31. fejezet

Liam és köztem minden a helyére állt. Nem tudom, hogy a személyiség változásom az oka, vagy az, hogy Luke eltűnt a képből, de sikerült mindent a helyére tennünk. Bár ha jobban belegondolok, az oka az, hogy rájöttem ki is valójában a szőke, és nem csak mondogattam az üres szavakat, el is fogadtam.. Mert mi mást is tehetnék? Luke nem az, aki egykor volt, habár néha fogalmam sincs ki volt és most kicsoda.. Nem akarom, hogy az életem hátralevő részében ő is szerepeljen, legalább is szeretném elhinni, hogy így van. Néha úgy érzem egy részem mindig is kötődni fog hozzá valamilyen oknál fogva és bármennyire is szeretném leszakítani ezt a darabot, képtelen vagyok..
- Kitalálhatom?- összerezzentem, majd hirtelen megfordultam.- A kék szemeire gondolsz?
- Mit keresel itt?
- Tartozol nekem, amiért nem öltem meg a hősszerelmedet és a kis barátait.
- Már bánom, hogy így döntöttem.- arcán mosoly jelent meg.- És.. Ő nem az én s..
- Persze.- szemeimet forgatva engedtem el a megjegyzését. Volt benne valami, ami nem keltett bennem félelmet. Nyugodt volt, és talán kedvesnek mondanám, de lehet, hogy csak amiatt nem féltem tőle, mert maximum 22 éves lehetett, többet nem adok a kisfiús mosolyára, ami nem mellesleg csak még jóképűbbé tette. Miket beszélek.. Nem mondhatok ilyet róla, még ha igazam is van.
- Azt mondtad sokat érek, ahhoz, hogy meghaljak.. Miért?
- Látom figyeltél a szavaimra.
- Nem volt nehéz.. Miattad kellett hetekig egy kocsiban utaznom messze az otthonomtól.
- Elnézést, nem akartam, hogy elmenj, de a barátod..- tartott egy kis szünetet, ha hatáskeltésnek szánta, bejött, de talán csak kereste a megfelelő szavakat. Inkább nem tettem megjegyzést a "barát" jelzőre, feleslegesnek láttam.- Elég védelmező típus.
- Inkább mániákus.. De ezzel nincs egyedül.
- Pedig ha megtudod mit szeretnék..- arcán újabb mosoly jelent meg, barna szemei felcsillantak. Fogalmam sem volt mire készül..
- Még csak a nevedet sem tudom.- kissé oldalra billentette fejét, a földre pillantott majd vissza rám, de a mosoly ezúttal is ott volt arcán.
- Kyle.
- Szóval, mit akarsz tőlem, Kyle?
- Ne siessünk ennyire előre, Sweetheart, inkább meséld el, hogy keveredtél bele az életébe.- végképp összezavarodtam, és ez idegesített, de a legrosszabb mindebben az volt, hogy teljesen a vonzereje alá vont. Szándékosan tette, tudom.. Azok az apró mosolyok, és a nézése, valamit el akar velük érni, és ha így folytatja.. Tudtam, hogy csak játszik velem, még sem tudtam másképp cselekedni, mint ahogy kérte. Valami volt a tekintetében.. Valami ismerős, és bár nem hoztam fel, de úgy éreztem bízhatok benne.. Mélyen szívtam be a levegőt, próbáltam józan maradni amennyire csak tudtam.. Fogalmam sem volt mi történik velem, de az emlékek néhány pillanat múlva tisztán villantak be. A pillanat, amikor végre kiléphettem a kávézó ajtaján, hulla fáradtan.. Ha aznap más utat választok, talán nem futottam volna össze vele.. Az érzés, amikor karom után nyúlt, az undort váltotta ki belőlem, hiszen még csak nem is ismertem.. Ha nem lettem volna az a kíváncsi személyiség, és nem követtem volna, hanem elrohantam volna, hazáig meg sem állva, most nem tartanék itt. De nem, nekem válaszok kellettek, hogy ki ő, honnan tudja a nevemet, és mit akar.. Ha kiugrottam volna az ablakból, menekülés gyanánt, vagy ha csak hallgattam volna szavaira, és nem mozdultam volna onnan..
