20. fejezet

- Minden rendben lesz vele.
- Honnan tudod?- hangja kétségbeesetten csengett, ami csökkentette határozottságomat, de nem törhettem össze. Valakinek tartania kellett benne a hitet, hogy tényleg minden rendben lesz a műtőben fekvő fiúval.
- Erős.. És neked is annak kell lenned.- mélyen néztem szemeibe. Kék íriszei könnybe lábadtak, ez elég volt ahhoz, hogy egy forró, sós csepp szántsa végig arcomat. Megsajnáltam. Az erős, megtörhetetlen személy, most megsebzettként és összetörve állt előttem. Apró sóhaj hagyta el számat, majd karjaimat köré fontam. Ez az ölelés nem csak neki, de nekem is kellett. Az emlékek túlságosan is frissek voltak ahhoz, hogy túllépjünk rajtuk, ráadásul a ruhánkra száradt vér szaga sem engedett felejteni.- Minden rendben lesz vele..- ismételtem szinte hangtalanul. Arcomat pulcsijába fúrtam és összeszorítottam szemeimet, azt kívánva, bárcsak ne történt volna meg mindez. Bárcsak a fürtös hajú fiúval most a nappaliban állnánk és hallgathatnánk különleges nevetését.. De ehelyett most csak szorítunk az életéért. Ironikus az élet és igazságtalan. Nem neki kéne ott feküdnie, hanem nekem. Talán.. Talán? Inkább biztos, hogy jobb lenne. Én kinek hiányoznék? Az életem egy nagy adag hazugság, még jól is járnék az egésszel. Gondolataimból az orvos hangja rángatott ki, de képtelen voltam felfogni szavait. Láttam, hogy mozog a szája, hallottam is hangját, de mint ha csak össze-vissza beszélt volna, egy szót sem tudott feldolgozni az agyam. Mint ha csak rám lett volna mindez írva, Luke tájékoztatott Ash állapotáról. Nem éreztem jobban magam a tudattól, hogy az intenzíven fekszik, megfigyelés alatt. Félrehívtam a szőkét, ugyanis nem akartam vele mindenki előtt beszélni..- El kell mennem.. Ne haragudj.
- Jobb, ha kipihened magad.. Úgy sem tudunk mit tenni, csak várunk..
- Nem.. Úgy értem el kell mennem.- szavaim ezúttal különleges hangsúlyt kaptak, arcát elnézve megértette mire is célzok.- Sajnálom.- könnyes szemekkel néztem fel rá. Nem így terveztem ezt az egészet, főleg nem ilyen körülmények között, de úgy látszik a történtek kellettek ahhoz, hogy belássam, lépnem kell. Szólásra nyitotta száját, de megelőztem, mielőtt még olyat mondott volna, amitől csak rosszabbul éreztem volna magam.- Én nem tudok így élni..- tekintve, hogy egy kórházban voltunk, hangom halk volt, tele fájdalommal.- Tele kockázattal.. Várni arra, hogy mikor történik valami tragédia.. Én nem tudok félelemben élni..- hangom elfúlt. Szinte zokogás tört fel torkomból, amit próbáltam tompítani ahogy csak tudtam, több-kevesebb sikerrel.- Ha minden a terve szerint ment volna, most én feküdnék ott, és nem Ash..
- Ezt nem tudhatod..
- Ott voltál.. Hallhattad.
- Nem hagytam volna.- szemei csillogtak, amitől a kés mélyebbre fúródott testemben.
- Ennek véget kell vetnünk.. Bármi is van közöttünk.- figyelmen kívül hagyva válaszát, mondtam ki, szinte gépiesen az újabb késdöféseket.
- Nem..- megrázta fejét.- Nem hagyhatsz most itt.. Szükségem van rád Lace.. Nélküled nem élem ezt túl.
- Eddig is sikerült.. Most sem lesz másképp.
- Nem teheted ezt velünk..- könnyek folytak végig arcomon, mondhatni könyörgését hallva. Szívfájdító volt, mégis így kellett lennie.
- Már döntöttem..
- Nem hiszek neked.. Tudom, hogy maradnál..
- Mégis miért kéne?!- kissé felemeltem hangom.- Hogy arra várjak mikor kapok egy golyót a fejembe, vagy egyéb kellemes dolgot a mostohaapádtól?!
- Miattam.- hangja nyugodt volt. Nem válaszoltam, egy pillanatra még a vér is megfagyott bennem a döbbenettől. A fejemet ráztam, képtelen voltam szavakat formálni ajkammal.- Mond, hogy nem érzel irántam semmit, és elengedlek.- mélyen néztem szemeibe.
- Nem érzek semmit sem irántad, és ha valaha is úgy érezted igen, csak tévedtél. Nem vagy számomra több egy embernél, aki akaratom ellenére tart az életében.- szavaimnak súlya volt, de még mielőtt bármit is mondhatott volna már ott sem voltam.

