágáim!

Tudom, hogy nagyon régen írtam már, és szörnyen sajnálom, de nem volt időm. Ne haragudjatok.. És azért se, mert valószínűleg nem ez lesz a kedvenc részetek, de fejtsétek ki a véleményeteket nyugodtan és ha esetleg van kérdésetek tegyétek fel.

Puszi Nektek. xx

Néha úgy érzem a vállamon a jól megszokott ördög és angyal páros helyett Liam és Luke párosa ül, akik tömik mindennel a fejemet, így csoda, hogy az még nem robbant fel. Liam minél távolabb akar tartani a szőkétől, aki pedig igyekszik.. Nos.. Talán helyre hozni a kapcsolatunkat? Ezt inkább úgy jellemezném, mint a se veled se nélküled kapcsolatokat, amitől mi különbözünk, hogy nem vagyunk együtt, ahogy barátoknak sem mondanám magunkat. Van Luke és Lacey valami kötelékkel ami néha szorosabb, néha pedig olyan, mint ha idegenek lennénk. Sose voltam még ilyen helyzetbe, így fogalmam sincs mit kéne tennem. A gondolataimból a dobolása zökkentett ki, amit ujjaival hozott össze a kocsi tetején. Felvontam szemöldökömet ezzel jelezve, hogy meg kéne ismételnie még egyszer mondandóját. Szemeit forgatva lengette meg arca előtt a kulcsot, majd laza mozdulattal dobta felém, amit ügyesen el is kaptam egyik kezemmel. Arckifejezése elég volt ahhoz, hogy tudjam, azt hitte el fogom véteni így kiöltöttem rá nyelvemet mielőtt előre mentem volna ajtót nyitni.
- Luke!- kiabálnom kellett, mert még a szatyrokkal vacakolt kint.- A telefonom ott maradt a műszerfalon.. Légyszi hozd be!
- Szerencsétlen vagy!- a válaszát hallva elnevettem magam majd beljebb léptem, azonban testemben egyszerre fagyott meg a vér, mozdulatlanná váltam. Képtelen voltam megszólalni vagy reagálni, teljesen leblokkoltam és csak néztem az előttem álló személyt, akinek arcán kedvesnek nem mondható mosoly jelent meg.- Lace.. Most mit állsz ott, nem segítenél?- nem láthatta amit én, csupán néhány pillanat múlva. A szatyrok a földre estek kezeiből, tartalmuk pedig gurulva szóródott szét a sötét parkettán. Luke teste megfeszült majd kissé maga mögé tolt.- Mit akarsz itt?
- Csak látni akartalak titeket.
- Ne szórakozz velem..- hangja tele volt dühvel és fenyegetéssel. Ahogy az ő, úgy az én lélegzetvételem is megduplázódott. Az emlékek túl frissek voltak ezzel az emberrel kapcsolatban, és nem terveztem, hogy újakat szerzek, már az is elég, hogy egy életen át kell majd bámulnom a tenyeremen levő heget.- Megkérdezem még egyszer.. Miért vagy itt?
- A fiam vagy..- kezdett bele mosollyal az arcán. Luke azonban nem találta ilyen viccesnek sem a helyzetet, sem a kijelentést, miszerint a fia. Keze ökölbe szorult és ahogy elnéztem igen erős önkontrollra volt szüksége ahhoz, hogy ne essen neki a férfinak.- Mindig is az voltál.. És az is leszel.- és akkor leesett.. Nem Luke miatt volt ott.. Vagyis ő csak egy eszköz volt számára, ahogy mindig is, de ezúttal ellenem akarta használni. Pontosabban ellenem akarta fordítani. Mielőtt bármit is mondhatott volna még megelőztem.
- Tudom mit akarsz, de nem fog működni.- hangom határozott volt, tisztán kivehető volt belőle a gyűlölet. Robert rám emelte tekintetét és felvonta szemöldökét némi kíváncsi arckifejezéssel párosítva. Ki akarta belőle hozni azt az énjét, aki bármire képes ha erőszakról van szó, ezáltal pedig ellene akart fordítani, csupán azt nem tudtam miért. Kiléptem a szőke takarásából, ezzel is bizonyítva, hogy már nem tartok tőle.
- Valóban?
- Miért?- Luke nem értette a beszélgetésünket, ide-oda mozgatta fejét köztem és Robert között.
- Erre nem jöttél rá?
- Megkérdezném ha így lenne?
- Gondolkozz egy kicsit.- nem szólaltam meg, ahogy senki sem a szobában. A feszültséget szinte tapintani lehetett és a mellettem álló fiú szép lassan kezdte elveszteni az önkontrollját.- Melletted tudja uralni magát.. Megváltoztattad. Erősebbé tetted a jelenléteddel.. És ez nekem nem tetszik.- szavai hallatán szívem a torkomban dobogott. Miért éreztem úgy, hogy valami szörnyűség fog történni? Ezzel az érzéssel azonban nem voltam egyedül, Luke újra maga mögé utasított, ezúttal viszont keményebben.
- Itt az ideje menned.- hangja fagyos volt és egyben fenyegető.
- Ohh, pedig van számodra egy meglepetésem..- egyikünk sem válaszolt.- Lent megtalálod.- arcán újra gúnyos mosoly jelent meg, ami csak fokozta az érzést a gyomromban.
- Miről beszélsz?
- Azt hittem egyedül leszek míg titeket várlak, de nem így volt.- Luke karjai elernyedtek. Anélkül, hogy láttam volna arcát tudtam, baj van.- Én a helyedbe sietnék ha azt akarod, hogy túlélje, bár ki tudja..- megvonta vállát.
- Ash..- kisebb sokk hatás ért, mikor a szőke kimondta a nevet. Szinte egyszerre hagytuk ott a férfit és rohantunk a helységhez. Az ajtó előtt Luke habozott, hogy vissza menjen-e és addig üsse a mostohaapját míg csak lehet, végül tekintetünk találkozott és azonnal kinyitotta az ajtót. A lépcsőket kettesével szedtük, egyikünk sem tudta mi vár ránk odalent. Amint felkapcsolódott a villany, és megláttuk a földön fekvő fiút sikoly hagyta el számat. Egy emberként térdeltünk le mellé és szólongattuk a nevén. Minden csupa vér volt, ő pedig nem mozdult. Luke könnyes szemmel könyörgött a fiúnak, hogy keljen fel, de nem reagált, hívtam a mentőket, a többieket is értesítettem. Fájdalmas volt látni, nem csak Ash vérbe boruló testét, de Luke kétségbeesettségét is, ahogy próbálja felkelteni barátját. Ő az az ember, aki nem ezt érdemli, aki önzetlen és volt célja az életben.. A fájdalom méregként áradt szét testemben, még ha nem is állunk egymáshoz olyan közel, mint ahogy azt abban a pillanatban éreztem. Nem tudtuk mi fog következni, csupán próbáltuk elszorítani a sebet még ha talán már késő is volt.