Ezek csak buta döntések voltak, amiken már nem változtathatok soha. Az emlékképek arról a napról egymást váltogatva ugrottak be, és akkor..
- Várj.. Én.. Ismerlek..- mintha csak erre várt volna, mosolya a legszélesebb volt.- Ott voltál.. Aznap, amikor.. Miért..?- a levegő nehezebbnek tűnt, nem tudtam össze rakni fejemben a kirakóst.- Csak nézted, ahogy velük megyek.. Ott voltál.. Ezt.. Nem értem.
- A legjobb időzítésre vártam már hónapok óta, és aznap.. Megtehettem volna mindent, amire oly régóta vágytam. Ott volt ő, és az egyik kis barátja. Tökéletes volt, de aztán megjelentél te és magukkal vittek. Nem tehettem ezt veled, hiszen ártatlan voltál.
- Miről beszélsz?
- Figyeltünk titeket. Őt.. Erősödött, az oldalán veled, így nem tudtuk mit tegyünk. Vártunk, hátha te is egy leszel közülük.. Hogy legyen okunk, de nem adtál, így lépnünk kellett.
- Elkaptátok az embereit.
- Nem mindenkit, többen megszöktek, ami jól jött.. Gyengítette a tudat, hogy nincsenek vele a végsőkig.- tartott néhány pillanat szünetet. - Visszajött a házba.. Esélyünk adódott a bosszúra, és akkor megjelentél.- nem tudtam megszólalni, hiába próbáltam mondani valamit, egy hang sem jött fel a torkomon.- Vigyáztunk rád Lacey.
- Miért?
- Hogy te tedd meg.. Hogy te végezz Luke-al.- a vér is megfagyott az ereimben.

30. fejezet

Sziasztok Drágáim!

Nem szeretem húzni az időt a hülyeségeimmel, csak szeretném a figyelmetekbe ajánlani a másik blogomat. Ha gondoljátok nézzetek be. KATT IDE

Puszi Nektek. xx

Az ember talán túl sokszor érzi úgy, megfullad a saját világában, vannak akik a sok munka miatt, de vannak, akik a folytonos monotonság miatt vannak ezzel így. És itt a harmadik kategória, vagyis én.. Aki a tehetetlenség és a gyötrelem áldozatává vált, alig néhány óra, nap, hét, vagy inkább hónap alatt. Pár óra elég ahhoz, hogy több személyt is elveszítsünk, pár nap elég, hogy elveszítsük a magabiztosságunkat, majd hetek alatt válik valaki teljesen antiszociálissá, lelki ronccsá, és mire észbe kap a hónapok már szét is tépték odabent, akarata ellenére, de ne gondolja senki, hogy nincs kiugrási lehetőség.. Ohh, nagyon is van, de hiába, hiszen valaki mindig visszaránt a csatamezőre, mindig ugyan oda. Egy lépéssel sem hátrébb, sem előrébb. Csak toporgunk egy helyben, várva a csodát, ami majd megment, mit sem sejtve azt, hogy mi magunk vagyunk a saját megmentőnk. Más nem fog a segítségünkre lenni, elvégre az összes ember önző, és csak magával tud foglalkozni, és így bukik majd el az egész világ. Ironikus, nem? Elmélkedni a világvégéről, de nem hagyhatjuk szó nélkül, elvégre bármelyik pillanatban bekövetkezhet, azonban ez nem csak természeti katasztrófa által történhet meg. Ha valaki meghal, a szeretteinek az érzés egyenlő egy világvégével. Őszintén, nem tudom mi a rosszabb, hogy egy természeti csapás pusztítja el az egészet, vagy egy Lacey nevű lány, akivel csak a baj van. Engedtem, hogy a sötétség a testembe áramoljon hónapokon keresztül, egészen addig, míg túl sok nem