19. fejezet

Sziasztok Drágáim!

Tudom, hogy nagyon régen írtam már, és szörnyen sajnálom, de nem volt időm. Ne haragudjatok.. És azért se, mert valószínűleg nem ez lesz a kedvenc részetek, de fejtsétek ki a véleményeteket nyugodtan és ha esetleg van kérdésetek tegyétek fel.

Puszi Nektek. xx

Néha úgy érzem a vállamon a jól megszokott ördög és angyal páros helyett Liam és Luke párosa ül, akik tömik mindennel a fejemet, így csoda, hogy az még nem robbant fel. Liam minél távolabb akar tartani a szőkétől, aki pedig igyekszik.. Nos.. Talán helyre hozni a kapcsolatunkat? Ezt inkább úgy jellemezném, mint a se veled se nélküled kapcsolatokat, amitől mi különbözünk, hogy nem vagyunk együtt, ahogy barátoknak sem mondanám magunkat. Van Luke és Lacey valami kötelékkel ami néha szorosabb, néha pedig olyan, mint ha idegenek lennénk. Sose voltam még ilyen helyzetbe, így fogalmam sincs mit kéne tennem. A gondolataimból a dobolása zökkentett ki, amit ujjaival hozott össze a kocsi tetején. Felvontam szemöldökömet ezzel jelezve, hogy meg kéne ismételnie még egyszer mondandóját. Szemeit forgatva lengette meg arca előtt a kulcsot, majd laza mozdulattal dobta felém, amit ügyesen el is kaptam egyik kezemmel. Arckifejezése elég volt ahhoz, hogy tudjam, azt hitte el fogom véteni így kiöltöttem rá nyelvemet mielőtt előre mentem volna ajtót nyitni.
- Luke!- kiabálnom kellett, mert még a szatyrokkal vacakolt kint.- A telefonom ott maradt a műszerfalon.. Légyszi hozd be!
- Szerencsétlen vagy!- a válaszát hallva elnevettem magam majd beljebb léptem, azonban testemben egyszerre fagyott meg a vér, mozdulatlanná váltam. Képtelen voltam megszólalni vagy reagálni, teljesen leblokkoltam és csak néztem az előttem álló személyt, akinek arcán kedvesnek nem mondható mosoly jelent meg.- Lace.. Most mit állsz ott, nem segítenél?- nem láthatta amit én, csupán néhány pillanat múlva. A szatyrok a földre estek kezeiből, tartalmuk pedig gurulva szóródott szét a sötét parkettán. Luke teste megfeszült majd kissé maga mögé tolt.- Mit akarsz itt?
- Csak látni akartalak titeket.
- Ne szórakozz velem..- hangja tele volt dühvel és fenyegetéssel. Ahogy az ő, úgy az én lélegzetvételem is megduplázódott. Az emlékek túl frissek voltak ezzel az emberrel kapcsolatban, és nem terveztem, hogy újakat szerzek, már az is elég, hogy egy életen át kell majd bámulnom a tenyeremen levő heget.- Megkérdezem még egyszer.. Miért vagy itt?
- A fiam vagy..- kezdett bele mosollyal az arcán. Luke azonban nem találta ilyen viccesnek sem a helyzetet, sem a kijelentést, miszerint a fia. Keze ökölbe szorult és ahogy elnéztem igen erős önkontrollra volt szüksége ahhoz, hogy ne essen neki a férfinak.- Mindig is az voltál.. És az is leszel.- és akkor leesett.. Nem Luke miatt volt ott.. Vagyis ő csak egy eszköz volt számára, ahogy mindig is, de ezúttal ellenem akarta használni. Pontosabban ellenem akarta fordítani. Mielőtt bármit is mondhatott volna még megelőztem.