18. fejezet

- Lacey.. Mit kell még tennem, hogy bízz bennem?
- Semmit..- arcán egy pillanatra meglepettség futott át, apró mosollyal, de hamar leesett neki, hogy nem fejeztem be, és nem csak ennyi volt.- Semmit sem kell tenned.
- Akkor?
- Csak mond el.
- Még is mit?
- A történetemet.. A múltamat.
- Lace..
- Azt akarod, hogy bízzak benned, igaz?- bólintott válaszul.- Csupán ennyit kell tenned.- kissé felnevetett, de látszott rajta, hogy nem örömében teszi.
- Miért ilyen nehéz a mi kapcso..- szavába vágtam mielőtt befejezhette volna nekem szánt kérdését.
- Ez nem egy kapcsolat. Ez egy..- kerestem a megfelelő szavakat, de hiába.. A szőke arcára kíváncsiság ült ki, mosollyal várta a folytatást, nekem azonban fogalmam sem volt mit kéne mondanom. Ez a "Luke és Én" dolog homályos, és ködös.
- Barátság?
- Nem.. A barátok nem veszekednek úgy egymással, ahogy mi és megbíznak a másikban. Ez az alapja.- az utolsó mondatot megnyomtam, kissé grimaszoltam is hozzá, hátha végre egyszer én nyerek.
- Miért olyan fontos, hogy tudd a múltadat?- elgondolkodtam egy pillanatra, majd leültem mellé az ágyra.
- Ha ismerem a múltamat.. Ismerem magamat.
- Hidd el.. Nem jó benne élni.
- Nem te hi..
- Tudom. Ha választhatnék, inkább nem akarnám ismerni.- hosszas csend ereszkedett ránk, amit szokásomhoz hívően én és a nagy szám szakítottunk meg.
- Mi történt az apukáddal?- rám emelte tekintetét, de meglepetésemre semmi düh nem volt benne, sokkal inkább fájdalom volt leolvasható egész arcáról. Sajnáltam.. Sajnáltam az élete miatt, és amiken keresztül kellett mennie. Valahol azonban.. Mélyen legbelül mindig is egy kicsit elítéltem amiért ezt az életet választotta magának.. Elítéltem egészen addig, míg ki nem derült, hogy segít a hozzá hasonló sorsra került embereken, még ha nem sokszor nem is a legjobb célokra felhasználva erre a 5SOS-t.
- Meghalt. Sosem találkoztam vele.
- Sajnálom.- kezemet övére tettem. Bele sem tudtam képzelni magam a helyzetébe, egy ennyi idős fiú nem ezt érdemli, nem ilyen életet érdemel. Lehajtott fejjel gondolkodtam a dolgokon. Tudtam, hogy sosem volt könnyű neki, de azt nem, hogy ennyire.
- Nem véletlenül nem mondom el a dolgokat.. Nem akarlak szenvedni látni.
- Luke..
- Kérlek.- szólásra nyitottam számat, de mielőtt bármit is mondhattam volna, megelőzött.- El fogom mondani, ígérem, de még nincs itt az ideje.- ennyiben hagytam ezt a témát. Feleslegesnek éreztem tovább erőltetni, hiszen úgy sem fogja elmondani, nekem pedig nem áll szándékomban felidegesíteni. A fejemben azonban nincs kikapcsoló gomb, így a gondolatok ezúttal is fénysebességgel száguldoztak. Mi lehet a múltamban, ami annyira rossz, hogy inkább megóvna tőle? A sok hülye film miatt szépen lassan terroristákkal és bűnözőkkel megalkotott elméletekkel lett tele a fejem. Az is lehet, hogy a szőke csak elnagyolja magának.. Akinek ilyen élete van képes az apró dolgokat is súlyosnak látni, de nem tudok semmit sem mondani, míg meg nem tudom ki vagyok valójában.- Túl sokat gondolkodsz.
- Tudom.- megrántottam vállamat.- Te pedig túl sokat vállalsz ezzel az egésszel.
- Lace.. Ezt már megbeszéltük.
- Azt is tudom.- felkeltem, mire felvont szemöldökkel nézett rám.- Mennem kell, Liam már vár.- apró mosolyt küldtem felé. Arcán valami átsuhant, de magam sem tudtam pontosan mi, így figyelmen kívül hagytam. Az ajtóban fordultam vissza, csak hogy esélye se legyen visszavágni vagy ellenérvekkel bombázni.- Néha magadat kéne előtérbe helyezni és nem a többieket.- mélyen néztem szemébe, majd kiléptem az ajtón. Így is túl sokat voltam megint vele.. Csupán azért jöttem, hogy meggyőződjek tényleg rendbe jött a múltkori incidense óta, de ahhoz képest szépen témát váltva normális dolgokról kezdtünk beszélni, ami nálunk nagyon furcsa. Szinte soha nem volt olyan alkalom, amikor ne a bandához kapcsolódó téma lett volna az aktuális. Néha úgy érzem idegenek vagyunk egymás számára, de néha pedig ennél sokkal több.. Szeretném jobban megismerni, kiismerni, de ehhez arra lenne szükségem, hogy megnyíljon előttem.. Igaz, többször teszi, de olyankor alig pár perc múlva ráeszmél mit is mond és kiakadva elkezd velem veszekedni. Ez nem állapot.. Így még a barátomnak sem nevezhetem. Így csak van "Luke és Lacey", akik néha megmentik a másik életét. A barátom már várt rám mikor hazaértem. Nagy öleléssel üdvözölt, majd nagy szemekkel mért végig, amiből tudtam, hogy pár pillanat múlva néhány kérdést is társít majd, így inkább meg sem szólaltam.
- Megint veszekedtetek?
- Nem.
- Nem értem miért mész mindig vissza hozzá.. Csak játszadozik veled, te pedig hagyod.- ledobtam táskámat a földre és leültem a fotelba.
- Nem ismered.
- Ahogy te sem.
- Liam.. Nekem nincs kedvem ehhez.
- Hát persze..- kissé felnevetett. Hangjában a gúny tisztán érződött.
- Ezt most hogy értsem?
- Hát nem veszed észre? Nem kellesz neki.. Csak egy bábu vagy, ahogy te is megmondtad már.. Úgy rángat a zsinóron, ahogy csak akar..- elnéztem az ellenkező irányba, ugyanis igaza volt, mégsem akartam beismerni magamnak. Hinni akartam, hogy fontos vagyok a szőkének és nem csak egy játékszer.

17. fejezet

Sziasztok Drágáim !

Szörnyen sajnálom, hogy nem tudtam tartani mostanában a megszokott időpontot a részekkel, de nem volt túl sok időm írni. Dolgoztam egész nyáron, most jöttem haza Pestről és próbáltam kihasználni még a nyarat. Nem tudom, hogy lesz a sulikezdéstől, idén végzős leszek, szóval húzós év elé nézek, de nem hagyom cserben az olvasóimat. Remélem megértitek és kitartást a sulihoz.