gyűlt össze bennem. De.. Az élet megy tovább, ha mindig csak a rosszakon járna az agyunk, egy idő után beleőrülnénk a saját gondolatainkba, szóval lépj át a múltan, és élj a jelennek. Aki egyszer kilépett az életedből okkal tette, hagyd menni.. Én is így tettem néhány nap sírás után.. Hagytam őket menni. Nem volt könnyű, de senki sem mondta, hogy az lesz, és ha tudunk rajta könnyíteni miért ne tennénk meg, főleg ha egy hónapos távollétről van szó, Londonból eltűnve? A fájdalmamat és a haragot, amit éreztem alkohollal akartam enyhíteni, de rájöttem, hogy ennél jobb vagyok, ennél többre vagyok képes, és mivel körülöttem mindenki képes megvédeni magát, én is elsajátítottam ezt-azt. A legjobbtól tanultam, így mikor hazaértem, már nem féltem semmitől, a sötét űr, ami eddig belül tombolt, feloszlott, és a hegek, amiket szereztem már nem gyengítettek, sokkal inkább erősítettek. Kicserélődtem, egy új Lacey Thomson tért haza Londonba.
- Mit keresel itt?- ledobtam a táskámat és megfordultam.
- Honnan..?- nem fejezte be a mondatot.
- Ismerlek.. Mit akarsz?
- Mégis hol voltál?- felkelt a kanapéról és elém lépett. Kék tekintetét nem felejtettem el míg távol voltam, de ezúttal semmilyen érzés nem tört fel belőlem, ami először furcsán érintett, majd megnyugodtam. Arcát fürkésztem néhány pillanatig majd el léptem előle, és hátat fordítottam neki.
- Hiányoztam?- gúnyos mosollyal az arcomon fordultam ismét felé, az utolsó beszélgetésünkből kiindulva a válasz "nem", de a szőkéről van szó, ki tudja mi jár a fejében..
- Mit gondolsz?- belement a játékba, de nem is vártam mást.
- Azt gondolom, hogy egy szemét alak vagy, mert játszottál velem, én pedig egy idióta, amiért hagytam, hogy manipulálj.
- Hűha..- persze, hogy nem erre a válaszra számított, sokkal inkább a másik verzióra, miszerint sírva fogok a karjaiba esni, de ez többé nem fog megtörténni, többé nem hagyom, hogy átverjen és az orromnál fogva vezessen, mint egy buta kislányt.
- Sajnálom ha csalódást okoztam.- hangomban némi irónia volt hallható, amitől szemei csak jobban összeszűkültek.
- Mégis mi történt veled?
- Az emberek változnak, ezt neked kéne tudni a legjobban.
- De nem ennyit.
- Akkor miért vagy még itt? Egyetlen egy kérésem volt, hogy hagyj békén, de te még ezt sem tudod nekem megadni.
- Ha békén hagynálak, nem tudnálak megvédeni.
- Nem kértem, hogy védj meg, Luke!
- De muszáj.- velem ellentétben az ő hangja nyugodt maradt, kicsit úgy éreztem magam, mint ha szerepet cseréltünk volna, eddig ő volt az, aki mindig tombolt, most azonban..
- Nincs szükségem rád, egyedül is tudok vigyázni magamra!
- Akkor nézz csak a kezedre!
- Az nem az én hibám volt.. Te kevertél bele, és ha még nem jöttél volna rá, miattad kerültem mindig bajba! Te hoztad rám Robert embereit, és ő magát!
- De megvédtelek tőle!
- Nem, Luke, nem tetted!- a ház visszhangzott tőlünk. Már egyikünk sem volt képes nyugodt maradni.- Magadra sem vagy képes vigyázni, nem hogy az embereidre!
- Nem tudsz te semmit, Lacey.. Semmit!