- Tudom mit akarsz, de nem fog működni.- hangom határozott volt, tisztán kivehető volt belőle a gyűlölet. Robert rám emelte tekintetét és felvonta szemöldökét némi kíváncsi arckifejezéssel párosítva. Ki akarta belőle hozni azt az énjét, aki bármire képes ha erőszakról van szó, ezáltal pedig ellene akart fordítani, csupán azt nem tudtam miért. Kiléptem a szőke takarásából, ezzel is bizonyítva, hogy már nem tartok tőle.
- Valóban?
- Miért?- Luke nem értette a beszélgetésünket, ide-oda mozgatta fejét köztem és Robert között.
- Erre nem jöttél rá?
- Megkérdezném ha így lenne?
- Gondolkozz egy kicsit.- nem szólaltam meg, ahogy senki sem a szobában. A feszültséget szinte tapintani lehetett és a mellettem álló fiú szép lassan kezdte elveszteni az önkontrollját.- Melletted tudja uralni magát.. Megváltoztattad. Erősebbé tetted a jelenléteddel.. És ez nekem nem tetszik.- szavai hallatán szívem a torkomban dobogott. Miért éreztem úgy, hogy valami szörnyűség fog történni? Ezzel az érzéssel azonban nem voltam egyedül, Luke újra maga mögé utasított, ezúttal viszont keményebben.
- Itt az ideje menned.- hangja fagyos volt és egyben fenyegető.
- Ohh, pedig van számodra egy meglepetésem..- egyikünk sem válaszolt.- Lent megtalálod.- arcán újra gúnyos mosoly jelent meg, ami csak fokozta az érzést a gyomromban.
- Miről beszélsz?
- Azt hittem egyedül leszek míg titeket várlak, de nem így volt.- Luke karjai elernyedtek. Anélkül, hogy láttam volna arcát tudtam, baj van.- Én a helyedbe sietnék ha azt akarod, hogy túlélje, bár ki tudja..- megvonta vállát.
- Ash..- kisebb sokk hatás ért, mikor a szőke kimondta a nevet. Szinte egyszerre hagytuk ott a férfit és rohantunk a helységhez. Az ajtó előtt Luke habozott, hogy vissza menjen-e és addig üsse a mostohaapját míg csak lehet, végül tekintetünk találkozott és azonnal kinyitotta az ajtót. A lépcsőket kettesével szedtük, egyikünk sem tudta mi vár ránk odalent. Amint felkapcsolódott a villany, és megláttuk a földön fekvő fiút sikoly hagyta el számat. Egy emberként térdeltünk le mellé és szólongattuk a nevén. Minden csupa vér volt, ő pedig nem mozdult. Luke könnyes szemmel könyörgött a fiúnak, hogy keljen fel, de nem reagált, hívtam a mentőket, a többieket is értesítettem. Fájdalmas volt látni, nem csak Ash vérbe boruló testét, de Luke kétségbeesettségét is, ahogy próbálja felkelteni barátját. Ő az az ember, aki nem ezt érdemli, aki önzetlen és volt célja az életben.. A fájdalom méregként áradt szét testemben, még ha nem is állunk egymáshoz olyan közel, mint ahogy azt abban a pillanatban éreztem. Nem tudtuk mi fog következni, csupán próbáltuk elszorítani a sebet még ha talán már késő is volt.