Puszi Nektek. xx

Kezemben egy bögre forró teát szorongattam, miközben csupán meredtem magam elé. Mostanában jobban megviselnek az új infók.. Mondjuk úgy, bármivel kapcsolatban. Lassan az őrületbe kergetnek a saját gondolataim, túl sok minden van, ami miatt aggódnom kell, ami miatt nem élhetem már azt az életet, amihez egykor szoktam. Már nem az a lány vagyok, aki lejárt a haverokkal a pályára, aki a legjobb barátjával töltötte az egész napot, tele hülyeséggel és ha megkérdezték, hogy mi baja van, csupán annyit mondott; élvezem az életet. Az élet, amit most élveznem kéne tele van fenyegetéssel, és egyéb kellemes félelmet kiváltó dolgokkal. Amint behunytam szemeimet, az emlékek villámként villantak be elmémbe.
Lassan közelítettem meg az ágyban fekvő fiút, nem tudtam mire kéne számítanom a történtek után. Nem csak a külsejére, de a viselkedésére is értettem. Sötét volt, így nem igazán láttam arcát, a kocsiban pedig szó szerint féltem rá nézni. Nem bírom a vér látványát, ahogy az erőszakot sem, mégis ez lett az életem egyik "kihagyhatatlan" párosítása. A tenyeremre néztem, eszembe jutott, hogy nem csak őt bántották már mióta ismerjük egymást. Gyorsan el is hessegettem gondolataimat és leültem mellé. Rosszabbul nézett ki, mint azt gondoltam, így fájó volt ránézni. Vagy percekig csend honolt a szobában, miközben egymás arcát fürkésztük.
- Hogy vagy?- kissé elnevette magát, amit nem tudtam hova tenni, így inkább figyelmen kívül hagytam reakcióját.
- Te nem erre vagy kíváncsi.- szemeimet forgattam. Mindig ezt csinálja, ami szörnyen idegesítő. Igen, nagyon érdekelt mi történt, de ezúttal jobban foglalkoztatott az a kérdés, hogy hogy van.- Nem teszed fel a kérdést?
- Ki tette ezt veled?
- Ugyan Lace.. Mind a ketten tudjuk, hogy téged nem ez foglalkoztat.
- Én nem te vagyok, Luke.- hangom halk volt, próbáltam érzelemmentesen válaszolni, de nem voltam biztos magamban.
- Mégis olyan kérdést teszel fel, amire te is tudod a választ.
- Robert?- a kérdésemre amolyan 'csak hogy leesett' fejjel nézett rám.- Miért?
- Miattad.- szólásra nyitottam számat, de megelőzött.- Tudni akart valamit.
- Elárulod, vagy..?
- Nem hiszem, hogy tudni akarod.
- Luke.. Nem vagy az apám. Ne dönts mindig helyettem.- kissé felemeltem hangom, mert tényleg mindig helyettem döntött, mondjuk úgy mindenben. Vártam válaszát, de hiába, így inkább felkeltem mellőle. Már mentem is volna a gondolattal, hogy megint hülyeség volt idejönni, de megragadta karomat.
- Tudni akarta mennyire vagy fontos.- szívem hatalmasat dobbant, a levegő megakadt torkomban és hirtelen szóhoz sem jutottam. Lassan újra helyet foglaltam az ágy szélén, mire ő felült, így arcunk egy vonalban volt, alig pár centiméterre egymástól. Ajkaim kiszáradtak, nagyot nyeltem mielőtt megszólaltam volna.
- És mennyire vagyok fontos?- hangom szinte csak suttogás volt. Elvesztem kék szemeiben, ha akartam volna se tudtam volna levenni tekintetemet az övéről.
- Mit gondolsz?- lassan mozgott. Eltűrt egy kósza tincset fülem mögé, majd ujjával végigsimított arcomon. Légzésem a szívemmel párhuzamban gyorsult fel, képtelen voltam megszólalni, ahogy reagálni is.
- Honnan tudsz ennyit rólam?- talán akaratom ellenére ejtettem ki a szavakat. Nem is tudom mi ütött belém, a gyors témaváltással, de már nem is számított.
- Többet tudok rólad, mint azt gondolnád.- arcán mosoly jelent meg, nekem azonban már nem volt kedvem mosolyogni.
- Miért fontos, hogy mindent tudj rólam?
- Hogy meg tudjalak védeni.
- Ezt.. Nem értem.
- Nem baj.- ajkát mosolyra húzta. Behunytam szemem és megfogtam arcomon pihenő kezét.- Tudom mi érdekel még mindig, de hidd el.. Jobb, ha nem tudod.
- Minden az én hibám..
- Ez nem igaz. Én döntöttem így.- már tettem volna is fel a kérdést, de ezúttal sem engedte.- Melletted.
- Miért?
- Őszintén?- aprót bólintottam.- Eleinte azt hittem könnyen adod majd magad.. De te más vagy, mint a többi.. Nem félsz tőlem.. Nem félsz szembeszállni velem és emlékeztetni ki vagyok.. Úgy érzem..- egy pillanatra elhallgatott.- Úgy érzem benned bízhatok.- lehajtottam fejemet, sóhajtottam majd lefejtettem arcomról kezét.
- Pont ez az.. Én nem tudok bízni benned, hiszen még csak nem is ismerlek.- szemeiben fájdalom jelent meg.- Sajnálom.- suttogtam, majd felkeltem és kisiettem a szobából. Szemeimet könnyek lepték el, mégsem engedtem érzéseimnek.