- Tudom, hogy nem vigyáztál a testvéremre, és megölték! Tudom, hogy több sírt kellett már ásnotok, mint egy normális embernek! És tudom, hogy próbálod megvédeni őket, de mikor veszed már észre, hogy ez nem élet?
- Fogd be..- fogai közt sziszegte szavait.
- Luke, ők még csak gyerekek, nem adhatsz fegyvert a kezükbe és várhatod el, hogy öljenek! Normális életük lehetne egy családnál, de te nem adod ezt meg nekik!
- Fogd be Lacey!- sosem hallottam még így beszélni, egy pillanatra megrémített, de tudtam, hogy nekem van igazam, és nem hagyhattam, hogy ez így menjen tovább.
- Jó vezető akarsz lenni? Akkor add meg nekik azt amire vágynak.. Egy családot.
- Bár vissza se jöttél volna.- nem nézett rám, csupán kiviharzott a házból.

29. fejezet

- Teljesen elment az eszed?!
- Nagyon szívesen!- ahogy ő is, úgy én is simán lehettem kiakadva. Mégis mit képzelt? Most jön az a rész, hogy én jövök ki rosszul az egészből, pedig nem így kéne lennie. Nem várom el, hogy hálás legyen, de azért ne essünk már túlzásokba..- Ha nem jöttem volna vissza, már lehet, hogy halott lennél!
- Ahogy te is, szóval ne kezd itt nekem ezt az egészet!
- Élek, még ha ez fáj is neked! Nem akartam veszekedni, de veled nem lehet szépen beszélni! Csupán tettem, amit kellett, elég idős vagyok már hozzá, hogy tudjak dönteni saját magamtól is!
- És okos is ugye?
- Tessék?!
- Luke..- Mikey szólt közbe, de ezúttal is feleslegesen, a szőke elérte a célját, és kellően felidegesített.
- Akkor most nagyon jól figyelj rám..- közelebb léptem hozzá, hangom halk volt, bár legszívesebben kiabáltam volna vele és felpofoztam volna, de úgy éreztem nem kell az ő szintjére süllyednem.- Miattad valószínűleg odalett az a barátságom, ami már több volt annál, de ezt minek magyarázzam neked, úgy sem számít.. Nem vártam tőled köszönetet, de ilyen reakciót sem. Gyerekes vagy, mert nem mondod ki, de tudod, hogy igazam van, és gyerekes vagy, hogy megint rajtam vezeted le a dühödet. Szóval helyetted én mondom ki..- megálltam egy pillanatra, csupán egy kis hatáskeltés miatt. Körbenéztem a szobában, majd mélyen véstem tekintetemet a kék szempárba.- Köszönöm, hogy tovább rontottál az életemen, és köszönöm, hogy végre megmutattad ki is vagy valójában.- szavaim tele voltak keserűséggel és megvetéssel egyaránt. Ha eddig felmerült bennem, hogy szeretem.. Vagy inkább, hogy érzek iránta valamit, az ebben a néhány percben hamuvá lett, kiölt belőlem minden pozitív érzést maga iránt. Megfordultam és nagy léptekkel szeltem át a helységet.
- Miért szerinted ki vagyok?!- felháborodva köpte utánam szavait.
- Robert fia.- hangom halk volt, mégis tudtam, hogy eljut majd hozzá. Fel sem merült bennem, hogy megfordulok, de nem is kellett, ahhoz, hogy tudjam mit tettem ezzel a kijelentéssel, a nappaliban síri csend honolt, csupán az én távozó lépteim zavartak bele a csendbe. Mikor már az esti levegőt szívtam be nehezebbnek tűnt, szaporábban lélegeztem. Úgy fél óra sétálás, vagy inkább csak kóválygás után a barátom ajtaja előtt találtam magam. Kezem többször elindult a csengő felé, de félúton mindig megállt. Beszélni akartam vele, elmondani mindent, ami a szívemet nyomta, de féltem, hogy már látni sem akar és, hogy csak rám csapná az ajtót. Ajkamba haraptam majd, egy őrült gondolat után átmásztam az alig egy méteres kerítésen és siettem az erkélye alá. Néhány perces szenvedés után már fent voltam, és mivel tudtam, hogy hol tartja a kulcsot könnyedén léptem be a szobájába, de egy ügyes lépés után nekimentem a szekrényének, ami nem volt túl halk cselekedet. A lámpa azonnal felkapcsolódott és egy álmos, valamint dühös tekintet fogadott.