16. fejezet

Éjszaka, mikor felriadok álmomból és nem tudok tovább aludni, csak meredek magam elé, és úgy érzem.. A sötétség felemészt. Szépen lassan értem nyúl, majd hirtelen magával ránt a nagy ürességbe. A levegő olyankor sokkal nehezebbnek tűnik és az az érzés.. Leírhatatlan. Tehetetlennek érzem magam a sűrű, fekete köddel szemben, ami csak arra vár, hogy beismerjem; összetörtem. De ahogy mondani szokás, az élet megy tovább.. Liam segített a dolgok végére járni, Luke igazat mondott a szüleimmel kapcsolatban, legalább is ami a halálukat illeti. Autóbalesetben haltak meg, egy ittas pasas beléjük ment, miközben ők ide, Londonba tartottak. Már sosem fogjuk megtudni miért akartak visszajönni, ahogy azt sem, miért dobtak el maguktól a születésem után, de ami azt illeti nem is keresem a válaszokat. Miért tenném, ha csak fájdalmat okoznék vele saját magamnak. Semmi értelme a múltat bolygatni.. Összerezzentem ijedtemben, a telefonom hangos csipogása töltötte be az eddigi üres, csendes teret. A kijelzőn alig múlt éjjel kettő, és Luke neve világított az üzenetjelzés mellett. Nem állt szándékomban megnyitni, mert nem érdekelt, ahogy a szőke sem.. Mint mindig, ezúttal is a kíváncsiságom győzött. Egy címet küldött, de ötletem sem volt miért, így felhívtam volna, ha elérhető lett volna. A telefonja addigra már ki volt kapcsolva. Ha másról lett volna szó már rég visszafeküdtem volna aludni.. Vagyis hagyni, hogy az elmém elvesszen a nagy semmiben.. De mivel a szőkétől jött az üzenet így hosszas percek után sóhajtva keltem fel a puha ágyból és kaptam magamra Liam itt hagyott szürke melegítőjét. A séta helyett a kocsit választottam, több okból is, de a legnagyobb az az idő volt. Sosem szerettem egyedül sétálgatni az éjszaka kellős közepén, még ha csak pár utcányira is kellett volna mennem. Mikor odaértem nem állítottam le a motort, csak körbenéztem, de az utcán egy lélek sem volt. Gondoltam megvárom a kocsiban, de néhány perc unalmas ücsörgés után feladtam ezt a tervet és inkább kiszálltam. Lágy fuvallat csapta meg arcomat, az idő szörnyen fülledt volt, és ez az apró hűvösebb levegő csupán néhány pillanatra szüntette meg a szinte már elviselhetetlennek mondható meleget. Az utcát több lámpa világította meg, még sem volt valami barátságos hely. Régen elkerültem a város ezt a részét, mindenki tudta miért.. A drogosok helye volt, és aki nem tartozott ide.. Nos, nem mindig volt jó vége a dolgoknak. Liam sokat mesélt róla, hiszen az apját volt, hogy szinte naponta kihívták ide, de a vége mindig ugyan az lett.. Mire kiértek már csak a telefonáló volt ott, aki azt sem tudta milyen nap van. Nem rég azonban megváltoztak a dolgok, és akik eddig itt éltek elmentek, már az emberek sem félnek erre járni, de ezt is csak a barátomtól tudom és onnan, hogy kihallgattuk az apukája egyik telefonját. Nem tudtuk miért hagyták itt a drogosok a törzshelyüket, amikor idáig szent helyként tekintettek rá, de őszintén szólva nem bánom, hogy elmentek. Elővettem a telefonomat és tárcsáztam a szőke számát, de az még mindig ki volt kapcsolva. Sóhaj hagyta el számat és indultam vissza a kocsimhoz, hogy hazamehessek és folytathassam az alvást, de tőlem pár méterre valami megmozdult a sötétben. Láttam.. Nem vagyok bolond. A pulzusom hirtelen az egekbe szökött, az adrenalin méregként áradt szét testemben, egy pillanatra mozdulni sem tudtam, de mikor megláttam szőke tincseit megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. Nagy léptekkel szeltem át a kettőnk közötti távolságot, és álltam meg előtte, azonban nem tudtam megszólalni. Csak néztem rá, mint egy ijedt kisgyerek, aki valami szörnyűséget tett. Vér szaga keveredett a levegővel, ami tőle származott. Leguggoltam hozzá, hogy megnézzem közelebbről is, de talán hülye ötlet volt. Szám cserepessé vált, a levegő nehéznek tűnt és szemeit elnézve a sírás fojtogatott.
- Mi történt?- hangom alig hallható volt, szinte csak suttogás.
- Fel kell hívnod a srácokat.
- Nem.- a fejemet ráztam.
- Lacey ez most nem a legjobb pillanat.- mordult rám. Hihetetlen, hogy még ilyen állapotban is képes hozni a szokásos bunkó stílusát.
- A kórházat hívom és ők ma..- nem engedte meg, hogy befejezzem a mondatot, kezét enyémre téve állított meg a tárcsázástól. Megijedtem egy pillanatra, de csak a hirtelen mozdulat miatt.
- Ashton az, akit fel fogsz hívni.- eszem ágában sem volt vele vitatkozni, ugyanis nem tudtam mennyire lehet vészes a sérülése, így inkább felhívtam a fiút. Míg beszéltem vele néhány lépéssel arrébb mentem Luke-tól. Nem beszéltem vele sokat, csupán néhány percet, de az idő alatt is oda kellett figyelnem, hogy megértsem mit hadar a vonal másik végéből. Nem kérdeztem semmit, bár nem is volt rá alkalmam.. Egyet kellett csak tennem. Elvinni őt hozzájuk minél előbb. A szőkéhez léptem, aki egyre rosszabbul nézett ki.
- Hé.- arcát magam felé fordítottam.- Indulnunk kell.- szinte észrevehetetlenül bólintott. Luke rosszabb állapotban volt, mint azt gondoltam, vagy percekig tartott mire fel tudtam szedni a földről, és még annál is többe, míg eljutottunk a kocsimig. Beültettem magam mellé és már szálltam is be. Bekapcsoltam a fűtést, annak ellenére, hogy szörnyen meleg volt odabent, de a szőke bőre lassan jégcsappá vált. Ashton hangja a telefonba komoly volt és határozott, így nem törődve a táblákkal és a sok hülyeséggel, csak tapostam a gázt. A négy fiú már várt ránk, szinte egy emberként jöttek hozzánk és vitték be a szőkét. Követtem őket, bár legszívesebben elmentem volna. A háttérben ülve figyeltem, ahogy ellátják sebeit. Fejemet kezemmel támasztottam, ugyanis már négy óra is elmúlt és semmit sem aludtam az éjjel, így volt, hogy néhány percre elbóbiskoltam a fotelban. Elmehettem volna, de nem tettem, talán mert féltettem. Magam sem tudom miért, de törődök vele, még ha ezt nehéz is beismerni. Egy kéz lágy érintésére nyitottam ki újra a szemem, Ash volt az.
- Ne haragudj.- a fejemet ráztam és elnyomtam egy ásítást.
- Hogy van?- fejemmel a kanapén alvó fiúra böktem.
- Szerencséje volt, hogy ott voltál.- nem válaszoltam.- Hogy kerültél oda?
- Küldött egy üzenetet.- összeszűkítette szemeit, majd vonásai ellágyultak.- Honnan tudtad mit kell tenned?
- Orvosi..
- Várj, te..?
- Nincs diplomám.- arcán mosoly jelent meg.
- Én azt hittem..
- Luke támogatott.- megszólaltam volna, de szavamba vágott.- Anyagilag is.- ennyiben hagytam ezt a témát, ahogy ő is.- Ha gondolod haza mehetsz, egy ideig nem fog felébredni.. Felhívlak amint magához tért.- bólintottam és felkeltem onnan. Már az ajtóban voltam mikor nevemet hallva hátrafordultam.- Megmentetted.- szó nélkül mentem ki a házból, de tudtam, hogy ezt nem hagyom annyiban és amint magához tér, válaszolnia kell.