- Lace.. Megőrültél?
- Beszélnünk kell.
- Nem várhatott volna holnapig?- a fejemet ráztam majd leültem mellé.
- Sajnálom.- elmeredtem.- Döntenem kellett, és hidd el, hogy nem azért választottam, amit te gondolsz.. Segítenem kellett rajta, és csak így tudtam. Ha te lettél volna odabent, ugyanígy cselekedtem volna.
- Nem tartozol magyarázattal.- hangja rideg volt, amitől a szívemben a kés mélyebbre fúródott.
- Ne csináld ezt..- szemeimet könnyek lepték el.- Ne lökj el magadtól.- erőt véve magamon rá emeltem tekintetemet, hiba volt. Tekintete kemény volt, érzelemmentes, sosem láttam még ilyennek, de tudtam mit jelent; elvesztettem.- Nincs semmim rajtad kívül. Te vagy a családom, mindenem..- forró, sós cseppek futottak végig arcomon.- Mondj valamit.. Kérlek.
- Mit akarsz mit mondjak? Mindent elmondtam.- fejemet ráztam, képtelen voltam megszólalni.
Mintha nem is a legjobb barátom ült volna mellettem, külsőleg ő volt, de belül valaki más. Valaki, aki sokkal inkább hasonlított a szőkére, mint Liamre.
- Szóval ennyi? Eddig tartott az örökké?
- Lacey, nem tudom mit vársz tőlem. Mindent megtettem, hogy ne legyen közöd hozzá, mert Luke nem jó ember, előtted talán annak adja ki magát, de nem az.. Belezúgtál, ezért vak vagy, amikor róla van szó. Mindig hagytad, hogy közénk álljon, hogy tönkretegye a barátságunkat. Azt mondtad, nem érdekel, de végül mindig nála kötöttél ki..
- Ez nem igaz.
- Ugyan.. Ne áltasd magad.
- De ez most más.
- Mégis miben?- felnevetett, de nem örömében, szemeit könnyek lepték el.- Pár napig lesz más, utána mész vissza hozzá?
- Liam..
- Sosem hazudtunk egymásnak, de ez is megváltozott.. Ha már nekem hazudsz, legalább magaddal legyél őszinte az érzéseiddel kapcsolatban.
- Nem.. Szeretem..- próbáltam kipréselni a szavakat ajkaimon, de a fájdalom méregként szőtte be testemet, teljesen letompított.
- Azzal, hogy megbántod, csak az én igazamat bizonyítod.
- De én téged szeretlek.
- Persze..- szemeiből könnyek törtek utat maguknak.- Mint egy testvért..
- Ennyi? Végeztünk? Azt ígérted mindig mellettem leszel..- hangom elfulladt.
- Időre van szükségem.- alig néhány óra leforgása alatt másodszor hagytam el csendben egy olyan helyet, amit igazán nem is akartam, de nem volt választásom. A döntéseim katasztrófát eredményeztek, nem csak az életemben, de saját magamban is. Legszívesebben véget vetettem volna minden fájdalomnak, amit éreztem, minden szenvedésnek, legszívesebben véget vetettem volna az életemnek abban a pillanatban. Eljátszottam a gondolattal, mi lenne ha többé nem kéne fájdalmat éreznem, ha többé nem kéne választanom a helyes és a kevésbé helyes út mellett, vagyis lefordítva Liam és Luke között. Ha már nem hoznám mindenkire a bajt, úgy, hogy közben eszem ágában sincs ártani másnak. Eljátszottam a gondolattal.