#3 Díj

Zselyke Szeri, nagyon szépen köszönöm a díjat ! :) x

10 dolog magamról:

- Szeretek ByTheWay koncertekre járni, imádom a srácokat, nagyon tehetségesek.

- Egyre jobban nyílok meg az embereknek.

- Sok olyan dolog van, amit bár ne tettem volna meg.

- Szeretek rajzolni, olyankor nem gondolok a gondjaimra.

- Nem szeretem ha hülyének néznek.

- Sorozatfüggő vagyok.

- Mondhatni nem tudok twitter nélkül élni.. Kockaaaa.

- Nem szeretem az augusztust, még ha akkor is van a szülinapom.

- Utálom a szemüvegemet.

- Olyan vagyok, mint Mikey.. 3 havonta festem a hajamat.

Válaszaim:

Mivel töltöd a szabadidőd legnagyobb részét? Vagy otthon vagyok, vagy kimegyek a barátaimmal.

Mikor próbáltál ki utoljára, valami új dolgot? Őszintén? Fogalmam sincs.

Utoljára melyik dalt hallgattad? Austin Percario - Headstrong

Szerinted kik sorolhatóak a helyes pasik közé? (1D-n kívül, hiszen az apal) 5SOS, Union J, Dylan Sprayberry, Tyler Posey, Dylan O'Brien, Jack Wilshere, Theo Walcott, Matt Damon, Josh Hartnett, Ian Somerhalder.. És még sorolhatnám.

Életed legboldogabb pillanata? Amikor megkaptam az első kutyámat.

Milyen színt adnál a nyárnak? (Pl: Tél-Fehérség/ Tavasz..) Sárga.

Ha lehetne, szeretnél örökké élni? Határozottan nem.

A szüleidben, vagy a barátaidban bízol meg jobban? Magamban.

Sorold fel a 3 kedvenc bandád. 1D, 5SOS, ByTheWay

Életcél? Szeretnék sportriporter lenni és kint dolgozni Angliában.

15. fejezet

- Lace.. Nem ülhetsz itt egész nap, mint akinek csak napjai vannak hátra.- nem néztem rá, ahogy válaszolni sem volt erőm. Halk sóhaj hagyta el száját, majd mellém ült. Vállamra tette kezeit, felé fordítottam tekintetemet és néhány pillanat múlva már karjai közt folytattam a zuhogó eső bámulását a szobám ablakából. A szívem millió apró darabkára hullott szét a szőkével való legutóbbi találkozásom óta. Mondhatni majdnem mindenre fény derült, aminek már épp itt volt az ideje, azonban az ellenkezője történt, mint amit vártam. Túl sok volt ez nekem egyszerre, annyira, hogy szinte már kezelhetetlenné váltak az érzéseim. Tudom, hogy Liam mellettem van, de nem pazarolhatja rám az összes napját, hogy támaszt nyújtson. Neki is meg van a saját élete, amibe lassan én csak a folyamatos gát leszek.
Minden olyan gyorsan történt, reagálni sem volt esélyem mikor megláttam. Feltettem volna a kérdést, hogy mégis hogy jutott be a házba, de nem először tette ezt, és mivel először sem kaptam rá választ, számítottam rá, hogy ezúttal sem kaptam volna. Nem adott lehetőséget egy szóra sem, ajkaimat szólásra nyitottam, de azonnal szavamba vágott.
- Tudni akartál mindent.- hangja cseppet sem volt nyugodt. Elképzelni sem tudtam mi történhetett, és miért van itt, ilyen állapotban. Luke zilált, és teste megfeszült, ami óvatosságra intett. Az idő alatt, amit vele töltöttem már rájöttem, ha így áll előttem, nem tanácsos tovább idegesíteni, mert csak rosszabb és agresszívabb lesz. Képtelen uralkodni magán, semmi önuralma sincsen, amit én a gyerekkorának tudhatok be. A mostohaapja miatt lett ilyen, és ha változtatni akar.. Ha egyáltalán akar.. Nagyon nehéz lesz neki, sőt szinte lehetetlen, mivel ő neki így tökéletes minden.
- Luke?- hangom bizonytalan volt. Annak ellenére, hogy eddig nem vált be nálam a megfélemlítése, most elég hatásosra sikeredett.- Robert t..
- Semmi közöd hozzá.
- Még is itt vagy.- pulzusom szépen lassan növekedett, vele együtt a levegő csak még nehezebb lett. Rossz előérzetem lett, de magam sem voltam biztos a folytatásban.
- Tudni akartad az igazat? Hát tessék. A szüleid tényleg elhagytak, mert nem volt rád szükségük, csak teher lettél volna számukra. Hogy honnan tudom? Ismerem a múltadat Lacey, ahogy mindenkiét magam körül, és ha azt hiszed, hogy hazudok, hát nagyon tévedsz!- még a vér is megfagyott bennem. Képtelen voltam a szavak formálására, egy pillanatra még a lélegzetem is elállt.- Az igazi szüleid nem szerettek, és már nem is fognak. És tudod hogy miért? Mert meghaltak!- ajkaim elnyíltak egymástól. Nem tudtam, hogy igazat mond-e, vagy sem, mégis hittem neki.- Pontosan négy hónapja!
- Hazudsz.- hangom alig hallható volt. Miért hazudott volna erről? Miért tenné.. Mégis ez a szó egyfajta menedéket nyújtott nekem, de nem elég stabilt. Pár pillanat múlva lerombolta azt is.
- Mindenki más hazudik körülötted rajtam kívül. Mit gondolsz? A kis barátod miért nem mondta el?! Mert nem akarta, hogy tudd az igazat! És az állítólagos családod?! Velük mi van? Ha annyira szeretnének, már rég elmondták volna, nem gondolod?!
- Fogd be Luke!- könnyek folytak végig arcomon.
- Nem..- kissé felnevetett, de közel sem boldogságában.- Hazugságban élsz Lacey, hát nem veszed észre?!
- Aki hazudik, az te vagy!- kitartottam emellett, holott már közel sem hittem magamnak.
- Tudod, hogy ez nem igaz.- a fájdalom szétáradt a szívemben, és mint valami atomfegyver, teljesen elpusztította, maga mögött hagyva a nagy semmit, tele káros következményekkel.- Tudod miért szólítottalak meg aznap? Mert ugyan olyan vagy, mint én, vagy a többiek.
- Nem! Mi nem hasonlítunk.
- Ohh, dehogynem.. Miért akarsz még mindig a tévhitedben élni? Miért nem fogadod el az igazságot?! Nem erre vágytál már mióta?!- hangja kissé ellágyult mikor újra megszólalt.- Már a bandámba tartozol.
- Soha..
- Egy vagy közülünk Lacey..
- Menj el..
- Nem bújhatsz el az igazság elől é..- szavába vágtam. Idegesített, hogy azt hitte, ezután majd a karjaiba omolva fogok könyörögni, hogy had csatlakozzak hozzájuk.. Hogy velük legyek.. De tévedett. Soha sem fogok a 5SOS-hez tartozni, ahogy hozzá sem. Én nem fogom követni az utasításait, mint egy szófogadó kiskutya, és nem fogok mindent feladni amit eddig építettem, csak mert az életem hazugság volt. Nem tudom másnál ez a szöveg hogy működhetett, de egy valamiben biztos voltam, nálam nem jött be.
- Oké, az életem talán mindvégig kamu volt, de ahogy más is, te is csak hazudtál! Ha annyira nagylelkű lennél, mint ahogy elmondtad, miért nincs aki szeretne téged? Vannak az embereid és ennyi, ők sem szeretnek, csak hálásak, mert befogadtad őket! Hát nem érted Luke? Ha így folytatod egyedül maradsz, mielőtt még rájönnél milyen ember is vagy! Idejössz és a fejemhez vágod, hogy a szüleim gyűlöltek, és elvárod, hogy a karjaidba rohanjak és menjek veled a buta bandádhoz?! Fogalmam sincs kinek képzeled magad, de ahogy már vagy százszor említettem.. Kezdesz teljesen olyanná válni, mint a mostohaapád! Szóval gratulálok, elérted, hogy az életem romokba heverjen.- látásom elhomályosult a sós cseppektől, amik egymással versenyt futva szánkáztak végig arcomon.- Most már büszke lehetsz magadra.- hangom halkra váltott. Összetörtem, és ezen már képtelen voltam felülkerekedni.

Csak álltam és néztem, ahogy szépen lassan felfogja szavaim súlyát, majd csendben távozzon a szobámból. Az érzések gyorsan törtek fel belőlem. Képtelen voltam uralkodni magamon, a sírás és a fájdalom legyőzött. A mellkasomban az egyre csak feszülő érzés perceken belül elviselhetetlenebbé vált.
- Te tudtál róla..?
- Miről beszélsz?
- A múltamról.
- Ha tudtam volna, már rég elmondtam volna neked. Ennyire nem ismersz?
- Már magamat sem ismerem..